Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

224 Â nemzetgyűlés 542. ülése 1926. évi április hó 30-án, pénteken. küliek száma ; tudjuk, hogy Angliában — tehát egy győztes államban — 1,200.000 munkanélküli munkás van. Azonban ne vigasztalja magát senki azzal, hogy ez nem magyarországi, hanem európai, sőt világproblémává vált kérdés. Elsősorban igaz, hogy nekünk, akik legtöbbet vesztettünk a háború alatt, az elmúlt évtizedek alatt, fokozottabb mértékben kell munkálkodnunk, hogy ezt a veszteséget valahogyan behozzuk ; másodszor igaz az is — és ezt figyelembe kell vennie mindenkinek — hogy sehol ezekben az előbb emiitett államokban nem olyan kétségbeejtő a munkánélkül levő munkások helyzete, mint épen Magyarországon, mert mindenütt van valami szociális biztositás részükre ; a munkás mindenütt, ha munkaaélkülivé lesz, rendszeres anyagi támogatásban részesül, egyedül Magyarországon tartunk még ott, hogy ha a munkás saját hibáján kivül munkanélkülivé lesz, akkor ki van téve a nincstelenségnek, a szenvedésnek, elvesziti minden reményét ahhoz, hogy valahogyan önmagát segélyekből vagy támogatásokból fentarthatja. Épen ezért nekünk ezt a problémát napirenden kell tartanunk, minden lehetőt el kell követnünk, hogy itt enyhítés történjék, hogy ez a nagy munkanélküliség csökkenjen. Amit itt egyes szónokok javasoltak, a munkanélküliség esetére szóló biztositásnak törvényes rendezését, ez más kérdés, azonban tévednek a tisztelt képviselő urak, ha azt hiszik, hogy ezzel csak egy parányit is előre viszik a munkanélküliség kérdését. (Éhn Kálmán : Mutatja Anglia példája !) Meg kell csinálni a munkaaélküliség esetére szóló törvényes biztositást. (Lendvai István : De csak azok számára, akik önhibájukon kivül lettek munkanélküliekké Î — Éhn Kálmán : Az aggok és rokkantak részére is 1) Ez igy van. Egyetlen törvény sem rendelkezik máskép, mint ugy, hogy tényleg csak azoknak nyújt segélyt, támogatást, akik saját hibájukon kivül lettek munkanélküliekké. (Lendvai István : Máskép biztatás lesz a dologtalanságra I) Tévedés azonban azt hinni, hogy e törvényjavaslat törvényerőre emelkedése révén a munkaaélküliek száma csökken. Nem, csupán enyhül azoknak szenvedése, akik munkanélküliekké lettek. Ennek a törvénynek nem is ez a célja, hanem csak az, hogy támogassa, segitse a munkást akkor is, ha saját hibáján kivül munkanélkülivé lett. A munkanélküliség enyhítésére más teendőket kell inaugurálnunk, más teendőket kell véghez vinnünk, ha ezen komolyan változtatni akarunk. Az én felfogásom szerint a megoldást ebben a kérdésben alapjában kellene kezdenünk. Nem apró-cseprő intézkedésekre van szükség — bár rá fogok térni, mint szükséges valamire közmunkák és hasonlók beállítására, — azonban ezekkel a kérdést meg nem oldjuk, hanem csak elodázzuk ; valamivel előbbre viszik ezek a kérdést, de a megoldást vele elérni nem fogjuk. A megoldásnak alapjában kell történnie. Mi itt az alaphiba ? Az én felfogásom az, hogy az alaphiba a mai pénzügyi politikában van. ( Ugy van ! Ugy van ! a jobbközépen. — Lendvai István : Abban a pénzügyi politikában, amely a nagybankoknak 100 milliárdokat ad !) Azokban az antiszociális adónemekben találom az alaphibát, amelyek megdrágítják az emberek életfeltételeit, de ezenkívül megdrágítják magát a termelést is, a magyar ipar versenyképességét is csökkentik, de csökkentik a termelés versenyképességét is és már ott tartunk, hogy az előttem szólott t. képviselő ur pl. bizonyítékokat hozott elő az autógyártással kapcsolatban, hogy a külföldről ideimportált áruk — akármilyen iparcikkek legyenek azok — lényegesen olcsóbbak, a vámok ellenére is, mint amit itt az országbari állítanak elő. Azzal azonban, hogy a vámsorompókat felnyitom, hogy vámmentességet biztositok ezeknek az iparcikkeknek, a célt nem érném el. Mert mit érnénk el, ha a képviselő ur kérését teljesítené a kormány és az iparcikkeknek teljes vámmentességet biztosítania, szabad behozatalt engedne ? Elérnők azt, hogy bejönnének ide az országba az olcsó áruk, azonban azt az olcsóbbat sem tudnák megvenni, mert a munkanélküliség oly nagyarányú lenne, a kereseképtelenség oly nagyfokú volna, hogy az a kevés sem jutna senkinek, hogy a nagyon olcsó árut megszerezhesse. Számolni kell azzal, hogy nem egy normális körülmények között lévő országgal állunk szemben, hanem egy megcsonkított nemzettel, amelytől elrabolták azokat a piacokat, ahol értékesíteni tudta a termését ; másrészt számolnunk kell azzal, hogy itt egy olyan sok évtizedes gazdasági rendszer bomlott fel a háború következményeképen, amelyet nekünk fokozatosan ki kell építenünk. Itt lesznek és vannak iparágak, amelyek kezdetlegesek, amelyek nem birják tényleg a versenyt egyes külállamok nagy iparaival szemben, azonban oktalanság lenne ezeket az iparokat egyszerűen agyoncsapni azzal, hogy ma még nem birják a versenyt. Tessék megnézni a textilipart csonka Magyarországon, amely az elmúlt öt esztendő alatt annyira kifejlődött, hogy a további munkálkodás a támogatás révén ez az iparág is és a hozzá hasonló iparág — pl. az auto-ipar is — annyira ki fog fejlődni, hogy idővel versenyképes lesz a külföldi iparágakkal szemben is. Épen ezért oda kell törekednünk, hogy a belső ipari és mezőgazdasági termelés egyaránt versenyképessé tétessék, olyan adózási rendszert vezessünk be, amely megkíméli a fogyasztót, megkíméli a termelést és lehetővé teszi, hogy az ilyen megkiméltség mellett azután versenyképesség álljon be. Igaza van Ernszt Sándor képviselő urnák, — és ez a második javaslatom, amelyre a kormány figyelmét fel akarom hívni — hogy nem szabad az államháztartásnak egyetlen fillér adóval sem elvenni többet a magángazdaságtól, mint amennyire épen a közigazgatás céljaira szükség van. Mert ha az történik, ami most az elmúlt években történt, hogy az államháztartás felszivja magába a tőkét és ő maga konkurrenciát csinál az iparnak, akkor lehetetlenség, hogy ebben az országban eleven gazdasági élet és ipar fejlődjék ki. Felfogásom szerint, ha alaposan akarjuk a kérdést rendezni, szigorúan kell keresztülvinni a takarékosságot az egész vonalon. Szigorú takarékosság kell az állami életben és minden felesleges kiadástól és minden luxus kiadástól meg kell kimélni a nemzetet és a nemzet polgárait. Azonkivül pedig egészséges hitelpolitikát kell teremtenünk, mert ha az az iparos 15 és 20%-os hitellel kénytelen dolgozni, ezzel a 15—20%-os kölcsönnel nem lehet vállalkozni, nem lehet versenyképességet teremteni az iparban, mezőgazdaságban és sehol a gazdasági élet egyéb megnyilatkozásaiban. Felfogásom szerint ezeknek az elveknek kell érvényesülniök az egész vonalon. Ehhez hozzájárul még a kormánynak az a kötelessége is, hogy jó kereskedelmi szerződéseket kössön és ha azokat végrehajtotta, méltótassanak meggyőződve lenni arról, hogy itt gazdasági fellendülés fog bekövetkezni. Ez a munkanélküliséget nagy arányban fogja csökkenteni, a munkanélküliség előbb-utóbb visszafog terelődni abba a normális mederbe, amelyben volt a há^ború előtt és ez a lehetetlen helyzet, ami ma van, meg fog szűnni. Felvetődik azonban a kérdés, hogy addig, amig ezt alapvető programmot végrehajtja a tisztelt kormány, mitévő legyen. Mert hiszen azt bevárni lehetetlenség, annak eredményét máról-hónapra nem fogjuk érezni, mert