Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-539

8 "A nemzetgyűlés 539. ülése 1926, következtében én a tömegek képviselőiben sem látok egyszerűen csak egy negatívumot, tagadást, nem látom őket egyszerűen olyanoknak, akikkel nem lehetne együtt dolgozni, akikkel nem lehetne bizonyos kérdésekben együtthaladni, akikkel nem lehetett mint parlamenti tényezőkkel számolni s akikkel bizonyos közös pontjaink ne lehetnének. Én ebben a tekintetben a német centrum álláspontján vagyok, amely komolyan akarva a maga szociális programmjának megvalasítását, adott esetben azokkal, akik ugyanazt a szociális programmot akarták megválósitani, habár más világnézetből indultak ki, más égtájról jöttek, de azon a ponton találkoztak — egyesült erővel próbált a kapitalizmus ellenállásával szemben ittott egy-egy szociális követelésnek érvényt szerezni. Én a magam részéről szintén ezen az állásponton vagyok és azt hiszem, ha kölcsönösen abszolúte komolyan vesszük a magunk szociális felfogását és munkásbarátságát, ha egyformán azon a meggyőződésen vagyunk, hogy a nemzeti élet virágzásának a munkásosztály szociális jóléte elenged hetetlen feltétele ; ha egyformán azon a nézeten vagyunk, hogy nem lehet egy államban komoly haladásról beszélni, ha a dolgozó tömegek standardját nem iparkodunk emelni és őket emberhez méltó élethez juttatni, ha ezen a véleményen vagyunk kölcsönösen : akkor igenis kell, hogy nem egyszer megtaláljuk a közös cselekvésre inditó rugókat, megtaláljuk azt a közös érdeket, amelyet a munkásság szociális érdekének javára kölcsönösen és együtt támogathatunk. (Sütő József : Ugyanezt vallottuk szószerint ! — Lendvai István : De mást cselekedtek ! — Zaj. — Elnök csenget.) Én tehát a munkásság szociális igényei kielégítésének hive vagyok, és pedig 100 százalékig. (Helyeslés.) Ami a munkásság szociális bérköveteléseit, munkaidőköveteléseit, egészségügyi követeléseit, kulturális követeléseit, szabadságjogait, szervezkedési szabadságát, egyszóval mindazt illeti, ami az emberi méltóság kivívásához, a munkásjólét megalapozásához szükséges, ebben a tekintetben én és — azt hiszem, nyugodtan kimondhatom — egész pártom 100 százalékig ott van ! (Ugy van ! Ugy van ! a középen.) Ami engem a szociáldemokrata párttól elválaszt, az kétségkívül elvi meggyőződésem. Én a végcélt, a metódusokat, bizonyos gazdaságpolitikai elveket, amelyekre a szociáldemokrata párt felépít a maga épületét, a maga politikai taktikáját, nem tudom egészében helyeselni, annak egy része meggyőződésemmel ellenkezik, és épen ezért azzal elvi ellentétben akarok lenni és maradni, mert én sohasem fogom alárendelni meggyőződésemet olyan meggyőződésnek, amely az enyémmel ellenkezik, de tiszteletben fogok tartani minden ellentétes meggyőződést is. Épen ezért engedje meg a t. szociáldemokrata párt, hogy Jászai Samu t. képviselőtársamnak felelve, kifejtsem, hogy miért tartom én lehetetlennek, hogy mi, polgári társadalom, vagy mi, keresztényszocialisták akceptáljuk e szociáldemokrácia alapelveit, metódusát, céljait, és kifejtsem, hogy miért kell nekünk elvi alapon hercolnunk a szociáldemokrácia ellen, miért kell nekünk azon iparkodnunk, hogy a munkásságot hatásköréből kivonjuk, más keretbe állitsuk bele, más célokat tűzzünk eléje és más utón iparkodjunk az ő szociális és kulturális jólétét fejleszteni és szolgálni. Szerintem háromféle kialakult felfogás van, a tőke és a munka harcának problémája körül, ez egyik a liberális felfogás, a másik a szociáldemokrata felfogás, a harmadik a keresztényszocialista felfogás. A liberális felfogásnak az az alapelve, hogy teljes szabadságot kell adni a gazdasági életben. Mindenkinek joga van munkaerejét vásárra vinni, . évi április hó 27-én, kedden. azt eladni ugy, ahogy neki jól esik ; mindenkinek joga van minden erejét kifejteni szabadon a gazdasági életben is, győzzön az erősebb, mert ez a szabadság pricipiuma. A liberalizmus azt mondja — s amig elvi alapon áll nem mondhat egyebet és nem is mondott egyebet évtizedeken keresztül — hogy a gazdasági életben a tőke és munka körül kifejlett harc egy »noli me tangere« az állam szempontjából. Az állam nem tehet okosabbat, mint hogy semlegesen viselkedik ezzel a harccal szemben, abba nem szabad beleavatkoznia, mert ha beleavatkezik a gyengébb javára, ezzel az erősebb jogát sérti és mivel nem szabad sértenie az erősebb jogát, épen ezért a »non interventio« álláspontján kell megmaradnia! Hogy ez volt a liberalizmusnak, mint politika rendszernek is a felfogása évtizedeken keresztül' ezt szerintem az, aki a gazdasági és szociális élet fejlődését az utóbbi évtizedekből ismeri, nem vonhatja kétségbe. A liberalizmus a semlegességet a lehetőség határán belül igenis iparkodott megtartani ; féltő, kinos gonddal vigyázott arra, hogy — amint ezt a múlt parlament ülésein is hallottuk többször — bele ne nyúljon az állam a kezével a gazdasági élet szabad folyásába, mert ennek katasztrófa lesz a vége. Ezt az álláspontot lehetőleg tartotta. A liberális politikának ez az álláspontja roppant módon kedvezett a kapitalizmus fejlődésének, mert a kapitalizmusnak érdeke volt, hogy ezt a liberális felfogást lehetőleg támogassa és ébrentartsa. Ha az ember azt nézi, hogy például a választásokon a nagytőke és a nagyipar miért támogatta évtizedeken keresztül igen erősen a liberális pártokat, akkor nem lehet azt mondani, hogy ez egyszerűen csak azért történt, mert a nagytőke mindig kormánypárti, mindig a hatalom mellett van, hanem támogatta a liberális pártokat saját jól felfogott érdekében, mert neki érdeke volt a liberális kormányzati rendszer fentartása, amely a »non interventio« álláspontján állott a tőke és munka harcában, viszonyában. A kapitalizmus a liberalizmus támogatása mellett igy megcsinálta a feudális arisztokrácia helyett az ipari arisztokráciát, a jobbágy helyett a proletárt, a falusi cselédlakás helyett a városi nyomortanyát. A javak elosztása nem lett jobb, mint volt azelőtt. (Lendvai István: csak zsidóbb !) mert az iparnak, a technikai fejlődésnek nem az volt a hatása, hogy a termelésben résztvevő tömegek jobb és igazságosabb vagyonelosztáshoz, haszonrészesedéshez, tehát jutalmazáshoz jutottak, hanem ellenkezően, ennek a liberális non interventionak eredménye nem volt más, nem is lehetett más, mint az, hogy az erősebb elnyomta a gyengébbet, hogy a nyomor sokkal nagyobb lett, mint volt azelőtt. A primitív életfeltételek megszerzése nehezebbé vált, mint az antikapitalista időkben, egyszóval a valóban dolgozók szociális helyzete tulajdonképen állandóan romlott. Ezt a liberális kormányrendszerek, minthogy elvi podgyásszal voltak megterhelve, kénytelenek voltak tétlenül nézni és nem tudtak, nem is akartak soha komolyan belenyúlni a tőke és a munka harcába. Amit mégis megtettek, az tulajdonképen csekély önbiztositási kísérlet, csupán fügefalevél volt. El akarták némítani a nyomor hangjának néha itt-ott hangosabb kiáltásait és jöttek szociális olaj cseppekkel, amelyek kissé megenyhítették a nyikorgást, de a munkásosztálynak tulaj donképen hasznára nem szolgáltak. Egészen természetes, hogy ennek a liberális korszaknak el kellett múlnia. Szerintem a liberális korszak egy visszajáró lélek, amelynek semmi néven nevezendő hivatása a modern társadalmi és politikai életben már nincs. A liberalizmusnak ki kellett váltani a reakciót. A reakció pedig nem lehetett más, mint a