Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

230 A nemzetgyűlés 542. ülése 1926, a Hitelbank ügyészével, és hogy általában az igazgatósági tagok a Pénzintézeti Központban egyúttal különböző bankoknál is igazgatósági tagok lehessenek, felfogásom szerint a legsúlyosabb inkompatibilitás. Ezt az egész hálózatot, mert annak kell neveznem, ezt az egész pókhálót, amelyet a bank- és tőkekoncentráció font a magyar közgazdasági élet körül, kiegészitik azok a különböző hivatali összeférhetetlenségek, amelyeket nálam kompetensebb előadó, Gaal Gaston képviselőtársam ismételten frappáns példákkal jellemzett már itt. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy ez az inkompatibilitás nem ugyan a törvény értelmében, pláne nem a büntetőtörvénykönyv értelmében, de egy bizonyos magasabb erkölcsi szempontból itt a Nemzetgyűlésben is számos képviselőtársammal szemben fennforog. Nem tudom helyeselni és elfogadni azt az álláspontot, hogy nemzetgyüési képviselő anyagi érdekek szálaival bizonyos kifejezett bank- vagy tőkeérdekeltségekhez hozzákapcsoltassék, mert ezzel a maga függetlenségét, a maga törvényhozási szabadságát veszélyezteti és a kormányférfiakra és a kormányapparátusra gyakorolt befolyásánál fogva végeredményben abba a helyzetbe kerül, hogy a tárgyilagos megitélő helyett az illető bankérdekeltségnek egyoldalú szószólójává válik. A t. túloldal részéről, amely agrár jelszavakkal jött be ebbe a parlamentbe, (Kiss Menyhért : Vitám et sanguinem sed avenam valde !) számos képviselőtársam elvesztette függetlenségét az évek folyamán ebbe a vonatkozásban. Ismételten, nem vádképen mond"

m ezt, hanem mint egy helytelen uzusnak, ferde helyzetnek leszögezését, mert lehetetlennek tartom, hogy egy agrárpárt tagja nagyipari és bankérdekeltségben anyagi dotáció mellett fungálhasson, mert ebben az esetben az illető elveit szabadon és tárgyilagosan többé képviselni nem tudhatja. Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! Eckhardt Tibor : Nem tudom elfogadni azt az álláspontos sem, hogy az iparpártolás, iparfejlesztés szempontjából az ilyen koncentráció előnyös volna. A sárvári műselyemgyár sorsa, a Bacherkoncern sorsa elevenen bizonyitja, hogy az ilyen koncentráció nem egyszer épen kipusztítja az, ipart, mindenesetre kipusztítja a konkurrens ipart, megneheziti uj, önálló ipari egyéniségek, vállalkozások létesülését. Az állam szempontjából az egyetlen helyes álláspont az, amelyet Mussolini március 12-iki nagy beszédében leszögezett, amikor azt mondotta, hogy mi ma az ipar, a földmivelés, a banküzem és a munka valamennyi erőit ellenőrizzük. Az államnak csak erre szabad vállalkoznia. Sem azt az abuzust, hogy maga áll be vállalkozónak és munkáltatónak, maga foglalja el a magántevékenység helyét, nem szabad koncedálnunk, de nem szabad megengednünk azt az álláspontot sem, hogy hatalmas koncentrációk valóságos államot alkossanak az államban és a manchesteri liberalizmus szabadságelvének örve alatt mindenféle szabad ipari garázdálkodást és az anyagi haszonszerzésnek a közérdekkel szemben álló módjait szabadon és kíméletlenül gyakorolhassák. Nagyon károsnak tartom azt is, hogy az elmúlt hat év folyamán, amikor a háborús összeomlás utáni időkben alkalma lett volna a magyar közgazdaságnak egészen reorganizálódni, ezeket a hosszú éveket ahelyett, hogy az egészség helyreállítására fordította volna, a betegségek fokozott túlhajtására fordította. Kénytelen vagyok itt a nemzetgyűlés szine előtt újból és újból szemrehányást "tenni Kállay Tibor pénzügyi politikájának," amely pénzügyi politika minden előrelátás és koncepció "nélkül szabadon felnyitotta az inflációs évi április hó 30-án, pénteken. valorizálatlan kommerciális hitelekre szolgáló jegyintézeti hitelek zsilipjeit. Ahelyett, hogy ezekben az inflációs években az egyre jobban elértéktelenedett papírpénzt akár az állami üzemek, vagy akár a magángazdaságok termelési célokra, hasznos beruházásokra és befektetésekre használták volna fel — amint azt annakidején Nagy Emil igen t. képviselőtársunk és mi magunk is ott a túlsó oldalon és ellenzéki padokon annyiszor sürgettünk — a helyett, hogy ez bekövetkezett volna, a helyett, hogy a magyar közgazdasági életnek egy egészséges átépítése következett volna be, még magukat az állami üzemeket is tökéletesen hitelmentesitette s azt kell mondanom, hogy állami eszközökkel teljesen lerombolta az akkori pénzügyminister ur és minden erejét a magyar nemzetgazdaságnak, a meglévő, de egyre csökkenő erejét a magyar papirpénznek egy tőzsdei inflációra, a spekulációnak a mérhetetlenségig való hajtására fordította, amely spekuláció egészségtelen és beteg lévén, önmagában kellett, hogy hordja a bukás csiráit. Akkor történt meg, hogy a pénzügyminister ur egyenesen azt a tanácsot adta a magyar középosztálynak, hogy ha át akarja menteni vagyonát, vigye azt a tőzsdére, s a magyar társadalomnak még a legkonzervativebb része is tőzsdelázba esett s azt láttuk, hogy minden kávéház banküzletté alakult át és minden munka megszűnt az országban. Az iparágak, amelyek élhettek ezekkel a hitelekkel, nem a komoly munkában, termelésben és nem abban keresték jövőjüket, hogy a gyárak füstöljenek, hogy folyjék a munka, hanem hogy a különböző tőzsdei üzletek sikerei mennyi hasznot jelentenek a gyárnak. A gyárkéményeknek nem kellett füstölniök, csak sikerüljenek a tőzsdei befektetések és hatalmas hasznokat lehessen kimutatni. Nincs már rá időm, de a pénzügyi tárca tárgyalásánál fel fogom használni az alkalmat, hogy a legszolidabb, legnagyobb intézeteinkre nézve is kimutassam azt, hogy a mostani pengő-költségvetésükben még annál is kevesebb vagyont mutatnak ki, mint amennyit az inflációs időkben, átszámítva, alaptőkefelemelés címén a magyar társadalom nekik lefizetett. Nemcsak hogy a békebeli vagyonok vesztek oda, de az inflációs időkben befizetett és alaptőkefelemelésre szánt összegeknek is csak töredéke maradt meg a pengő. Ez a tőzsdei moloch öt esztendőn keresztül megette ennek az országnak minden munkáját, minden termelését, mert ily mértékű inflációs valorizálatlan jegyintézeti hitelekre nincs példa a devalváció történetében ; nincs példa arra, hogy egy állam kommerciális íaitelnek céljaiért rontotta volna le saját pénzét, mert volt már devalváció a napóleoni időkben, volt Amerkában, volt Franciaországban és Németországban is, de mindezek az államok kivétel nélkül a saját céljaira vették igénybe a bankóprést, egyedül Magyarországon történt meg, hogy a magyar korona leromlása kétharmad részben kommerciális hitelekre fordíttatott. (Ulain Ferenc : Ez bizonyos !) Kérdem, mi haszna volt ebből az országnak, kinek volt ebből haszna ? Azt látom, hogy a nagyközönség tönkrement, azt látom, hogy a mezőgazdasági termelés lerongyolódott, hogy az ipari élet súlyos válsággal küzd, hogy ezek a vállalatok pengő-költségvetésükbe úgyszólván semmi vagyont nem tudtak átmenteni. Kérdem tehát, hova lett a tömérdek pénz ? Különböző gyárak, részvénymajoritások zsebrevágták ennek a haszonnak túlnyomó részét. Amikor Kállay volt pénzügyminister ur a magyar közönséget a tőzsdére küldte, elfelejtett gondoskodni arról, hogy ezen a tőzsdén ne foszszák ki, ne nyirbálják meg ostoba bárányok mód-