Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-543

^4 nemzetgyűlés 543, ülése 1926. évi május hó 4-én, kedden. 27? len István ministerelnök: Nem ismerem!) hog-y éveken keresztül hogyan uszított, és ha van tudomása, hogyan egyezteti össze a Tisza-kul­tusszal azt, hogy Nádas Sándor Pesti Futár­ját kiengedi a pesti utcára, nem tudom, mi­féle megállapodás lalapján, de Anka Jánosnak neun szabad lapot szerkesztenie Magyarorszá­gon. (Gr. Bethlen István ministerelnök: Nem ismerem_ Nádas Sámdlort! Sohasem hallattam!) Ez a baj! (Lendvai István: De a sajtófőnöke ismeri!) így, ezzel a sajtópolitikával, ezzel a sajtó­lezüléssel jutottunk el a frankügy küszöbéig. Anélkül, hogy a frankügy meritumával fog­lalkozinék, kénytelen vagyok itt újból szóvá­tenni azt a sajtópolitikát, amely a frankügy­gyel kapcsolatosan megnyilvánult. Mindenekelőtt százegy percentig hibás az a sajtópolitika, amely nehéz időkben nem ad információt. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Számos külföldi lapszer­kesztő, számos jóindulatú és velünk szemben igazán baráti érzelmekkel viseltető külföldi ujságiró keresett fel súlyos panasszal és^ azt mondotta: Kérem, sem a minister elnökségen, sem. a külügyministeriumb an nem hajlandók információkat adni. Kijelentették, hogy a kor­mány elhatározta, — ez az idők elején volt — hogy büntetőügyről lévén szó, a kormány nem hajlandó ezekről az ügyekről nyilatkozni. Ha az a külföldi, aki beérkezik Magyarországba ós akinek fogalma sincs a történtekről, de az utcán jobbra-balra menve, hallja a képtelennél képtelenebb hireket, hivatalos fórumokhoz for­dul és ott abszolúte megtagadják az informá­ciót, lehet-e rossz néven venni, hogy akkor a világsajtó megtelik zöldebbnél zöldebb híradá­sokkal, amelyeket azután utólag, a sántikáló cáfolat erejével nagyon nehéz semmivé tenni! Az a sajtópolitika, amely a franküggyel kapcsolatosan itt az első perctől kezdve ural­kodott, tökéletesen elhibázott és rossz volt. Elsősorban mert titkolódzott, mert nem volt hajlandó a nyilvánosság elé menni, nem volt hajlandó kellő információkat adni. De rossz volt egy másik vonatkozásban is. Nagy kü­lönbség van a között, ha megmondom az igazat és hivatalosan is leszögezem a tényállást és a között, ha heteken keresztül szónélkül tűröm, hogy a nemzet életérdekeit és beesiüetét súlyo­san érintő ügy szenzációhajhászásból mérték­telen módon kiszélesittessék, hogy minden szennyesünk a külföld előtt palám et publice, sokszor valótlanul és nagyon gonosz szándék­kal kiszínezve kiteregettessék, amikor is a kor­mánynak nem volt energiája vagy akarata ahhoz, hogy ezzel a mérhetetlen rágalomhad­járattal szemben idejében a kellő energiával lépjen fel. Meg vagyok győződve róla, hogy az igen t. kormány egészen más szempontból nézte volna a dolgokat, ha abban az időben az egész baloldal és forradalmi sajtó nem ugy állitotta volna be az eseményeket, hogy ime, a minis­terelnök ur lesz az, aki ebben az Augias istálló­jában rendet csinál. Az egész forradalmi bal­oldal, — be kell vallani — ügyes taktikával, ki­használva a ministerelnök ur gyengéjét, az idők elején ugy állitotta be a frankügyet, hogy ime, nacionalista, fajvédő, vagy Isten tudja, milyen részről merénylet történt, és Bethlen István rá fog lépni a kigyó fejére s el fogja taposni. (Rassay Károly: Hát azt irta volna, hogy nem fogja eltaposni? Akkor meg hazaáruló lett volna! — Felkiáltások a bal­középen: Nem erről van szó!) Igen t. képviselő­társam, én nem azt hibáztatom, hogy a minis­terelnök úrról azt irták, hogy le fog számolni; én azt hibáztatom a minister ur részéről, hogy akkor, amikot az ő személyére nézve kedvező világításban szerepeltetett az ügy, tekintet nélkül arra, hogy a nemzeti érdekre nem kívá­natos, hogy mindenféle botrány szélesen kite­regettessék, szabad folyást engedett ennek a mértéktelen sajtólármának, kinyitotta a Pan­dora szelencét és szabadjára engedte a viharo­kat, amelyek felett ezután már úrrá lenni nem tud. Igenis ezt hibáztatom, mert egy egészséges országiban és nemzetben három napnál azt a piszkolódást és gyalázkodást, amely heteken és hónapokon keresztül folyt, nem lett volna sza­bad eltűrni ós nem is tűrte volna el senki, de egy szerencsétlen kiszélesítése, széttaposása ennek az ügynek már olyan időben találta magával szemben a ministerelnököt, amikor már későn volt, amikor már nem lehetett a dolgokat lokalizálni, normális keretek közé szorítani. És ha ma, négy hónappal a frank­ügy megindulása után még mindig itt bukdá­csolunk a frankügy hinárjában, annak oka elsősorban és legfőképen a baloldali sajtó szen­zációhajhászása és a nemzeti gondolattól való tökéletes távolállása, mert a külföld eleinte ennek az egész ügynek alig tulajdonított jelen­tőséget. (Ugy van! a jobboldalon.) Budapest­ről csinálták meg a szenzációt, Budapestről rö­pítették külföldre a rágalmaknak, gyalázkodá­soknak egész özönét, és a külföldi sajtó csak akkor kezdett felfigyelni, amikor a belföldi sajtó már heteken keresztül fújta ezt a gyalá­zatos nótát. (Zaj a szélsőbaloldalon. — Rassay Károly: Akkor kezdett felfigyelni, mikor a fő­kapitányt letartóztatták. Ez még sem szokott dolog külföldön! — Szabó József: Hazaárulási bűnök! — Rassay Károly: Indítsák meg a pert! Elég törvényünk van rá! Önnek is joga van megtenni a feljelentést! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Eck­hardt képviselő urat illeti a szólás joga. Eckhardt Tibor: Azt látom, hogy a »Világ« című lapot már másodszor tiltják be a frank­ügyből kifolyólag 1 . Azt kérdezem: hányszor kell ebben az országban hazaárulást elkövetni, hogy valakivel szemben a végleges konzekvenciákat levonják'? Mert a hazaárulást egyszer már el­követték 1918-ban; a hazaárulást megismétel­ték, valahányszor a nemzeti érdek veszélyben forgott, (Zaj a szélsőbaloldalon ) Én nem tudom hazaárulásnál egyébnek nevezni néhány balol­dali sajtóorgánumnak azt a magatartását, me­lyet a frankügy kitörése után egy-két héttel megengedtek maguknak, mikor ugy látták, Y - -v itt talán megint összeomlóban van egy rendszer, mikor azt vélték, hogy talán megint elérkezett az ő idejük, és amikor idő előtt le­vetve az álarcot, olyan magatartást engedtek meg maguknak, amely, ha valaha nem volt ki­nyílva a magyar közvélemény szeme, minden látni akaró előtt meg kellett hogy mutassa, mi­féle szándékok lappanganak, bújnak itt meg, amelyek abban a pillanatban, mihelyt a nem­zeti hatalom ereje gyengül, újból készen álla­nak arra. hoigy a nemzetet hátbatámadják és a nemzet testébe beledöfjék a tőrt. T. Nemzetgyűlés! Méltóztassanak nekem elhinni, nem szélsőséges, vagy nem tudom, mi­féle szadista hajlamok beszélnek belőlem. Szo­morú önigazolást látok abban, hogy megint a sajtókérdés az, amely a magyar nemzetnek ezt a rettenetes válságát — mert sajnos, félek tőle, hogy igen nagy válságok előestéjén állunk — előidézi. Akkor, amikor lehetett volna, kellett 39*

Next

/
Oldalképek
Tartalom