Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

A nemzetgyűlés 541. ülése 1926. daság, legyenek rendben az adózók, a magánháztartások és csak akkor lehet remélni, hogy a pénzügyek is rendbejönnek. Hiszen a pénzügyek rendbej övetelei a nélkül, hogy erős exisztenciák, adóalanyok legyenek, el sem képzelhető, csak ideilenesen. A pénzügyi egyensúly nem azt jelenti, hogy egy félévre vagy a következő évre, vagy két vagy három évre megvan a matematikai egyensúlyom, hanem azt, hogy közgazdasági életem olyan erős legyen, hogy az állam szükségleteit bármikor a legutolsó fillérig könnyen fedezni tudjam anélkül, hogy gazdiasági válságot idézzek fel azzal, hogy az adópénzzel a nemzetgazdaságból az életerőt kivonom. Mi lesz itt? Elfogy majd a külföldi kölcsön, tönkreteszik az országot azzal, hogy brillíroznak a matematikai egyensúly megteremtésével és összeroppan a nemzetgazdaság, jövőre már csak kivetett adók lesznek, de nem fizetett adók, az adóból adóhátralék lesz. Ezeknek a politikája nem komoly. Mindenkor csak arról van szó, hogy az a pár ember, aki hatalomra került és azok a csoportok, amelyek belőlük élnek, őket körülveszik és azok az intézmények, amelyek szintén ebből a rendszerből táplálkoznak, hasznot merítenek, az idők végéig, ameddig csak lehet, megmaradjanak, ha minden elpusztul, ha elpusztul a nemzet is. Már a szanálási akció is ebben a jegyben indult meg. Nem arról volt itt szó akkor, hogy szanálási kölcsönt szerezzünk, mert különben elpusztulunk. Hiszen látjuk, hogy a szanálási kölcsönt az államháztartás egyensúlyának létrehozására vagy biztosítására nem fordították; az egész külföldi kölcsönből eddig csak 68 milliót fordítottak a költségvetés korrigálására, ellenben 182 millió még mindig szabad; abból 100 milliót felszabadítottak beruházásokra és még 82 milliót nem vettek igénybe. (Györki Imre: Hol vannak a beruházások?) Emellett beruházások sincsenek. Hogy menynyire nem_ volt komoly az egész szanálási akció, mutatja az, hogy annakidején nem 250 millióért mentek, hanem 600 millióért. Ilyen tájékozottsággal, tudással, mondhatnám, lelkiismerettel intézik az ország ügyeit. (Kabók Lajos: És a minister azt mondja, hogy az ellenzéknek nincs közgazdasági tudása!) Kiderült később, hogy a 250 millió is sok volt. De nem is ez volt a fontos, mert a külföMi kölcsönt valahogy később le lehetett volna nyelni, ha azt helyes célokra forditják, ha átömlesztik, ha hitelnek használják fel a hazai termelés erősitésére, akár oly formában, hogy annyival kevesebb adót vesznek fel az adózó polgártól és engedik, hogy a forgótőkéje megmaradjon, mert hiszen akárhányszor az adó a forgótőkét támadja meg, akár ugy. hogv abból tényleg a deficitet fedezem. Ez lett volna az okos pénzügytanilag és közgazdaságtanilag is. Ehelyett kicsapolták a vért, rendelkezésre tartották a kölcsönvett vért s a végen itt állunk a teljes összeomlás előtt. Ma kegyként kell mindig a Népszövetségtől kieszközölni, hogy azt beruházásokra fordithassuk, holott h El et helyes pénzügytechnikai módszert követjük, minden félévben az előirányzat szerint igénybevettük volna a költségvetési hiány fedezésére a külföldi kölcsönt, a többit pedig künnhagytuk volna az adózó polgároknál, könnyítettünk volna a forgalmi és más adókon és nem volnánk ma ebben a siralmas helyzetben. Nincs azonban itt hozzáértés céltudatosság, Programm talán lelkiismeret sem, mert hisz a szanálási kölcsön, mint annak idején NAPLÓ. XLII. évi április hó 29-én, csütörtökön. 173 megmondtuk, ugy látszik, a maga valójában csak egyet szolgált, csak külpolitikai aktus volt. Akkoriban a, kormány helyzete nagyon megingott, politikailag is kissé rosszul állt, valahogy be kellett kapcsolni egy európai üzletbe az országot és üzleti előnyöket kellett valahol biztosítani. Ez volt az egész. így sikeüült Angliának rokonszienvét, érdeklődését irántunk megszerezni és más üzletemberekét is felkelteni. (Horváth Zoltán: Bachernél még ráfizettünk! Nagyon sokba került Sir Villiam Good!) Tisztelt Nemzetgyűlés! Drágán fizettük meg a szanálási kölcsönt! A magyar közgazdaságnak, főleg a kisembereknek az a sorsa, hogy ezért a hatalmi rendszerért igen nagy rezsit viseljenek. Ennek a hatalomnak minden ténykedése, gondja abban merül ki, abban kell, hogy kimerüljön, hogy önmagát fentartsa, megmentse. Evek óta nem látunk másít, mint az önvédelmet, a maga hatalmának, létének megmentését. Minden gondját erre fordítja ez a kormány, ennek szolgálatában áll minden lépése. Hát hogyan lehessen elképzelni, hogy az ilyen kormány azután helyes politikát tudjon csinálni? Nem ér rá törődni azzal, hogy mi is lesz tulaj donképen a közgazdasági élettel, hogy a magyar ipar, mezőgazdaság és kereskedelem tönkremegy-e, vagy nem. Pillanatnyilag, legalább egy évre, vagy kettőre magát még konzerválni és megmenteni akarja, és ha ez nem megy máskép, minden koncepció, minden tervszerűség és józanság nélkül szedi azí adót. Élénk, világos bizonyíték arra, hogy nem törődik a közgazdasággal, pl. a sárvári eset, amelyet Huszár Károly t. képviselőtársam elmondott. ígérte, hogy pártja — talán a népjóléti minister ur is — magáévá fogja tenni ezt az ügyet és nemcsak ebben az ügyben, a műselyemgyár ügyében, hanem a cukorügyben, a cementügyben is a cukorkartell, a cementkartell ellen is ki fog pakkolni, a költségvetési vitát ki fogják szélesíteni a frontokon. Nem látjuk azonban, hogy a költségvetési harcot vállalták és megindították volna. De mindegy! Elég az, amit Huszár Károly t. képviselőtársunktól megtudtunk, hogy 1400 munkáscsalád, cirka, 7000 lélek van érdekelve abban, hogy a sárvári műselyemgyár fenmaradjon és a kormány mégis mindent megengedett, hogy ez a 7000 lélek kenyér nélkül maradjon, mert megtörtónt az, hogy az egyik kartell kiuzsorázhatta a gyárat, 15-ször magasabb áron adhatta el ennek a magyar munkásokat tartó magyarországi gyárnak a szeszt, mint amenynyiért ugyancsak ez a kartell külföldre szállítja a szeszt. (Halász Móric: Azt Huszár Károly nem mondotta!) Felolvashatom. Ezt mondotta (Olvassa): »A helyzet az, hogy Magyarországon a kiviteli szeszárral szemben a magyar fogyasztó közönség 62.000 koronát fizet a szeszért, azért a szeszért, amely jelenleg 4445 koronáért megy külföldre. Magyarán szólva, ez azt jelenti, hogy a fogyasztó közönség a külfölddel szemben a szeszt 15-szörösen tulíizeti.« Ha ez talán sok is, — mert hihetetlennek tartom, hogy ez az arány legyen — ha csak annyi is igaz, hogy a külföld olcsóbban kapja, mert szó van arról, hogy termelési áron kapja, akkor megbocsáthatatlan bűn, sőt gaztett, — nem kevesebb — hogy a kormány eltűri azt, hogy ez a szeszkartell legalább ugyanolyan áron nem adta ennek a magyar területen dolgozó gyárnak a szeszt, hogy ez az 1400 család munka, kereset, kenyér nélkül ne maradjon. De nemcsak 1400 családot, körülbelül 7000 25