Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

176 A nemzetgyűlés 541. ülése 1926. évi április hó 29-én, csütörtökön. arányának kérdésével foglalkozott az adózás mérvéből kiindulva, pedig érdemes magánál e 72 aranykoronás fejenkénti adótételnél is egy pillanatra megállani, még ha az elmúlt pár hónap óta változott volna is a fejenkénti adóztatás mérve, mint azt tegnapi felszólalása során Strausz István t. képviselőtársam fejtegette volt. A főbiztos ur hivatkozott jelentésében annak a véleményének adott kifejezést, hogy Magyarország mai nemzeti jövedelme alig marad alól a 3600 millió aranykoronán, sőt szerinte elképzelhető, hogy a 4000 millió aranykoronát is eléri. Megállapitja továbbá, hegy az összes állami és önkormányzati adóteher a nemzeti jövedlemnek mintegy 18%-át veszi igénybe, de legalább is 14—17%-át, mi g szerinte a háború előtti adóztatás csak 13—14% között ingadozott. Erre az adóztatási százalék főbiztos ur azt az észrevételt teszi, hogy ez mezőgazdasági jellegű országban semmiképen sem mondható enyhe megadóztatásnak, amiből az tűnik ki, hogy Magyarország nem menekült olyan könnyen, ahogy ezt némely helyen állítják. A főbiztos urnák e tárgyilagos megállapítása az általunk nagyon is jól ismert »némely helyek« beállításával szemben — amelyek előtt Magyarország még most sem eléggé kicsiny és most sem eléggé koldus — csak ama feltevése alapján lehet téves, amely szerint a nemzeti jövedelmet 4000 millió aranykoronáig is elképzelhetőnek tartja. Teljesen igaza van abban a tekintetben, hogy erre vonatkozólag »nehéz kellőképen megbízható statisztikai adatokra szert _ tenni, minthogy az ily statisztikában igen jelentékeny hibalehetőségek forognak fenn.« De épen a tévedések és hibák lehetősége miatt a háború előtti Magyarország pontosabb jövedelmi adatait is figyelembe kell venni, ha a jelenlegi nemzeti jövedelem összegét csak megközelitőleg is helyesen akarjuk megállapítani. A háborúéiőtti mélyreható kutatások szerint nemzetünknek a háború előtti évi tiszta jövedelmét 6741 millió koronára lehetett becsülni. Fellner Frigyes, a kiváló magyar statisztikus számitásai szerint a háború előtti Magyarország 41,520.000 koronányl nemzeti vagyonának 24*31%-a maradt a csonka ország területén, vagyis a mai nemzeti vagyon Fellner számitásai szerint 15.676,000.000 aranykorona, mig a háború előtti 6741 millió koronányi ruenizeti jövedelemből 39*66%, vagyis 2660 millió aranykorona jövedelem esik a csonka ország területére. Fellner szerint a nemzeti jövedelem forrásaiban bizonyos eltolódás ment végbe és az értékalakulás sem történt azonos módon. Épen ezért számitásának összege nem lehet teljesen azonos a mai nemzeti jövedelemmel. Ez igy is van. De azért alapos .számítása még mindig megbízhatóan tájékoztathat a tényleges nemzeti jövedelem szempontjából. Ha mármost e 2660 millió aranykoronát vesszük nemzeti jövedelemnek, ugy az akkor jelzett 596,700.000 aranykoronányi összes adóteher a nemzeti jövedelemnek 22*4%-a, vagyis a nemzeti jövedelemnek csaknem V« része. Ez tehát jóval magasabb hányad, mint ahogy a főbiztos ur jelentésében megállapitja. A mostani költségvetés előirányzatával és az önkormányzati terhek mellett a nemzeti jövedelemhez arányosított adóteher százalékos aránya nem csökkenhetett. E költségvetés általános indokolása a betétek és folyószámlakövetelések emelkedéséből, valamint a legutóbbi főbiztosi jelentés is a kereskedelmi mérlegnek az elmúlt évben már 5*4%-ra csökkent passzívumából s a nagy- és kiskereskedelmi árak eséséből is joggal következtethetnek ugyan a gazdasági viszonyok javulására, de másfelől a még mindig nehéz kamatviszonyok, a munkanélküliek ezrei s a fizetésképtelenségek túlnagy száma épen ugy mutatják az iparnak és kereskedelemnek még mindig nehéz helyzetét, amint másfelől a mezőgazdaság nehéz helyzetét mutatják ennek alig kielégíthető hiteligényei. E jelentésekből nem következtethető a nemzeti jövedelemnek jelentősebb mérvű gyarapodása, s ez viszont az adótehernek még mindig súlyos százalékos arányát jelenti. És ha ez az arány ma mégis kisebb, vagyis kedvezőbb volna is, az előbb jelzett történelmi előzmények után és gazdasági viszonyok között, az adóztatás még mindig egész teherbíró képességét igénybe veszi a magyar gazdasági életnek. Kétségtelenül igy van ez. Tudjuk ezt mi is. De kétségtelen az is, hogy pénzügyeink óhajtott rendbehozatala — az annyiszor szemrehányással emlegetett szanálás — másként nem lett volna elérhető. Remélnünk lehet és remélnünk kell azonban, hogy a szanálás során eddig elért megtakarítások után a kormány ujabb megtakarításokkal is csökkenteni fogja még ezeket a terheket, bár el kell ismernünk azt is, hogy e megtakarítások csak az állam eminens érdekeinek határáig forszírozhatok. Ennyit voltam bátor elmondani az állami bevételekről. Ami a kiadásokat, illetőleg a bevételezett összegek felhasználását illeti, itt egészen természetszerűnek tartom, hogy minden érdekeltség a maga érdekeinek kielégítését óhajtja elsősorban, de természetesnek — és szükségesnek is — tartom viszont azt is, hogy a kormány minden jogos érdek lehető kielégítését tartsa szem előtt a költségvetés összeállításánál. E mellett ma kétségkívül két másik körülményt sem szabad figyelmen kivül hagyni. Az egyik a pénzügyminister ur által is többszöri hangoztatott körülmény, hogy hasonló válságos időkben nem rideg pénzügyi elvekkel, hánem^ megfelelő) gazdaságpolitikával kell a kérdéseket megoldani, mert ez ve, zethet a hitelkérdésnek, a magángazdasági élét kérdéseinek, továbbá a szociális problémáknak megoldásához is. A másik szempont pedig a kultúráért és az egészségért való áldozatkészség, a minél a magyar jövő szempontjából semmi sem lehet jobb, és hasznosabb befektetés. Ezekre a szempontokra figyelemmel, de a szükségességeknél sajnos jóval szűkebb lehetőségek között igyekszik a költségvetést szétosztani a rendelkezésre álló összegeket, amely munkának nehézségeit és másfelől a kormány jó szándékait is ismerve és méltányolva, hiszem, hogy a kormány a jövőben a lehetőség szerint nagyobb összegeket juttat oda is, ahol ezt most nem tehette, bár arra ugyancsak nagy szükség lett volna. Sok ilyen óhajtást fejezhetnék ki magam is a kultúrával, a közesrészsésrüs'gyel, az agrárkérdésekkel, a tisztviselőkérdéssel, a rokkantkérdéssel, a földbirtokreformmial összefüggésben felmerülő ügyekkel, s a kisiparral és a kiskereskedelemmel kapcsolatban. E kérdéseknek nemcsak fontosságuk közismert, de az is, hogy jogos kívánság is és országos érdek is e kérdéseknek megfelelő rendezése. Viszont azonban nem hagyható figyelmen kivül és nem is hallgat-