Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-546

À nemzetgyűlés 546. ülése 1926. hogy az aranyniűvesség luxusszakma, az aranyműves-munkásnak tehát nem jár hetijegy. Sok. ilyen példát tudnék felemlíteni, azonban elég lesz ez a két eset is annak illusztrálásaira, hogy milyen alacsony szempontból tekintik ott a dolgokat a munkások ügyét illetően. Még egy-két dolgot kívánok felemlíteni a kereskedelmi tárcával kapcsolatban, amely azonban már nem a Máv. ügye, hanem inkább közélelmezési kérdés. 1922-iben megalkotta a nemzetgyűlés — ez egyik .szociálpolitikai alkotása ennek a törvényhozásnak — a sütőipari munkások munkaszünetéről szóló törvényt. A közelmúltban alkottuk meg a bányamunkások érdekét szolgáló azt a törvényt, amely a társpénztárak egyesitéisét célozta. Peyer képviselőtársamnak a közelmúltban elhangzott panasza nyomán azt látjuk, hogy ezt az utóbbi törvényt még egyáltalán meg se kísérelték végrehajtani, a másik esetben pedig azt látjuk, hogy az élelmezési iparban az éjjeli munka szabályozásáról szóló törvényt a gyakorlatba már átvitték ugyan és igyekeznek is azt imittamott végrehajtani, de mégis sokkal kevésbé hajtották végre, mint ahogyan a törvény azt elrendeli. Most pedig azt hallom, hogy Nemes Bertalan képviselőtársam tegnap kifogásolta, hogy ezt törvényt — amely mondhatnám egyetlen szociálpolitikai alkotása ennek a nemzetgyűlésnek — állítólag túlságosoan szigorúan hajtják végre. Nem tudom kitől kapta az információt Nemes képviselőtársam, de annyit meg kell állapitanom, hogy ha valamely törvény a munkásság részére jó, akkor ezt igyekeznek minden oldalról megtámadni és lehetőleg háttérbe szorítani. Ha a törvény a munkálok részére jó, akkor nem baj, ha nem hajtják végre. A törvény végre nem hajtása ^ csak akkor baj, ha a törvény a munkások részére hátrányt jelent. Ha ezt a törvényt végrehajtják, a kisiparosok, akikre Nemes képviselőtársam hivatkozott, úgysem szenvednek hátrányt, mert rájuk ez nem vonatkozik. A kisiparé« otthon dolgozhatik és ez a törvény egyáltalán nem befolyásolja őt munkálkodásában. A nagyiparos pedig, ha munkásokat alkalmaz, tartsa, be a törvényt. Ha a törvény kötelező reám ós munkástársaimra, akkor ép ugy kötelező a munkáltatóra is. Hiszen nemcsak egy olyan foglalkozás van, amely úgyszólván az emberek mindennapi életébe, kenyerébe nyúl bele, amely a szó szoros értelmében az emberek mindennapi szükségletét elégiti ki. Szükséges, hogy különösen ezekre a foglalkozási ágakra, amelyek leginkább bekapcsolódnak az emberek mindennapi életébe, fokozottab mértékben ügyeljenek fel, annál inkább, mert a legnagyobb szerencsétlenség az, ha a mindennapi kenyér tekintetéiben vagy a mindennapi szükségletek kielégítésében nem érzi magát az ember biztonságban. A sütőipar dolgával nem kivánok részletesebben foglalkozni, csak megállapitom, hogy ha a sütőipari munkaszünetre vonatkozó törvényt részben yégre is hajtották, egészében nem hajtották végre és én azt hiszem, hogy Nemes képviselőtársam épen annak az érdekeit támadja, akiknek érdekében ez a törvény hozatott. Foglalkoznom kell még egy szakma sérelmével, amely szakmának munkálkodása különösen a városi embert érinti nagyonis közelről. T. Nemzetgyűlés! A városi emberek nagy része vendéglőben, kávéházban éli le az éleevi május hó 7-én, pénteken. 29 tét; hogy jól van-e ez vagy nem jól, helyesen-e vagy helytelenül, azt én ebben a pillanatban nem vitatom, tény az, hogy a A^árosi ember nagy része már ugy van berendezkedve az ő mindennapi életének lebonyolításában, hogy kávéházban, vendéglőben éli le az életét, itt elégiti ki a szükségleteinek legnagyobb részét. De senki sem gondol vagy csak kevesen gondolnak arra, hogy a kávéházak százaiban, a vendéglők ezreiben a velünk legközvetlenebbül érintkező munkás, aki oda hozza az ételt vagy az italt, kiszolgál bennünket, milyen viszonyok között él, hogyan telik el a szabad ideje, — feltéve, ha van szabad ideje — hol alszik, hol étkezik, mi az, ami ezt az embert emberré teszi, hogy amikor engem, önt vagy mást, tízezer vagy százezer embert kiszolgál, tényleg ember-e az vagy csak látszik embernek, hogy aki az ételt elém teszi, nem teszi-e elém egyszersmind a táplálékkal együtt a betegségek egész sorozatát is? Különösen a fővárosi, nagyvárosi kávéházak és vendéglők munkásságának van sok sérelme. Elsősorban sérelem az, hogy ezek a munkások naponta 14—16—18 órás munkaidőt dolgoznak, úgyszólván meglszakitás nélkül és a legtöbbnek nincs pihenő ideje, soha sincs még vasárnapjuk sem, hiszen tudott dolog, hogy a vasárnap nekik a legerősebben kulmináló foglalkozási idejük és hiába kérnek évek, évtizedek óta heti rendes szabadidőt, nem kapnak. Más szakmában, bár ott sem az állam jóvoltából, — ezt meg kell mondanom — hanem El Sei™ ját erejük megnyilvánulása által legalább el tudták érni azt, hogy vasárnapi munkaszünetjük van. Csak ennek az egyetlenegy szakmának adatott meg az a keserves rabszolgasors, hogy az egész héten, hónapokról hónapokra, egyetlenegy szabadnapjuk nincs. De nemcsak a szabad nap hiánya a baj, hanem más baj is van, ami ezt a szakmát borzasztóan háttérbe szoritja. Ebben ja «szakmában túlságosan elburjánzott már régebbi időtől az a szokás, — és ennek megszüntetésére egyáltalán nem történt semmi, — hogy ügynökök közvetítik őket s egyes közvetítésért 200—400—600.000 koronát, sőt ennél magasabb összegeket is követelnek tőlük ezek az ügynökök, akik egyik helyről elközvetitik őket a másik helyre jó pénzért, mert hiszen érdekükben áll, hogy az a munkás ne maradhasson ott sokáig, ezért elkövetnek mindent, hogy az a munkás egy helyben sokáig ne maradhasson, mert különben az ő kereseti lehetőségük csökken, tehát mindenféle módon, ha kell a háttérben való munkával és befolyással is, távozásra kényszeritik azt a munkást mihamarább, úgyhogy ezek a munkások állandóan ki vannak léve a közvetítők kiuzsorázásának. Először tehát rendelettel kellene szabályozni ezeknek a munkásoknak a rendes heti törvényes munkaszüneti idejét, másodszor rendelettel kellene intézkedni arról, hogy ezeket a munkásokat, akik, mint mondottam, a mindennapi életünkhöz talán a legközelebb kerülnék, ne uzsorázhassák ki közvetítők, akik abból élnek, hogy egyik helyről a másikra munkába állítják őket. Ennek a szakmának veszedelmes rákfenéje az is, hogy abban az ipartörvényben, amelyet a nemzetgyűlés legutóbb megalkotott, erre a szakmára speciálisan nem kötötték ki a képesítés kötelezettségét és e miatt ez a szakma most abba a helyzetbe került és állandóan abban a helyzetben fulladozik és gurul le a lejtőn, hogy jól tanult férfialkalmazottak mellőzésével női alkalmazottakat alkalmaznak minimális fize-