Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-540

68 A nemzetgyűlés Ő40. ülése 1926. évi április hó 28-án, szerdán. minket környező három utódállam, továbbá Lengyelország és Olaszország — összejöttek Rómában és ott a felbomlásból keletkező viszonyokat szabályozták. A többek közt az állam polgárságra nézve is egy ötszakaszos kis egyezményt készítettek, mely egyezmény azonban sajnálatos módon máig sem lépett életbe. Nem lépett pedig életbe az állampolgárságról intézkedő ez a római konvenció azért, mert Ausztrián és Olaszországon kivül a többi érdekelt állam azt nem ratifikálta. Lengyelország ratifikálásának elmaradása nem érdekel bennünket, de nem ratifikálták az egyezményt a körülöttünk lévő utódállamok, Csehország, Szerbia és Románia sem; de nem ratifikáltuk mi sem. Hogy az utódállamok nem ratifikálták a konvenciót, azt megértjük, mert hiszen ők szabad kezet akarnak maguknak, ők szabadon akarják magyarázni, avagy elmagyarázni a jogszabályokat, már pedig, ha a nemzetközi döntő bmság Ítélkezik ezekben a kérdésekben, akkor a szabadkéz politikája megszűnik. De hogy mi nem ratifikáltuk eddigelé ezt a szerződést, az határozott mulasztás volt. Ebben a konvencióban van ugyanis egy paragrafus, amely nagyon értékes reánk nézve, mert ebben az vau kimondva, hogy az állampolgárság kérdésében való vitákat választott biróság dönti el, mely választott biróság'ba az érdekelt államok egyegy birót küldenek ki. A két biró közösen választ elnököt, ha pedig közösen elnökben nem tudnak megállapodni, akkor az elnököt a svájci köztársaság elnöke rendeli ki más állampolgárok sorából. Ez kitűnő elintézési mód, rneit arbitrázs utján intéztetnének el a viták, olyan arbitrázs utján, amelyben mi egyformán rásztvennénk a velünk együtt érdekelt más államokkal, a döntő szerepet vivő elnök pedig egy pártatlan harmadik volna. Hogy a mi részünkről miért nem ratifikáltatott ez a konvenció, arról vannak némi értesüléseim, amelyeket itt röviden taglalni kivánok. Elöljáróban megjegyzem, hogy abból, ha mi ratifikáljuk ezt a konvenciót, még nem következik, hogy az életbe is lép, mert az csak akikor lépne életbe egyes viszonylatokban, ha az utódállamok is ratifikálnák. De erre tekintet nélkül, ha érdekünk a ratifikálás, ugy azt teljesítenünk kell. Foglalkozni akarok azokkal az érve'kkel, amelyeket felhoznak annak az álláspontnak igazolására, hogy Magyarországnak nem kell ratifikálni ezt az egyezményt. Az első szempont, amelyet fel szoktak hozni, az, hogy a konvenció 4. §~ában nyíltan fenn van tartva a saintgermaine-i és trianoni szerződés érintetlenül maraidása és ezen szerződések egyes paragrafusaira még 'külön hivatkozás is történik. így külön hivatkozás történik a trianoni szerződés 213. §-ára, mint amely továbbra is teljesen érvényben marad. Erre a 213. §-ra való hivatkozással szemben forognak fenn hivatalos aggodalmak. Leszek bátor ezt a szakaszt szó szerint felolvasni (olvassa): »Magyarország kötelezi mag'át, hogy elismeri állampolgárainak olyan uj 'honosságát, melyet azok a szövetséges és társult hatalmak törvényei* szerint és e hatalmak illetékes hatóságainak magyarázata alapján akár honosítással, a'kár pedig valamely szerződés rendelkezése folytán megszereztek vagy megszerezhetnek és hogy az uj honosság megszerzésének okából áliampolgiárait minden tekintetben feloldja eredeti hazájukkal szemben fennálló minden kötelezettség alól.« Azt mondj cl ci hivatalos aggodalmaskodás, hogy ha e vitás kérdések során valamely utódállam hivatkozik a 213. §-ra, akkor már megnyerte a pert és pedig azért, mert ez a 213. §. azt fejezi ki, hogy vitás esetekben ipso facto az utódállamnak van igaza. Ez a felfogás egészen téves, mert ennek a szakasznak semmi más értelme nincs, mint az, hogy Magyarország köteles elismerni, hogy a területelszakitás folytán állampolgárságváltozások állottak be és ennek útjába akadályt nem gördíthet. Ez egészen természetes. Sehol sincs azonban szó arról, hogy az utódállamokat bizonyos magasabb szuverenitás illetné meg e kérdések tekintetében, mint aminő a magyar szuverenitás, nevezetesen sehol sincs szó arról, hogy konkrét állampolgársági viták esetében az utódállam álláspontja lenne a döntő. Egyébként is ebben a szakaszban csak uj honosságokról, csak a honosság megszerzéséről van szó, de sehol sincs szó honosság el nem ismeréséről vagy honosság elvesztéséről, a gyakorlatban pedig komplikációk kizárólag a honosság el nem ismeréséből állanak elő. A gyakorlat kizárólag csak úgynevezett negativ összeütközési eseteket produkál, olyan eseteket, amelyekben sem az utódállamok el nem ismerik az odavaló állampolgárságot, sem nekünk nem szabad elismernünk a magyar állampolgárságot. Azt a szakaszt, amelyet felolvastam, még a legszélsőbb kisentente felfogás szerint is legfeljebb ugy lehetne értelmezni, hogy ez a szakasz a pozitiv összeütközések eseteire vonatkozik, azaz azon esetekre, amikor az utódállam is igényli magának valakinek állampolgárságát és mi is igényeljük ugyanazt a polgárt a magunkénak. A gyakorlatban azonban összeütközési esetek nincsenek, mert az utódállamok nem vindikálni kivánják maguknak a mi volt állampolgárainkat, hanem szabadulni akarnak tőlük, vagy azért, mert fizetést, vagy azért, mert nyugdíjat kell nekik adniok, vagy pedig azért mert alkalmatlanok, kellemetlenek az uj szuverénnek. Pozitiv állampolgársági összeütközések tehát nincsenek, s igy pozitiv állampolgársági összeütközésből kifolyólag intézkedni nem szükséges. Intézkedni csak a negativ összeütközésekből kifolyóan kell, azaz olyan esetekben, amidőn megtagadtatik az állampolgárság elismerése az utódállamok részéről és kötelességszerűen megtagadtatik a mi részünkről is. Az ilyen vitás kérdésekre pedig sehogyan sem lehet a 213. §-t alkalmazni, legfeljebb a pozitiv összeütközések eseteire való alkalmazhatóságot erőltetetten kimagyarázni, tehát legfeljebb azt lehetne vitatni, hogy ha az utódállam is vindikálja magának az illető állampolgárt és mi is, akkor ipso facto az utódállamnak van igaza, mert itt megszerzésről van szó, amely megszerzés kérdésében az ő akarata a döntő. Mondom, a legpeszimisztikusabb, legszélesebb magyarázattal is legfeljebb ilyen értelmet lehet tulajdonítani a 213. l-nak. Azt az értelmet azonban, hogy az állampolgárság megtagadása eseteire és a negatív állampolgársági összeütközés kérdéseiben lehetne alkalmazni a 213. szakaszt, semmiféle jogász ebből a szakaszból kihozni nem tudja. Ennélfogva a 213. § szempontjából való aggodalom teljesen hiábavaló. Másik aggodalmat is szoktak emlegetni, azt szokták mondani, Magyarországnak nem elég garancia az, hogy a vegyes döntőbíróság elnökét a svájci köztársaság elnöke nevezi ki. E tekintetben én egészen ellenkező felfogáson vagyok. Objektivebb fórumot, mint a legsemlegesebb állaimnak, a semlegesség prototípusának, a svájci köztársaságnak elnökét elképzelni sem tudok. Ha tehát a svájci köztársaság • elnöke jelöli ki valamely kérdésben nem érdé-