Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.
Ülésnapok - 1922-546
28 A nemzetgyűlés 5á6. ülése 1926. évi május hó 7-én, pénteken. bet többszöri ismétlésre meg is hallgatta és 1923-ban a munkanélküliség első két hetére tényleg engedélyezte is ezt a kedvezményes hetijegyet. Később azonban, mikor a munkanélküliek száma szaporodott, db még inkább annak a hatása alatt, hogy a munkanélküliség ma már nem rapszodikus, rövidebb vagy hoszszaibb időhöz kötött állapot, hanem úgyszólván rendszerré vált á hónapokig, sőt egész esztendőn át tartó munkanélküliség, azt kértük, hogy ezt a két hetet hat hétre hosszabbitsa meg a minister ur. Ezt a kéréteünket a minister ur — sajnos — elutasította és nem teljesítette. Később ugyanezzel az üggyel kapcsolatban a népjóléti tárcánál is szóvá tettem, hogy azok, akik Pest környékére kivándoroltak, nemcsak a lakásnyomoruság miatt vándoroltak ki; kétségkívül ez volt az egyik ok, de a másik ok az volt, hogy a kisembereknek szinte önként adódó természete, — s azt hiszem épen a polgári felfogásnak nincs oka lefaragni, lefokozni az embereknek azt a tulajdonságát — hogy vágynak saját kis otthonukba és bármily áron is igyekeznek ilyen kis otthonhoz jtitni. Amikor a Máv-nál ez a súlyos tarifaemelés a múlt ősszel bekövetkezett, akkor ezek az emberek kerültek a legsúlyosabb helyzetbe- A kezeim között van egy kimutatás, amellyel azt kívánom igazolni, hogy nemcsak az ipari munkások és tisztviselők, hanem épen azok a munkások, akik nem mint szakképzett munkások, hanem mint segédmunkások vannak a fővárosra utalva, tehát az idénymunkások és azok a munkások, akik a fővárosi lakásínség legelső megoldási problémájánál is számításba jöhetnek, nevezetesen az építészeti segédmunkások, ha Aszódon, Nagymaroson vagy ilyen távolságra más helyen laknak, vasúti költségre, betegsegélyzőre, kereseti adóra elfizetik heti keresetüknek 49-9%-át, akik Albertirsán vagy Pilisvörösvárott laknak, fizetik heti keresetük 43%-át, akik Gödöllőn, Ercsiben és más ilyen távolságú helyen laknak, fizetik heti keresetük 34-5%-át, akik Üllőn, Törökbálinton, Isaszegen stb. laknak, fizetik heti keresetük 26-8%-át, tehát egész heti keresetüknek majdnem felét fizetik el vasútra, betegsegéiyzőpénztárra, kereseti- és rokkantadóra. Nagyon érdekes probléma vetődik fel, hogy amikor tárgyalják a fővárosnál és egyéb illetékes helyeken a lakásprobléma megoldását és igyekeznek ennek megoldására minden erőt megmozdítani, akkor nem számolnak azzal, hogy ha lakást akarunk Pesten építeni, még pedig sokat, akkor ehhez sok munkás is kell és ha sok munkás kell. — végre is Pesten még sincs egészen annyi munkás, amennyi az ilyen építkezési akcióhoz elegendő volna — akkor ezeket a munkásokat a főváros környékéről kellene felszedni. De honnan kapunk munkásodat, ha ezeknek arra kell berendezkedniök, hogy a keresetüknek majdnem a felét betegsegélyző pénztárra, kereseti adóra és vasúti költségre fizessék rá. Ilyen körülmények között meddő majdnem minden kisérlet amely a budapesti lakásprobléma megoldására irányul. Végeredményben odajutunk, hogy megindul majd a lakásépítkezés, de a bérmozgalomnak egész lavinájával állunk szemben, mert a munkások egyáltalán nem hajlandók keresetüknek majdnem felét ilyen címen elveszíteni. Ezzel kapcsolatban egy másik érdekes probléma is felvetődik. Budapesten állítólag sok ember lakik több, mint amennyi kellene. De hogyne lenne több ember. Ha az az állapot uralkodik, amit az előbb vázoltam a valóságnak megfelelően, mint ahogyan az a statisztikai pontos számitások szerint megfelel a valór ságnak, akkor egyszerűen ugy alakul a helyzet, hogy aki Aszódon lakik, inkább bejön Budapestre lakni, ha itt lakást kap, mert az előbb emiitett címeken az egész évi keresetéből hat millió koronánál többet vészit és ennyiért körülbelül a fővárosban is kap lakást addig, amig a kötött lakbérek mellett lehet lakáshoz jutni. Aki járt a külföldön, láthatta, hogy a nagyvárosok közelében olcsó közlekedési politikát követnek a vasutak). Én egyszer-kétszer már tárgyaltam vasúti ügyben illetékes helyen, a Máv. igazgatóságánál. Nem mondom, hogy nem találtam jóindulatot de azt is meg kell mondanom, hogy a Máv.-nál valahogyan még ma is az a helyzet, még ma is az a politikai elgondolás uralkodik, mintha Nagy-Magyarország vasutait vezetnék és ma is az a felfogás-, hogy a Máv. közúti közlekedési eszközlként nem használható fel. Nem gondolnak arra, hogy Budapest környékén százával vannak olyan községek, amelyek a Máv. mentén feküszuelki és egy-egy állomáson több százan iszállnak fel a vonatra, vagy le a vonatról, sőt van község, ahol ezerszámra szállnak fel a vonatra a fővárosba járó lakosok. Nem gondolnak arra, hogy átmenetileg, arra az időszakra, amíg ezeken a súlyos g^azdasíáigi b jókon keresztül nem esünk, tényleg vállalni fctell a Máv-nak, akár tetszik, akár nem, a közlekedési politika végrehajtását is, mert Magyarország ezidőszarint nincs abban a helyzetben, hogy a magyar államvasutakat a közlekedési eszközök sorából! 'kikapcsolhassa. Olcsó közlekedést és nagy forgalmat kellene csinálni amint ez annakidején Baross Gábor politikája volt és nem oly kiskaliberű közlekedési politikát folytatni, mint aminőt különösen az: utóbbi időben tapasztalhatunk. Arranézve, hogy milyen kis mértékklei mérnek ott, jellemző az, hogy a Máv. üzletszabályzatában körülirj'áik. hogy a heti munkásjegyeket milyen munkások kaphatják, Ezt csak mint kuriózumot említem fel, mert ezen a réven meg lehet ítélni, hogy milyen szempontból kezelik oit a dolgokat. Ma például az a helyzet, hogy nem .adnak ki hetijegyet az aranyműves munkásnak, mert azt mondják, hogy ez luxusszakma. Nem adnak ki hetijegyet a szobrászmunfeíásnak, egyszerűen azzal az indokolással, hogy a szohrászniun'ka művészet. Nem tudom elképzelni, hogy intelligens emberek, akik ezeket a szabályokat készitikv ne tudnák azít, hogy a szobrászat egy része tényleg művészet, de a másik része munka, még pedig fizikai munka, amelyet épugy meg kell tanulni, mint a cipész- vagy szabómesterséget, vagy bármi mláls foglakozást, rendesen ki kell tölteni az inasidőket, segédnek kell lenni és csak fokozatos gyakorlati munkálkodással jut el valaki odáig hogy például szobrászmunkái végezzen, legyen az akár fa-, akár gipsz-, akár kőszobrász-munka. Ez olyan ipari foglalkotzás, amelyet meg kell tanulni. Egész sereg ipari munkás vain ebben a szakmában, aki egyáltalán nem tud tervezni vagy rajzolni, de ha egyszer valami megvan tervezve és rajzolva, a munkai technikai kivitelét egész szépen elvégzi. Mégis azt mondják, hogy a szobrász az művész, annak nem jár hetijegy. Vagy hol van az az aranyműves munkás, akinek akár csak aranyláncra jutni, különösen a mai viszonyok között? Nem luxusfogd alkozás ez, hanem ép olyan mesterség, mint bármi más munka, mégis azt mondják,
