Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-548

98 A nemzetgyűlés 54.8. ülése 1926. évi május hó 10-én, hétfőn. Nagy elkeseredést szül a tót nép körében az is, hogy a csehszlovák politika a tót népet vallásában is elesehesiteni, huszitává tenni törekszik. A mélyen vallásos tót nép, ahogy tud, védekezik lelkének e megmételyezése ellen és elismeri, hogy vallás dolgában a magyar impérium részéről sérelem sóba nem érte. A magyar uralom nem favorizálta nyelvi kultúrájukat, de vallásos meggyőződésüket, hitüket soha sem bántotta s kenyeret adott nekik, holott a csehek azt elveszik tőlük és a teljes elszegényedés örvényébe taszítják őket. (Ugy van! a közéven.) Ami vállalkozást, gyárat ott a magyarság alapított, ami foglalkozást, munkát, keresetet jelent a Felvidéken, azt kipusztították a csehországi iparvállalatok kedvéért. A felparcellázott latifundiumokat nem a tót népnek, hanem a cseh légionáriusoknak osztják ki. A felvidéki erdőségekben rablógazdadaságot űznek, a tótokat sokkal súlyosabbb adókkal terhelik, mint a cseheket, szóval a csehek a Felvidéket gyarmatnak tekintik és ugy is bánnak vele, amint ezt igen szemléltetően egy tót gazda mondotta: a csehszlovák köztársaság egy nagy tehén, amely Szlovenszkón legel, de amelyet Prágában fejnek. (Derültség.) Mindezeket a sérelmeket Hlinka és Jehlitska már 1919-ben memorandumba foglalták és a párisi konferencia elé terjesztették, két évvel ezelőtt pedig a Hlinka-párt ugyancsak uj memorandumot szerkesztett, melynek címe igen rövid, de köteteknél többet mond és igy hangzik: »Egy halálra itélt népnek jajkiáltása a világ civilizált népeihez.« Ennek a memorandumnak egy igen érdekes passzusára vagyok bátor felhívni az igen t. Nemzetgyűlés figyelmét. A memorandum ugyanis elpanaszolja, hogy mig a csehszlovák állam területén élő magyarok, németek stb. nemzeti kisebbségeknek vannak elismerve és igy a békeszerződés alapján bizonyos jogokat reklamálhatnak, addig a tótok, akiket a cseh álnokság papiron, de csak papiron uralkodó fajjá tesz, de a valóságban szabadságától megfosztani törekszik, még csak panasszal sem fordulhatnak a népszövetségi tanácshoz. Nem csoda tehát, ha a tót nép boldogtalan és az életösztön hatalmas erejével letépni iparkodik a testére csavarodó cseh hínárt és — néhány árulót leszámítva — a cseh testvérek ellen fordul és visszasírja azt az időt, amelyet a magyar impérium alatt töltött. Az utóbbi hetekben ugyan hire járt annak, hogy Hlinka, a lánglelkü tót vezér behódolni készül a cseheknek, (Bogya János: De nem lesz huszitává!) ennek a hírnek azonban nem adok hitelt, nemcsak azért, mert Hlinka a múlt hónap folyamán a Magyarság kassai tudósítója előtt kijelentette, hogy: a cseh elnyomás nem enyhült és mindaddig, amig a csehek elveszik tőlünk az élet lehetőségét, csak ellenséget látunk bennük, — hanem azért sem, mert Hlinkát személyesem ismerem és tudom, hogy pap tetőtől talpig s jól tudja, hogy ha népét a cseheknek és a huszitizmusnak kiszolgáltatná, nemcsak népét, hanem hazáját és Krisztust is elárulná. Visszatérve a kisebbségek jogainak kérdésére, nem mulaszthatom el annak megemlítését, milyen nobilisán bánunk mi nemzetiségeinkkel, annak ellenére, hogy országunk a trianoni szerződésben megjelölt határai között nemzeti szempontból egységesebb szomszédainak bármelyikénél, hogy néhány német nyelvsziget és egy igen elenyésző tót kisebbség mindaz, ami nem magyar nemzetiség formájában Magyarországon megmaradt. Talán a világ legegynyelvübb állama vagyunk és mégis a közigazgatás és az iskoláztatás terén az apró, már-már asszimilálódó nemzetiségeknek oly szabadságot biztosítunk, mintha azok hagy összefüggő tömbökben léteznének zárt geográfiai területen. Nem mondjuk azt, hogy annyi jogot adunk a mi nemzetiségeinknek, amennyi jogot a magyar kisebbségek az idegen uralom alatt élveznek, pedig ez is egészen érthető mentalitás volna, hanem mi nem magyarajku polgártársainkkal szemben azt a politikát követjük, amelynek alkalmazását a tőlünk elszakított magyarsággal szemben óhajtjuk. Igaz, hogy itt-ott még akadnak vidéki hatalmasságok, amelyek a nemzetiségi politikát a régi frazeológia jelszavai szerint kezelik és nem hajlandók tudomást venni a kormánynak ismert nemzetiségi rendeletéről, de remélhetőleg ezek is előbb-utóbb belátják helyzetük tarthatatlanságát és fonákságát, amelybe azzal sodródtak, hogy magyarabbak akarnak lenni a legnagyobb magyarnál, Apponyi Albert grófnál, aki azért követeli a csonka Magyarország területén élő nem magyarajku polgártársainkkal szemben a legmesszebbmenő előzékenységet s kulturális igényeiknek lojális kielégítését, mert tudja, hogy ezáltal erkölcsi nyomást gyakorolhatunk a kisebbségi kérdést barbár módon kezelő kis-ententera és olyan sziklaszilárd alapra helyezkedünk, amelyen bízvást megvethetjük lábunkat akkor, amikor minden alkalmasnak látszó fórum előtt rámutatunk a trianoni határokon kivül élő magyar kisebbségek sérelmeire és azok reparálását követeljük. Pedig t. Nemzetgyűlés, ezt kell tennünk, szemeinket a lelkileg szét nem tépett Magyarország tájára kell irányitanunk, elszakított és eltiport magyar testvéreink jogaiért síkra kell szállnunk és mindaddig, amig a békeszerződést betartani kénytelenek vagyunk, követelnünk kell, hogty mások is respektálják a békeszerződésnek azokat az intézkedéseit, (Ugy van! Ugy van! a középen.) amelyek a kisebbségek jogaira vonatkoznak. Mi utóvégre belenyugodhatnánk abba, hogy a kisebbségi helyzet mind súlyosabb elmérgesedése egyike legyen a trianoni igazság meghazudtolásainak, de még sem nyugodhatunk meg, mert ez a bizonyítás többmillió magyar testvérünk végtelen szenvedésén, régi és nagy magyan- kultúrintézmények szétrombolásán, fajunk emberiségi súlyának csökkenésén vezetne keresztül. (Ugy van! Ugy van!) Ezért minden alkalommal csökönyösen és hangosan a nagy- és a kisentente emlékezetébe kell idéznünk ama kijelentést, amelyet a trianoni szerződés okmányainak kicserélése alkalmával Magyarország rendkívüli követe és meghatalmazott ministere tett és amely igy hangzik (olvassa): »Magyarország egy pontban marad liajthtatalan és ez azon szerencsétlen honfitársainknak sorsa, akik évezredes hazájuktól akaratuk ellenére lettek elszakitva. Magyarország számit arra, hogy a nemzeti kisebbségek javáffa létrejött megállapodások nem maradnak holt betűk, hanem ezeket loyálisan tiszteletben tartják a kormányok azokban az államokban, amelyek a régi Magyarországból területhez jutottak.« Abban a reményben, hogy az igen t. külügyi kormányzat bátrabban és energikusabban fog a jövőben magyar testvéreink érdekében is sikr a szállni, mint azt eddig tette, a külügyi költségvetést elfogadom. (Élénk éljenzés és tcps a jobboldalon és középen. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik?