Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.
Ülésnapok - 1922-541
172 A nemzetgyűlés 541. ülése 1926. évi április %o 29-én, csütörtökön. Akármelyik óriási manímut vállalatot nézzük is, «en'ki gem bizik szegényekben, hiszen látjuk megrendülni a legnagyobb dimenziókat is. Hogyan lehet tehát prima kereskedelmi váltóról beszélni? Ez nem létezik. Pénzügyministerünk szerint pedig Budapesten 11%, vidéken 14% a kamat. A péínzt, amelyet maga a nemzet, maga a kormány, maga az állam — mert hiszen a Nemzeti Bankot legyen szabad azonosnak tekintenem bizonyos vonatkozásban magával az állammal — 7%-ért ad, a pénzügyminister ur 11%-ért könyörgi vissza a hitelközvetitoktól. D® nines igaza a pénzügyminister urnák. Ez önáltatás, amit ő mond, mert nem is 9 és 11%-ról van szó. Nálánál hivatottabb tényező Popovics Sándor, sokkal magasabbra teszi ezt a kamatot. Popovics Sándor beszél arról egy külföldi lapban tett nyilatkozatában, hogy nálunk Budapesten a hitelkamat 14%, vidéken pedig 21%. A Nemzeti Bank elnöke tehát ellentétben van a pénzügyministernel. íme, ilyen a tájékozatlanság, ime ilyen bizonytalan, ilyen problematikus egyáltalában a hitelkamat kérdése is. Hoaryan lehessen tehát itt helyes pénzügyi politikát csinálni? Hiszen, amikor a kormánynak magának 7%-os pénz áll quantum satis rendelkezésre és körülbelül 2 billió korona felett diszponálhat, nem tudja rákényszeríteni á tisztességet, a becsületet a közgazdasági életre, a közgazdasági élet főtényezőire, a bankokra. Mindettől eltekintve is nem értem meg, miért lehessen megbizni ebben a kormányban, amelyben noha a gazdasági válságnak végszüksége kényszeriti is, nincs még meg az a jóakarat, az a jóindulat sem, hogy, amit ő maga megtehet, hogy saját pénzét, ha másképen nem, közvetlenül, vagy törvényes intézkedésekkel megszüntetve az uzsorát, juttathassa a szegény, a sínylődő, a pusztulófélben levő közgazdaság rendelkezésére? Mit érdemel az ilyen kormány? Magáért ezért a vádaláemelést. Nem a nemzet igazsága, a nemzet érdeke, nem a közjó a fontos, az egyéni érdekek á fontosak és a hatalmi érdekek is azért fontosak, hogy az egyéni érdekeik, a zsebérdekek kielégíttessenek. Nem mai keletű ez a közgazdasági politika, amelyről szólottam. Méltóztassanak viszszaemlékezni az infláliós korszakra, az 1923— 24-es közgazdasági epochára. Akkor is, ahelyett, hogy az inflációt beruházásokra fordították volna, a papirkoronát, annak tömegeit a bankoknak adták konjunkturális üzletek lebonyolítására. Azért jutottunk mi olyan igen súlyos anyagi válságba, mert azt cselekedték. Annak idején a pénzügyministereknek mindig mondottam, — mások is mondották — hogy ne próbálkozzanak itt egyéni tervekkel, uj ötletekkel, ne fedezzék fel Amerikát, menjenek ki egyszerűen Ausztriába, Németországba, nézzék meg, mit csinálnak az ottani pénzügyministerek. Nem! Mindegyiknek volt valami kedves ötlete, ideája, többek között az egyiknek az infláció korszakában az volt az ideája, hogy papírból nem lehet aranyat csinálni. Most már tudjuk, hogy lehet, mert más nemzetek megmutatták. Németország ioara a papírból épült újjá. Tessék mes-nézni: Berlinben és másutt városrészek épültek az infációból, a papirból aranyat csináltak. Nem azt tartották fontosnak, hogy a pénz romlását megállítani már nem lehet .hiszen annak, hoscy a pénz romlott, nszihológiai oka is volt. Hiába volt minden kísérlet, bizonyos időben hiába lett volna az, hogy stabilizáljuk a pénz értékét, mert volt olyan pszihológiai atmoszféra, amelyben minden kísérlet hiábavaló volt. Ellenben nem törődtek az inflációval, ha kellett pénz, nyomtak sokat, a papir elbírta a nyomdafestéket és bár ezt állandó közgazdasági rendszernek elfogadni nem lehet, kisegítőnek jó volt, a német mezőgazdának, iparosnak, kereskedőnek, munkásnak, és tisztviselőnek mindig rendelkezésére állott a megfelelő összeg, mert mindent indexszerüleg intéztek. Ha ma — nem tudom — kétmillió volt a dollár, holnap lett négymillió, nem estek kétségbe, ennyivel többet nyomtattak, de gondoskodtak arról, hogy a beruházásokra, a közgazdasági élet igényeinek kielégítésére legyen elegendő pénzük és lehetővé tették azt, hogy az ilyen inflációs nagytömegű papirpénzt be lehessen váltani idegen, nemes valutákra. Mit törődött a német kormány, mit törődtek a német közgazdaság és pénzügy intézői azzal, hogy a dollár ma 2 millió, holnap 4 millió, holnapután 6— S—10 vagy 12 millió, nyomtattak pénzt, adtak előleget és lehetővé tették, hogy a német polgárok beváltsák ezt a folyton romló pénzt, tehát napról-napra dollárban tezaurálhassák. Magam is láttam ilyen hoszt. Ott mindenki, mihelyt fizetését megkapta, rögtön vitte és dollárba fektette be. Nem érdekelte, hogy másnap mi lesz a pénzzel; másnap úgyis indexszám szerint megkapta az árfolyamváltozásnak megfelelően a javadalmazását, így történt az, hogy Németország és Ausztria is felvették az igazi külföldi kölcsönt abban a formában, hogy engedték, hogy a folyton romló pénzt fokozatosan, percről-nercre, napról-napra mindig idegen valutába fektessék. Nálunk azonban — méltóztassanak visszaemlékezni — ez is tilos volt. Nekünk meg kellett tartanunk erszényünkben a folyton^ romló pénzt, tűrnünk kellett, hogy ott pusztuljon erszényünkben vagy legfeljebb azt tehettük, hogy értékpapírokba fektettük, elkezdtünk tőzsdézni, amelynek végeredményben, mert szerencsejáték volt, rosszul kellett végződnie. Ez volt a közgazdasás-i politika, de viszont ugyanazok, akik az inflációtól óvtak, féltettek bennünket, amennyi pénz kellett a bankoknak, hogy a tözsdére hordják, azt minden időben rendelkezésükre bocsátották. Ma is valami efféle történik. Ugv látszik, ez az ország nénzügyi szanálása, pénzűgyeinek matematikai egyensúlya, az országnak sok áldozata és megalázkodása a külföld előtt mind arravaló, hogy a bankok vagy más nagy vállalkozások ennek a konjunktúrának p tejfelét megint lefölözzék. A Nemzeti Bank nagymennviségben elég könnyen folyósítja pénztárából a bankoknak a kölcsönöket olcsó, hétszázalékos kamatláb mellett. Ezzel szemben azt látjuk, amit az infláció korában láttunk, hogy a bankok nebántsvirágok. tabu-k, szentségek, a hitelüzletek lebonyolítói mind uzsoraüzleteket köthetnek és nem jut senkinek eszébe, még annak sem, aki adja a 7%-os pénzt, arról gondoskodni, hogy az ő pénzéből ne lehessen uzsoráskodni, hogy a mezőgazdaságnak, iparnak és kereskedelemnek a kellő kölcsönök, a kellő hitelnyújtások rendelkezésére álljanak. Nincs itt öntudatos pénzügyi, gazdasági politikáról szó. A pénzügyminister urnák már a kiindulási pontja is téves. Azt^mondja, hogy csak nénzügyi egyensúly esetén lehetséges, hogy bekövetkezzék a közgazdasági egyensúly is. Ilyent még nem látott a világ. A helyes sorrend az, hogy legyen rendezett nemzetgaz-