Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.
Ülésnapok - 1922-539
 nemzetgyűlés 539. ülése 1926. évi április hó 27-én, kedden. 5 teni, hogy pl. egy politikai Yagy egy szociális gyűlés engedélyezhetése, egy szervezkedésnek hazafias vagy nem hazafias, szükséges vagy nem szükséges, a közrendet támogató vagy támadó jellege felett egy alsóbbrendű közigazgatási hatóság döntsön. (Ugy van ! balfelől és a középen.) Nekem annak a vidéki közigazgatási hatóságnak politikai judiciuma és belátása nem garancia arra, hogy ő helyesen itéli meg annak a szervezetnek súlyát, célját, fontosságát, amely szervezet ott egy gyűlést akar tartani, amely ott egy helyi csoportot kivan alkotni, amely egy szóvei bizonyos gazdasági vagy társadalmi érdekeket akar ott képviselni. Ezt a kérdést végre okvetlenül törvényesen kell szabályozni, azért én a kormánytól azt kérem és azt várom, hogy akkor, amikor a titkos társaságok ellen megindítja a harcot, — amelyben én és azt hiszem pártom is támogatni fogja őt, — akkor egyszersmind kodifikálja a gyülekezési és egyesülési jogot, (Helyeslés a középen.) mert ezt a mulasztást a közrend és a köznyugalom érdekében végre egyszer helyre kell pótolni. (Petrovácz Gyula: Csend a szélső baloldalon ! — Lendvai István : Jellemző !) Ezután át kivánok térni azokra a kifogásokra és panaszokra, amelyek több oldalról a parlamentarizmus ellen, speciell a nemzetgyűlés munkássága, tevékenysége és jelentősége ellen a sajtóban is, könyvekben is és itt a Házban is felhangzottak. (Pakots József : Klebeisberg minister ur beszélt a parlamentarizmus ellen. — Lendvai István : Hol beszélt ? — Pakots József : Miskolcon !) Frühwirth Mátyás, Karafiáth Jenő t. képviselőtársaim, a túlsó oldalról pedig Várnai Dániel t. képviselőtársam egyaránt panaszolták, hog3~ a nemzetgyűlés meddő, hogy a nemzetgyűlés nivója dekadens, hogy nem tudja a közönség, a magyar nép a maga reménységét teljes egészében a mai nemzetgyűlésbe és ezen túlmenőleg a parlamentarizmusba helyezni, hog3^ itt kétségkívül valami akadozás van, hogy itt valami nincs egészen rendben a törvényhozásnak ebben a masinájában, hogy valamiképen gondolkozni kellene azon, hogy hogyan emeltessék a parlament, a nemzetgyűlés nivója, hogyan emeltessék annak munkaképessége, hogyan szerezze vissza azt a bizalmat, amelynek ez a nemzetgyűlés formailag tulajdonképen a letéteményese volna. (Ugy van ! a középen.) Ezzel a bajjal, amelyet a t. képviselő urak panaszoltak, szerintem egészen komolyan kell foglalkoznunk. Nemcsak itt nálunk, hanem egész Európában lehet tapasztalni ezt a jelenséget, hogy a parlamentarizmus általában véve elvesztette azt a régi súlyát és befolyását, amelynek még egy évtizeddel ezelőtt örvendett. (Lendvai István : A fasizmus ennek a reakciója !) Azt kell tapasztalnunk, hogy a tömegek egy része megveti a parlamentarizmust, a másik része egyenesen gyűlöli s általában véve folyton szaporodik azok száma, akik a modern törvényhozói munka teljesítésére ezt az apparátust, a parlamentarizmust nem tartják már kielégítőnek. (Lendvai István : Nagyon természetes !) és keresnek módokat, hogyan és mint lehetne a modern igényeknek megfelelően a parlamentarizmust megreformálni, hogy tényleg megfeleljen a modern élet törvényhozói kívánalmainak. Kik vannak ellene által áh an véve a parlamentarizmusnak? Ellene vannak mindenütt a világon azok, akik monopolisztikus gazdasági hatalmat élveznek : a különféle pénz- és iparbárók, általában azok a trösztök és kartellek, amelyeknek vezetői a gazdasági életnek jóformán koronázatlan királyai, despotái. Ezek általábanvéve nincsenek túlságosan elragadtatva a parlamentarizmus által, mert hiszen bár nagyon jól meg tudják találni a módját annak, hogy a parlamentarizmuson keresztül is elérjék a maguk kapitalista célját és a maguk gazdasági érdekeit meg tudják védeni a demokratikus parlamenten keresztül is, mégis ő nekik sokkal kényelmesebb volna kevesebb emberrel állni szemben, a nyilvánosság helyett titkos tárgyalásokkal elintézni bizonyos életbevágó gazdasági kérdéseket, nekik sokkal jobb volna csak a bürokráciával tárgyalni és lehetőleg a parlamentarizmus ellenőrzését kizárni. (Ugy van ! a balközépen és a középen.) Ezért kétségtelen, hogy a gazdasági monopóliumot élvezők nem fognak tartozni a jövőben a parlamentarizmusnak a vérpadig menő védelmezői közé, mert ők meg fognak tudni egyezni a diktátorokkal is, akár választott diktátor legyen az, akár pedig puccs utján került légyen az áilam élére. A második csoport, mely nem rokonszenvezik a parlamentarizmussal, az a kisebbség, amely hozzá van szokva a terrorisztikus fellépéséhez é amely a terrorban találja a legbiztosabb útját a maga érvényesülésének. Ide tartoznak a bolseviki hajlandóságú proletár kisebbségek ; amelyek, tudván azt, hogy a demokráciával és a demokcácia szellemében ""hosszu-hosszu időn kérésziül nem tudnak érvényesülni, ilyen terrorisztikus, parlamenten kivüli, tirannikus, diktatórikus utón próbálnak hatalomhoz és érvényesüléshez jutni. Legjobban mutatja ezt ugyebár a közel múltból nálunk is ismert proletárdiktatúra, (Pikier Emil : Vannak fehér bolsevisták is, nemcsak vörösek !) amely a nevében is hangsúlyozta, hogy nem a par ] amentarizmus utján, "nem a demokrácia utján, hanem diktatórikus utón kivánja szolgálni a maga céljait. A harmadik csoport, amely ellene van a parlamentarizmusnak, az arisztokratikus hajlandóságú intelligenciának egy része, amely sohasem hajlandó akceptálni azt, hogy ő politikai jogok és befolyás tekintetében egyforma legyen azokkal, akik intelligenciában, származásban, látókörben alatta állanak. Ez talán a parlamentarizmus szempontjából a legkevésbé veszedelmes kategória. A negyedik kategória a tettre vágyó fiatalság. Nem szabad ezt a kategóriát kicsinyelni, mert a háborúban felnövekedett fiatalság jókora része egyszerűen locsogó szinteret lát a parlamentben, pedig az ő felfogása az, hogy nem a beszéd, hanem a tett az élet követelménye. A parlamentarizmus azonban a maga természete szerint csak megegye] zéssel, csak meggyőzéssel tud kormányozni, nem paranccsal, nem kényszerrel. Természetes dolog, hogy a parlamentnek az életeleme a beszéd, a beszéd utján való meggyőzés, előkészités, ideáknak és törekvéseknek kiérlelése. Ez azonban lassú munka és ezt a lassú munkát a türelmetlen fiatalság, a tettek mezején felnőtt fiatalság nem tudja esztimálni. Azt megveti és ezért nagyon könnyen hajlandó olyan székért tolni, amelynek irányitója azt igéri, hogy a beszéd instrumentumát elmellőzi s egyszerűen saját instinktusa, a saját meggyőződése, a saját lelke után fog menni és tettekkel fogja megmutatni, hogyan lehet a szociális nyomorúságot megszüntetni és újra alapozni a rombadőlt államot és társadalmat. Ha azt vizsgáljuk, vájjon mindezeknek a felfogásoknak van-e valami komoly alapjuk, van-e valami olyan forrásuk, amelyből táplálkoztak, az kell mondanunk, hogy igen, mégpedig azért, mert lényeges különbség van a mai parlamentek és a régi parlamentek hivatása között. (Ugy van! a balközépen.) A régi parlamentarizmus, különösen Angliában — ahol ez a kormányforma kialakult és ahol elérte azt a legmagasabb tökélyt, amelyet a kontinens nemzetei tudnak ugyan utánozni, de elérni nem — a maga első és igazán virágzó etapjában tulaj donképen a nemzetet képviselte a monarchiával szemben, a nép jogait iparkodott biztosítani az uralkodóval szemben. Amíg ez volt a parlamentarizmus főszerepe és karaktere, amig az uralkodó hatalommal, az
