Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.
Ülésnapok - 1922-542
À nemzetgyűlés 542. ülése 1926. évi április íió 30-án, pénteken. 2ÎD kivüle még mások is ! — Ulain Ferenc : Valami államtitkárfélének is kell ott lenni !) Azt hiszem, hogy egészséges külföldi verseny mellett a magyar nagyiparosság sokat, különösen pedig szerénységet tanulhatna. Elismerem, hogy a munkásságnak szüksége van kenyérre, a kérdést azonban olyan formában is meg lehetne oldani, hogyha külföldi, nálunk régen bevezetett vállalatok létesítenének Magyarországon fiókokat, amire ezek igen szivesen vállalkoznának. (Szabó Imre : A belföldiek is kivándorolnak.) Épen ezért vándorolnak ki, mert garantálom, hogyha a Fiat-vállalat itt fiókot létesitene és a szükséges anyagot vám nélkül beengednék, több munkást foglalkoztatna, mint a Magomobil. Ezekután ki kell térnem a mezőgazdasági munkabérekre. Igaz, hogy a törvény rendelkezik a felől, hogy a járásonként megalakitandók a munkabéregyeztető bizottságok, amelyek részben munkásokból, részben munkaadókból, részben hivatalos személyekből állanak — tény az, hogy egyes helyeken ez megvan, — azonban, mint nálunk, annyi minden, ez is irott malaszt maradt, mert egyik helyen működik, a másik helyen nem. Azt hiszem, mindenki csodálkozni fog azon, ha rámutatok arra, hogy Magyarországon a mezőgazdasági téli napszám egyes helyeken most is 9—10.000 korona volt. (Mozgás.) Tekintve mi pénzviszonyainkat, jól tudhatjuk, hogy ez mit jelent. Véleményem szerint ez csak azt jelentheti, hogy igy előkészítik a talajt egy felforgató társaság számára. A munkaadókban még sincs belátás és az egyeztető bizottságok, amelyeknek kötelességük volna foglalkozni ezzel a kérdéssel, szintén nem segítenek, amivel nagyot vétenek a nemzettel szemben és főkép a szegény földmunkással szemben, aki nem érdemli meg, hogy ilyen mostohán gondoskodjanak róla Magyarországon. Különösen figyelmeztetni és kérni kell a kormányt arra, hogy necsak mindig Budapestre gondoljon, hanem a falura is, mert jövőnket ott remélhetjük, onnan várhatunk mindent, ami ezen az országon segíthet. Ugyanigy van az épitkezési hitel kérdése is. Kerületemből ebben az ügyben nagyon sok levéllel balmoznak el és sokan keresnek fel személyesen is. Elmentem, hetekig jártam utána s a válasz az, hogy a pénz elfogyott, de ugy látszik, az egész épitkezési hitel Pesten ragadt. Állandó a panasz a kormánypárt részéről főként amiatt, hogy a magyar munkásság a szocialisták pressziója alatt álL A panasz meg van, a kormány azonban tőle telhetőleg sem igyekszik segiteni. A közegészségügyi üg3 7 ek köréből legeklatánsabb példa a kormány nemtörődömségére a munkásság ügyeivel szemben a munkásbiztositás, a betegsegélyző pénztár kérdése. Törvény intézkedik arról, hogy a munkásbiztositónak, a betegsegélyző pénztárnak minden munkás és minden alkalmazott tagja legyen. Törvény erejénél fogva kényszeritenek be úgyszólván minden dolgozó állampolgárt ebbe az intézménybe, amelyet azonban teljesen elhanyagolnak, ahol mesterségesen nevelik az- elégedetlenséget, pedig ha a kormány egy kicsit utánanézne a dolognak és ha egy kicsit szivén viselné az intézmény sorsát, óriási dolgokat lehetne nemcsak egészségügyi, hanem még politikai tekintetben is elérni a "munkásságnál. A betegség az az alkalom, amikor az ember legjobban érzi elhagyatottságát, amikor az emberi lelkek leginkább megolvadnak, amikor leginkább hozzájuk lehet férni. Ez az a pillanat, amikor talán oktatni is lehet az embereket, talán azok az emberek is, akik a legvadabbak, akik elfogultak, akár politikai, akár más tekintetben, a betegség idején megolvadva, meglágyulva szivesen hajlandók a jobb belátásra. És a "segély az a dolog, amellyel az állampolgárokat presszionálni lehet, esetleg politikai felfogásuk tekintetében is. Ha bemegyünk a munkásbiztositó pénztárba, azt látjuk, hogy azok a szerencsétlen emberek állnak és reménytelenül várnak, mondani merem, napokig ; két-három nap is eltelik, amig egyáltalában szól valaki hozzájuk. Hosszú időbe telik, amig orvosi vizitre kerülnek és azután ismét hosszú idő telik el, amig az esetleges segélyt annak a nyomorult embernek kiutaljak. Én magam tanuja voltam, hogy egy munkásnak, akinek szemüvegre volt szüksége, hat hónapig kellett várnia arra, hogy azt a szemüveget megkaphassa. Lehet, hogy rövidlátó volt és talán már régen hosszúlátóvá lett, szóval az a szemüveg már nem is illet a szeméhez, nem is volt jó, amikor hat hónap múlva megkapta. Magam tanuja voltam annak az esetnek is, hogy egy villamoskalauz a legnagyobbfoku tüdővészben esett össze, de a munkásbiztositó pénztár orvosa azzal küldte őt el, hogy még teljesíthet munkát, ne próbáljon amerikázni. Ezt az embert egy ismerősöm elküldötte egy másik orvoshoz, egy kiváló egyetemi magántanárhoz, aki azután megállapította, hogy az illetőnek azonnal le kell feküdnie és a legszigorúbb kúrára van szüksége. Képzelhető, hogy az ilyen esetek rossz vért szülnek a munkásságnál és a legszomorúbb az, hogy mindez a kormánynak, illetőleg a mai, mondjuk, nemzeti irányú államnak rovására megy. A munkásbiztositó pénztár — mint méltóztatnak tudni — valaha autonóm volt. A kommunista bukás után, tekintettel arra, hogy itt nevelkedett a kommunizmusnak valamennyi vezető férfia, a magyar állam végre észhez kapott és a korniányzat az autonómiát megvonván ettől az intézménytől, állami felügyelet alá helyezte és gondnokául kinevezett egy kormánybiztost. Nem akarom a kormánybiztos ur működését kritizálni, nem akarom munkabírását sem kritizálni, azzal azonban, hogy a kormány a munkásbiztositó autonómiáját megvonta és az állam egy képviselőjét nevezte ki élére, bizonyos fokig államosította a munkásbiztositót, tehát az állam, illetőleg a kormány felelős ott mindenért. Az igen t. kormánybiztos ur hetenkint két félórát tölt a munkásbiztositó pénztárnál. Hogy ennyi van-e neki megszabva, mert többre nem érne rá esetleg a ministeriumban levő más elfoglaltsága miatt, nem tudom. (Gaal Gaston : A fizetése is ilyen mértékű?) Valószínűleg rendes miniszteriális fizetése van és csak kiszáilási díjat kap. Nem tudom. Én, aki a munkásbiztosítás kérdésével foglalkoztam és akinek feltett szándékom, hogy főképen munkáskérdésekkel fogok foglalkozni, mindenesetre azt látom, hogy itt nagyon nehéz az embernek kiismernie magát. Merem állitani, hogy vezető férfiak vannak a munkásbíztositóban, akik nem ismerik ki magukat. A dzsungel igen enyhe fogalom a munkásbiztositóhoz képest. (Gaal Gaston : Szóval második pénzügyministerium i — Derültség. — Ulain Ferene : Lehetne külügyministerium is! — Lendvai István : Arról majd én beszélek!) Azt látom, hogy ennek a kormánybiztos urnák a munkásbiztositónál a világon semmi, de semmi hatásköre nincs. A munkásbiztositót valami Friedrich nevű főorvos ur vezeti, ennek főtámogatója és tanácsadója pedig az orvosi tanács. Hogy ki ez a Friedrich, azt hiszem, elég, ha csak annyit mondok róla, hogjr évtizedeken keresztül a munkásbiztositó vezető főorvosa volt, azokon az évtizedeken keresztül, amelyek alatt a munkásbiztositó saját erejéből kifejlődött s ennek a Friedrichnek gondos ápolása alatt nőttek ki a kommunizmus gyönyörű vezető virágszálai. Ma is az orvosi tanács tagjainak háromnegyed része ugyanazokból áll, akik azelőtt voltak. Tehát most is ott van ez a Friedrich és ugyanaz az orvosi tanács ? akikben
