Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

A nemzetgyűlés 542. ülése 1926. évi április hó 30-án, pénteken. 211 kapott, azzal a panasszal fordult hozzám : »Uram, adtak földet de tönkre tettek vele.« Előadta ez a szegény ember, hogy egy nagy parcellából kapott ; persze akik nagyszájuak voltak, akiknek több befolyásuk volt, azok a jó földből kaptak ennek a szegény embernek pedig a legrosszabb, vizenyős földből adtak. A kataszteri tiszta jövedelem alapján búzabért kell fizetni. Elpanaszolta, hogy az, aki egy katasztrális holdat kapott, a jó földből tavaly 11 métermázsa búzát termelt, neki pedig oly vizes helyet adtak, hogy mindössze három métermázsa búzája és négy szekér szénája termett, mégis a dupláját fizeti annak a bérösszegnek, amely reá esett volna. Ez országos hiba, amelyen sürgősen segiteni kell. (Ugy van! half elől.) Természetes, hogj^ a kataszteri kiigazitás, ujabb felmérés, és tagositás oly hosszú munkával és oly nagy költséggel jár, hogy ezt ma nem indíthatjuk meg. Ellenben az ilyen bajok orvoslására, amely bajok oly sok elégedetlenséget szülnek s azok az emberek, akik igy jártak, bizonyára nem fognak a jó irányzat mellé állani, hanem könnyen félrevezethetők lesznek, ezek megmentése érdekében feltétlenül kívánatos, hogy ez a kataszteri kiigazitás addig is, mig a kérdés általánosságbaa megoldható lesz, közigazgatási utón, a főszolgabíró és a járási gazdasági bizottság közbejöttével megtörténjék, hogy ugyanolyan parcelláról ugyanaz az adó, ugyanaz a bér folyjon be, melyet a vagyonváltság következtében kell fizetni, de az adó elosztása igazságos legyen. Hiszen tudjuk, hogy mindenkor az adó igazságtalan elosztása szüli az elégedetlenséget. (Ugy van ! balfelöl.) T. Nemzetgyűlés ! Hogy mennyi gazdasági baj van, azt tegnap az agrárpárt igen t. vezére elmondotta. Legfőbb bajunk azonban a hitel hiánya. Aki kint él a vidéken és akinek módjában van a vidéki hitelintézetek belső életébe behatolni, az szomorúan tapasztalja, hogy napról-napra érdemes gazdák, — a Dunántúl már a 10—12 holdas gazda a jobbak közé tartozik — akik talán még békében sem szorultak hitelre, könnyezve jönnek be a takarékpénztárba s azt sem tudják, hogyan kell a váltót aláirni. Eddig nem volt szüksége hitelre, ma pedig könyörög 2—3 millióért s csak a legnagyobb gonddal, legnagyobb szorultsággal tudunk rendelkezésére állni, mert magunknak, az intézet vezetőinek sem áll pénz rendelkezésünkre. És ha azt nézzük, hogy a szegény ember milyen kamatot fizet a váltóért, akkor még kétségbeejtőbb a helyzet. Nagyon jól tudjuk, hogy békében az a gazda, aki takarékpénztári hitelre szorult rá, aki 8%-os kamatot volt kénytelen a takarékba fizetni, mind lezüllött, tönkrement és birtokának nagyrésze dobra került. A termelési költség a 8%-ot már nem birta el, ma pedig, amidőn nagyon jól tudjuk, hogy a termelési költség 40—50%-kal nagyobb, mint békében volt, a gazdának a békebeli 8 % kamat helvett 17—18 és 20%-ot kell fizetnie. Itt kell ezeknek az embereknek a hóna alá nyúlni, mert különben odakerülünk, hogy az adófizetők legmegbizhatóbb része, a magyar földmives dobra kerül és néhány év múlva kicsúszik alóla a föld, Akkor azután hiába csináltunk földreformot, novellát, a föld megint azok kezébe kerül, akiknek kezéről el akartuk ütni. Amidőn a hitel-kérdésről beszélek, meg kell emlékeznem a Bacher-féle 100 és 100 milliókról, melyeket csak ugy nonchalance-al odavágtak az intézetnek azért, hogy a külföld bizalma meg ne rendüljön Magyarország iránt. De kérdem a t. Nemzetgyűléstől : milyen bizalomra van inkább szüksége a kormánynak,, az ország vezetőségének ? Arra-e, hogy esetleg külföldön hitelképesek legyünk vagy arra, hogy bent ez a magyar nép legyen iránta bizalommal ? Mert mi nem kapunk pénzt s amit kapunk, azt is csak drágán, a nagybankok utján, de a Nemzeti Bank és a Pénzintézeti Központ direkte nem áll rendelkezésünkre. Nem akarok ezzel tovább foglalkozni, bár volna rá egy példám, amelyből megértené a nemzetgyűlés, hogy a vidék igazán el van hanyagolva. Egy másik oka ennek az az országos baj, hogy az a nagy pénztöbblet, amelyet belőlünk adóban kivasaltak, nem jutott vissza a közgazdasági életbe. ( Ugy van ! balfelől.) Ez a pénz hiányzik a forgalomból s ez megakasztja a termelést. Nagyon jól jegyezte meg tegnap Strausz István igen t. képviselőtársam, hogy a pénzügyminister megnyerte ezt a csatát, de elvérzett mellette az ország. Mert igenis, ha az a pénz, amely össze van halmozva a Nemzeti Bank trezorjaiban, kiment volna a gazdasági életbe, újra a termelés szolgálatába állitva, az adóalanyokat erőssé tette volna és alkalmassá arra, hogy adójukat meg tudják fizetni. Ha körülnézek egyéb dolgokon, amelyek az adófizető osztályt sújtják, akkor meg kell emlékeznem arról is, hogy az örökösödési illetéket lehetetlenül nagy százalékban rójják ki, amire a pénzügyminister a szanálás első évében ragadtatta el magát. Ennek az illetéknek ilyen nagy mértékben való kivetése ellen minden erővel tiltakoznunk kell. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) A pénzügyminister ur Ígéretet tett arra, hogy ezt az illetéket le fogja szállítani. Nekünk azonban nem igéret kell, hanem végre ide kell hozni a nemzetgyűlés elé — de gyorsan — ezt a rendelkezést, mert különben ugy járunk, hogy aki kétszer örökölt, annak a végén nem marad semmi. Csak egy példát akarok erre nézve felhozni. Van egy rendelkezés, amely szerint a közjegyzők anyagi felelősség mellett kötelesek a teljes értéket bemondani, jegyzőkönyvbe venni. Már most mi ennek a következménye ? Minthogy a közjegyző ezek után százalékban kapja a jutalékát, fáradsági díját, neki az az érdeke, hogy ezeket az értékeket minél nagyobbra állítsa be. Tudok egy esetet, hogy egy 10 holdas gazda, akinek 5—6 darab marhája, nádas háza és 10 hold földje van, 175 millióra lett felvéve. Hogy az örökösödési illetéket ki tudja fizetni, kénytelen volt három hold földet elvesztegetni, — miután a földnek lement az ára — hogy megmenthesse a többi 7 holdat attól, hogy dobra kerüljön. Ezzel a rendszerrel nem lehet tovább gazdálkodni, mert különben megszűnik a polgárok vágya, hogy tőkét gyűjtsenek, pedig csak a polgárság tőkegyüjtési vágya képezheti alapját egy tovább élő rendszernek. (Gaal Gaston : A minister ur ígér, az államtitkár mást csinál ! Nap-nap után ezt látjuk !) A valorizáció kérdéséhez már a múlt költségvetési vita során hozzászólottam. Én különben a karitatív valorizálásnak vagyok a hive, mert újra fel kell kelteni a bizalmat. A valorizációnak bizonyos mértékig az állam részéről is be kell következni. Nem értek ez alatt általános valorizációt, különös tekintettel arra, hogy a spekulánsok már rávetették magukat ezekre a papírokra, hogy megint üzletet tudjanak csinálni, mert remélik, hogy az általános valorizáció el fog következni. Annak ellenére, hogy magamnak is nagyobb összegű hadikölcsönöm van, szívesen lemondok róla a köz javára, de azt igenis követelem, hogy akik nem tehetnek róla, hogy a pénz elértéktelenedése bekövetkezett, akikkel befizettették a hadikölcsönt, — hiszen az árvaszékek fel lettek szólítva a kormányzat részéről, hogy minél nagyobb összegben jegyezzenek hadikölcsönt és itt gondolok a katonatiszti kaucióknak is bizonyos mértékű valorizálására — azok minimális mértékű, pl. 5%-os valorizációt kapjanak.