Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

A nemzetgyűlés 541. ülése 1926. odáig követni, hogy —= ezt a különben nagyon örvendetes tényt, ami kétségtelen, magam is elismerem, — az államháztartás egyensúlya helyre van állitva, a deficit megszűnt. Nagyon jó, hogy ezt a minister ur saját maga konstatálta, mert egy másik vitában, amely köztünk van, épen ez a forgópont. Én is azt állítottam, hogy a deficit már megszűnt, az államháztartás egyensúlya már helyre van állitva, tehát kivételes intézkedések joga ezen a címen a kormányt már nem illeti meg. Erre majd később térek rá beszédemben, de ezzel kapcsolatban a mélyen t. kormánynak ezt a nagyon szerény kérdést vetem fel: vájjon ugy méltóztatik-e feltüntetni, hogy ez az állapot a kormány érdeme! (Bud János pénzügyininister: Nagyon sokszor megmondtam a Házban!) Mert én ugy fogom fel, hogy ez inkább az adózók érdeme. Elismerem, hogy a kormány közreműködése nélkül, egészen önkéntesen, az adók aligha folytak volna be. (Derültség.) Hogy azonban befolytak, hogy ez a helyzet előállt, az elsősorban mégis annak az adózóközönségnek érdeme, amely vért izzadva rendelkezésére bocsátotta ezeket az öszszegeket a kormánynak a jelzett cél érdekében. Ha ezzel szemben azt keresem, vájjon a kormány tett-e a maga részéről olyan intézkedést, amely a termelést előmozdítaná, az adózóknak adófizető "képességét növelné, szóval nem tisztán rideg fináncpolitikát üzött-e, hanem a fináncpolitika mellett szolgálta-e az ország gazdasági érdekeit^ gazdasági szükségleteinek kielégítését is, akkor sajnálattal kénytelen, vagyok konstatálni, legalább ami a mezőgazdaságot illeti, ezen a téren a kormányténykedést majdnem semmit sem látok. Vegyük csak azokat a kérdéseket, amelyek a mezőgazdaság szempontjából elsőrendüeknek minősitendők. Hyeii például úthálózatunk kiépítése. Tudvalevő, hogy épen a megmaradt csonka Magyarországion az utak a legborzalmasabb állapotban vannak, mert a perifériákon mindenütt esinállfcak Nagy-Magyarország idején utakat, iskolákat és mindenféle intézményeket. (Peyer Károly: Stratégiai utakat!) De a törzsökös Magyarországon alig. Ha azt nézem, hogy most ezen a téren történt-e valami hatásos lépés, amely a magyar adózók teljesítő-képességét növeli, sajnálattal kény teilen vagyok megállapítani, hogy ezen a téren a kormányzatot csak mulasztások terhelik. (Bud János pénziigyminister: Az utóbbi két esztendőben történt!) Különösen! kénytelen vagyok ezt megállapítani akkor, amikor a minister ur nem hivatkozhatik arra, hogy nem tehette meg ezt, mert nem folytak be azok az adók, amelyeket a szanálási törvényben előirányoztak, hogy nem volt felesleg, amelyet erre a célra fordíthattak. Hiszen a minislter ur saját maga kénytelen konstatálni, hogy ezek az adók befolytak és pedig sokszorosan nagyobb mértékben, mint azokat előirányozták. Hogy azután hová tették ezekéit az adókat, arról később fogok beszélni, de az úthálózat fejlesztésére, legalábbis organikus, hatalmas, koncepciós munkára egyáltalában nem. A másik, ami komoly segítséget jelenthetett volna, a vasúti és vámtarifa kérdése volt. Hogy a vámtarifa mennyire segített bennünket, azt nem kell magyaráznom, azt saját bőrén érezheti mindenki és a vámtarifa tárgyalása alkalmával azt hiszem, itlt szóvá is tették. Én, sajnos,^ nem vehettem részt ebben a vitában; de azóta már volt alkalmam rámutatni a évi április hó 29-én, csütörtökön. 147 vámtarifának nem hibáira, de bűneire, amelyek valósággal megölték a termelés bizonyos részeit, arról nem is beszélve, hogy a magyar kereskedelemnek is irgalmatlan nagy károkat okozoítt. Már pedig én a mezőgazdaságot kereskedelem nélkül elképzelni teljesen képtelen vagyok, mert a mi mesterségünk, a mezőgazdaság, a gazdák egész mestersége, éjféltől-éjfélig egész embert kíván maga a produkció, — a produkáltak termények kezelése és ellátása terén; mi kereskedni rá nem érünk, ezt az ország lakossága más részeinek kell elintézniök, és ha a kereskedelmet mesterséges alakulaitokkal, mondvacsinált kurzusdolgokkal akadályozzák, ezzel indirekte nekünk, gazdáknak • is kárt okoznak, mert ai értékesítés lehetősége válik ezáltal kérdésessé. Szólnom kell azután még a vasúti tarifák kérdéséről és az egész úgynevezett vasúti szanálásról. Szanálásnak én ezt a ma kimutatott vasúti jövedelmet el nem. fogadhatom, mert ez tisztán azon épül fel, hogy a tömegárukra — épen azokra az árukra, amelyekkel mi mezőgazdák foglalkozunk — olyan irtózatos vasúti tarifák vannak kivetve, amelyeket ezek az áruk meg nem bírnak. Ez azután okozza, hogy amíg egyfelől a mezőigazdasági termelő veszteséggel dolgozik, mert annak is levonja a kereskedő az irtózatos vasúti tarifát, addig másfelől a fogyasztó irtózatos drágián fogyaszt, épen azért, mert ott megint terhére írják ugyanazokat a vasúti tarifákat, amelyek tehát kétszeresen számitódnak fel, mert ez már a kereskedelemben szokás. (Ulain Ferenc: Jól jár a kereskedő!) Hogy jól járnak-e, erről tessék őket megkérdezni; de amit én elmondok, az üzansz, az faktum. A feladónak leszámítják a fuvart és a vevőnek hozzászámít ják a fuvart. Ez így volt és így lesz mindig. Szóval, a vasúti tarifák egyenesen gyilkos tarifák a magyar mezőgazdaság' szempontjából, hiszen megtörténik velünk, hogy akárhányszor többre rug a vasúti tarifa, mint amennyi annak az egy vagon árunak az értéke, amely a kezembe jut. Ennek következménye az, hogy szőlőgazdaságunk, dohánytermelésünk, állattenyésztésünk, selyemtermelésünk, általában növénytermelésünk mind dekadenciában van, a magyar mezőgazdaság felvevő és fizetőképessége a legmesszebbmenőén, veszedelmesen és végzetesen megrendült. Ennek kihatását érzi ma már az ipar és a kereskedelem és érzi az egész vonalon minden egyes más foglalkozási ág. Mert abban a percben, amikor a magyar mezőgazda vásárolni nem képes, megáll ebben az országban minden; hiszen a mi munkáink eredményéből, a mi munkánk következményeképen él ebben az országban mindenki, aki csak lélekzetet vesz. (Ugy van! Ugy van a középen.) Ha doktor, ha ügyvéd, ha mérnök, ha hivatalnok, ha kereskedő, ha iparos, (Ugy van! Ugy van! a középen. — Forster Elek: Ha munkás!) valamennyi abból él, hogy a magyar mezőigazda vásárlóképes-e, felvevőképes-e, munkájukat meg tudja-e fizetni. De nemcsak teóriában van ez így. Bátor leszek erre vonatkozóan adatokat is közölni. Most nemrégen jelent meg dr. Sajgó Jenő aláírásával több lapban egy cikk. Nem tudom, honnan vette adatait, ő maga sem mondja meg, de minthogy nyíltan közli és semmiféle cáfolat rá nem érkezett, fel kell tennem, hogy ezek tényleg hivatalos adatok. A következőket közli (olvassa): »Mezőgazdasági termelésünk f 1925. évi hozadéka és növedéke aranykorona értékben a következő volt: — Csak a kerek számokat olvasom fel. — Növénytermelésünk 2,432.000 aranykorona, erdőgazdaságunk 11,833.000 arany-