Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

À nemzetgyűlés 542. ülése 1926. évi április M 30-án, pénteken. ÍÍZ "dottierik követelhetnek, a maguk Ítélőképességének hiányában.« És" most méltóztassanak egy pillanatig figyelemmel kisérni, hogy mit ir még hozzá (olvassa) : »Aki az utolsó tiz év keserves tapasztalata után is fegyveresen akar »megmozdulni«, ám tessék, mindenki mozogjon a saját személyében. De hogy a condottieri urak szervezzenek, a békére, munkára, kenyérre vágyók pedig mozogtassanak és megint előre küldessenek, azt ne tessék még egyszer megkísérelni. Hiszen a trianoni ellenségek is készülnek ilyennek láttán — azt csak nem gondolják az urak, hogy ők nem tudnak a vitéz Bajcsy—Zsilinszky Endre játékairól ? — és igy szövik, sodorják a háború szálait. S nem akarunk — és emberi és tételes törvényű jogunk van nem akarni — uj háborút. Ennél mi jobban szeretjük a hazát, ennek dolgos népét, Magyarország sorsát. Mi nyiltan mondjuk és hirdetjük : soha többé háborút !« Méltóztatnak látni ezt a perfid, aljas denunciálást kifelé, a kisentente felé, ellenségeink felé ! Azt a munkát, amely a Move-ban folyik, amely a céllövészet gyakorlására és cserkészcsapatok szervezésére irányul, tehát egy egyszerű sportténykedést, egyszerű testnevelési ténykedést, ők képesek lapjukban ugy feltüntetni, mintha háborús előkészület volna ebben az országban. Mirevaló ez? Ez semmi egyéb, mint denunciálás az ország ellen a külföldi ellenséges államok előtt. (Ugy van! jobbfelől.) De igy fest az ő felfogásuk a titkos társaságokat illetőleg is. A napokban a képviselő urak egyike — ha jól tudom, talán Esztergályos János képviselő ur — azt kifogásolta, hogy a Move s egyéb keresztény és magyar társadalmi szervezetek a ténykedésükbe, tehát a sportba, a dal kultuszának gyakorlásába és egyebekbe is világnézetet visznek bele és az ő világnézetüket, az ő politikájukat — mondotta a képviselő ur — akarják szolgálni. Ez lehetséges. Én aláirom, hogy a keresztény társadalmi szervezetekben igenis, a világnézeti elvek irányadók és ezek működnek közre. Csakhogy magyar és nemzeti világnézeti elvek, keresztény világnézeti elvek, amelyek ellen magyar embernek kifogást emelnie nem szabad. De nézzük meg, hogy azok, akik kifogást emelnek ez ellen, hogy a keresztény és nemzeti alapon álló társadalmi szervezetek világnézetüket viszik bele szervezeteikbe, mit tesznek a saját sportszervezetükben? A napokban értesültem róla, hogy — két esetet mondok el — a csepeli és rákospalotai sportegyesületek meghivták a szociáldemokrata munkás sportegyletet futballmérkőzésre. A mérkőzés megtartásának egyik feltétele az volt, hogy a rendezők nemzeti szinü karszalagot tartoznak viselni. Méltóztatnak tudni, mi lett ennek a következménye? Bejelentették, hogy akkor nem lesz sportmérkőzés, mert az ő embereik nemzeti szinü karszalagot nem tesznek karjukra. (Éhn Kálmán : Disznóság ! — Lendvai István : Ez jellemzi őket ! — Zaj.) Méltóztatnak látni, milyen értékű az a kritika, amely itt velünk szemben sokszor elhangzik, mert mig ők azt kritizálják, hogy ezek a keresztény társadalmi szervezetek világnézetüket viszik bele a szervezeti életbe s annak minden megnyilatkozásába, ugyanakkor ők nemcsak a világnézetüket, de hazafiatlanságukat is beleviszik még a sportegyesületekbe is. (Kuna P. András : Ide is piros szegfüvei járnak !) Azt mondja a képviselő ur, hogy mi ezt teszszük és ezt nekünk bűnül rój ja fel. Hát kérdezem a t. képviselő urat, hogy a szociáldemokrata munkás dalegyletek, amelyekben tisztességes, becsületes munkásemberek vannak, énekelték-e valaha egy-egy ünnepségen a magyar Himnuszt, a magyar Hiszekegyet vagy pedig a magyarok Szózatát? Ez bűn, vétek, ezt nem engedik meg, de nálunk kifogás tárgyává teszik, hogy a mi szervezeteinkben a nemzeti és keresztény gondolatok jutnak a kulturális intézményekben Is kifejezésre. Épen ezért ezeket a kérdéseket a maguk értékére akarom leszállítani és azt a kritikát, azt a politikai ténykedést, amely az előbb emiitett kérdésekben megnyilatkozik, arra az értékre szállítom le, amely szerint az a felfogásom, hogy ezt nagyon sokra becsülni nem nekünk, — mert mi eddig sem becsültük semmire —• de a t. kormánynak sem szabad. A mi felfogásunk szerint a t. kormánynak határozottan kell politikai irányában haladnia. Nem szabad apró-cseprő taktikázásoktól megijednie, nem szabad engednie az ilyen apró-cseprő előreráncigált kérdésekkel szemben, nem szabad magát politikai irányától eltéríteni engedni. A t. kormánynak határozottan kell haladnia az általa kitűzött utón s lehetőség szerint a programm természetesen legyen olyan, amely a nemzet érdekeinek megfelel, de ha kitűzte ezt a programmot, határozottan haladjon abban az irányban és annak megvalósítása érdekében. Mert ha gyengeséget árul el, ha ilyen apró-cseprő csipkedéseknek enged, ha ilyen taktikázásokat túlsókra becsül, akkor a kormány lejtőre kerül, a lejtőn elbukik, de elbukik vele a nemzet is. (Ugy van ! Ugy van ! jobbfelől.) Márpedig minden magyar embernek kötelessége, — és én is ezt teszem — hogy figyelmeztesse a kormányt, ne üljön fel ezeknek az apró taktikázásoknak, hanem tessék határozott célt kitűzni maga elé és ezt bátran, felemelt fővel követni is. A mi felfogásunk az, hogy itt minden előtt egyre van szükség : becsületes, keresztény, nemzeti és szociális politikát kell inaugurálni. Ha ezt teszi a kormány, akkor azok az apró és kevésbé apró politikai jelenségek el fognak siklani, értéküket teljesen el fogják veszíteni. Ezért pártunknak is az volt a törekvése — és mint mondottam első szavaimban — örülünk annak, hogy bizonyos fokig célt értünk, hogy a költségvetési vita során a közgazdasági kérdések felé tereltük a figyelmet. A nemzetgyűlésnek tovább kell ezt a munkát folytatnia annál is inkább, mert ami kint van az országban, az kétségbeejtő. A gazdasági helyzeten feltétlenül változtatni kell és politikai életünk tengelyévé a gazdasági kérdéseket, a gazdasági élet feljavítását kell kitűzni. Ezért első törekvésünk az kell hogy legyen, hogy közgazdasági életünkben bizonyos fokú fellendülés álljon be. Mit kell itt elsősorban követelni? Elsősorban törekvésünk az kell hogy legyen, hogy munkát biztosítsunk az egész vonalon. Dolgozni és dolgozni, hogy ebben az országban mindenkinek — akár fizikai akár szellemi munkás legyen,—alkalma legyen, arra, hogy becsületes munkával kereshesse meg mindennapi kenyerét. Azért a legfontosabb problémák egyike : a munkanélküliség kérdésének megoldása. Nem azt kívánom, — hiszen ezt nem is kívánhatjuk — hogy a munkanélküliség az országban már ól-holnapra megszűnjék, de enyhítsük, vagy legalább azok közé a normális keretek közé szorítsuk vissza, amilyenek között a békeévekben volt. Tudjuk jól, hogy a munkanélküliség kérdése nem magyarországi probléma. Tudjuk jól, hogy Európa minden államában bőségesen vannak munkanélkül lévő munkások ; tudjuk jól, hogy a legyőzött államokban ép ugy, mint a győztesekben meg vannak — egy-két kivétellel — a munkanélküliek ezrei ; tudjuk jól, hogy Ausztriában 230 ezer ember van ma munka nélkül, annak ellenére, hogy egy évvel ezelőtt csak 170 ezer ember volt munkanélkül, tehát a munkanélküliség emelkedő tendenciát mutat még mindig ; tudjuk azt is, hogy Németországban, ahol egy esztendővel ezelőtt körülbelül 200— 250 ezer volt, ma 700 ezer körül van a munkanél31*