Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-546

30 A nemzetgyűlés 546. ülése 1926. évi május hó 7-én, pénteken. téssel, sőt a legtöbb esetben fizetés nélkül, 14— 16—18 ónás munkálkodásra, és önként értetődik, hogy miután az ilyen fizetés nélkül alkalmazott nőknek valamiből meg: kell élniök, tehát a prostitúció karjaiban keresik a menedéket; valósággal rákényszerítik ebben a szakmában a nőket a prostitúcióra azzal, hogy őket hosszú időre fizetés nélkül alkalmazzák. A kormánynak tehát gondoskodni kellene arról, hogy felszolgáló munkára fizetés nélkül, különösen pedig este 10 óra utáni foglalkozásra nőket ebben a szakmában ne alkalmazhassanak. Csak megemlíteni kívánom, hogy itt nemcsak kifejezetten a pincéri szolgálatot teljesitőkről van szó, hanem a konyhaszemélyzetről is, amelynek a mindennapi életét még kevésbé látjuk, mint a kiszolgáló pincérekét, — akiknek azonban alvóhelyük sok helyen az állatok alvóhelyét sem közeliti meg; akik terjesztik a baeillusokat, a tüdővészt, mert az üzemeknek ezek az eldugott, úgyszólván a sötét kamarában levő úgynevezett hálóhelyiségei egyáltalán nem felelnek meg a szociálhigiena követelményeinek. Rendeletben vagy az ipartörvény módosításával kellene valahogyan megoldani azt a kérdést, hogy ez a szakma képesítéshez köttessék, olyan mértékben, hogy ebben a szakmában képesitetlen alkalmazottat ne lehessen alkalmazni. Az iparfelügyeletet pedig utasítani kellene arra, hogy necsak kifejezetten a gyáripari ós egyéb, fizikai ipari produktumokat létrehozó telepeket ellenőrizzék, hanem ellenőrizzék ezeket a foglalkozási ágakat is, mert hiszen képtelenség, hogy ellenőrzés nélkül itt az állapotok megjavuljanak. Azonkívül ennek a szakmának súlyos panasza még az is, — azt hiszem, hogy különösen az utóbbi időben mindenkinek módjában volt erről olvasni a lapokban — hogy a fizetőpincérektől őrült nagy óvadékokat szednek, olyan magas óvadékokat, hogy az utóbbi időben a munkaügyi bíróság már nem is itéli meg ezeket az óvadékokat peres esetben, mert a munkaügyi bíróság olyan magasnak tartja az óvadékot, hogy a törvény értelmében mint óvadékot nem fogadhatja el. Ezért már nem egy esetben történt, hogy a munkaügyi bíróság elfogadta a munkáltatónak azt az érvelését, hogy az alkalmazott nem biztosítékot tett le, hanem társulási viszonyban volt a vendéglőnek vagy kávéháznak tulajdonosával. Ilyen körülmények között, amint látjuk, nem egy esetben több magas óvadékkal szerződött alkalmazott néhány év, néhány hónap rossz üzletmenete alatt elveszíti a munkáltatóval együtt azt a nagy és hatalmas összeget, amely tulajdonképen biztosítékul volt felvéve. Az a helyzet, hogy az alkalmazottak, különösen a fizetőpincérek ezeket a nagy összegeket nem a saját pénzükből teszik le, hanem vannak — általában a fővárosban — olyan emberek, akik abból élnek, hogy ilyen pénzeket horribilis, mondhatnám uzsorakamat ellenében adnak kölcsön biztositék céljából; már most az az alkalmazott elvesztette azt az öszszeget a munkáltatójával együtt, de még mindig kötelezettségben marad azzal az illetővel szemben, aki ezt az óvadékot részére uzsorakamat mellett rendelkezésre bocsátotta. Valahogyan rendelettel kellene a kereskedelemügyi minister urnák szabályozni azt, hogy az alkalmazottól ne lehessen magasabb biztosítékot követelni, mint amennyi egy elszámolási időszaknak, tegyük fel egy napi vagy egy heti bevétel értékének megfelel. Lehetetlenség ezeket az embereket minden védelem nélkül kitenni a kifosztásnak, mert hiszen végeredményben valahol mégis támasztékot és orvoslást kell találnunk arra, hogy őket minduntalan egy-egy vállalkozó szellemű szélhámos ki ne foszthassa. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy beszédideje lejárt, méltóztassék röviden befejezni! Szabó Imre: T. Nemzetgyűlés! Ezek voltak azok a panaszok, amelyeket az élelmezési ipar egyik ágának, a vendéglői és kávéházi alkalmazottak csoportjának sorsával kapcsolatban elmondani kívántam. Ami pedig általában a kereskedelemügyi kormány munkálkodását illeti, én is csak azt mondhatom, hogy koncepció nélküli vezetést látok; minden intézkedése gyatra, bürokratikus, nincs semmiféle kezdeményező ereje. Épen ezért én nem látom azt, hogy az ipari érdekek a kereskedelmi kormány kezében megfelelő képviseletet nyerjenek. Ha nem volnék bizalmatlan a kormány egész politikájával, maga ez az egy ok is elég volna arra, hogy a kereskedelmi tárca költségvetését általánosságban sem fogadjam el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Csik József jegyző: Erődi-Harrach Tihamér! Erődi-Harrach Tihamér: T. Nemzetgyűlés! Csak pár szóval alkarok foglalkozni a Tiszazug közlekedési viszonyaival. A Tiszazugnak, amelynek én is egyik képviselője vagyok, már a neve is mutatja, hogy tulajdonképen be van szorítva a Tisza és a Kőrös szögletébe. Lehetetlen közlekedési viszonyok vannak ezen a területen, amely minden vasúttól, közlekedéstől távol van. Ez — ennek a kulturális szempontból magas nívójú vidéknek, amelynek szorgalmas, törekvő lakossága van és amely, fontois gazdasági feladatúikat valósit meg — gazdasági érvényesülését megnehezíti, jóformán lehetetlenné teszi, mert áruját kénytelen a piaci árnál olcsóbban eladásra bocsátani. Épen ezek a viszonyok késztették az ottani érdekeltséget, hogy a Tiszán egy összeköttetési lehetőség biztosítását szorgalmazza, amelynek folytán egyrészt bekapcsolódhasson Kecskemét gazdasági érdekeltségébe, másrészt pedig terményeit el tudtja vinni olyan helyeikre, ahol azokat megfelelő áron értékesítheti, Sajnos, hogy a közbejött világháború a már megvalósulás stádiumába jutott hídépítési akciót megakadályozta, késleltette, jóformán lehetetlenné tette, die most, miután a kormány a beruházási programmal foglalkozik, az érdekeltség ezt a kérdést újból elővette, a törvényhatóságok pedig ezzel a kérdéssel ismételten foglalkoztaiki. Én csak hallás köszönetet tudok mondani a kereskedelmi kormánynak' és a kereskedelmi ministérium illető szakközegeinek, hogy ezt a kérdést ismét a sürgős teendőik közé iktatták, belátva azokat a súlyos gazdasági érdekeket, amelyek ennek a kérdésnek megoldásához fűződnek. Csak utalok arra, hogy például azok a községek, amelyeik! a Tiszazug eme vidékén vannak, gabonájukat harmincezer koronával olcsóbban tudják csak értékesíteni, mint például a vasúti állomással rendelkező Tiszaföldvár. Ez a vidék, amely gyümölcs- és bortermelő vidéke a mai nehéz borértékesitési viszonyok k&zÖtt még fokozottabban sújtva van a közlekedési nehézségek következtében, mert gyümölcsét, borát mégi a fuvarköltségek, a szállitási költségeik nagyobb tételével megterhelve tudja esakl értékesiteni. Épen azért arra kérem a kereskedelemügyi