Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-538

A nemzetgyűlés 538. ülése 1926. évi április hó 26-án, hétfőn. 407 választójogi törvényt, ezenkivül politikája minden tekintetben olyan, hogy továbbra is el akar zárkózni a demokratikus Nyugat szellemi áramlásai elől, továbbra is egy kis osztály kedélyes uralmát akarja biztositani Magyarországon. Én tehát a legnagyobb bizalmatlansággal vagyok a kormány iránt, ennek a kormánynak egyetlen krajcárt sem tudok lelkiismerettel megszavazni, ennek következtében a költségvetési javaslatot sem fogadhatom el. Elnök: Szólásra következik 1 Bodó János jegyző: Kéthly Anna! Kéthly Anna: T. Nemzetgyűlés! Ezekből a padokból ugy, ahogyan előttem szólott t. képviselőtársam is, az adatoknak egész légióját sorakoztattuk fel, hogy idebent is lássák meg, milyen teljes mélységben az a szomorú magyar élet, amely a dolgozóknak osztályrészül jutott. Azok, akik nem türelmetlenséggel és nem egy ellenzéki beszédnek kijáró idegeskedéssel hallgatták meg ezeket az adatokat, mind objektiven megállapíthatták azt, hogy a mai helyzet, amelyben ma vagyunk, az európai helyzettel, az európai gazdasági válsággal nem indokolható. Meg kell ugyanis állapitanunk, hogy azok a fennálló viszonyok, amelyek nálunk vannak, nem felelnek meg a szociális és gazdasági ellátottság azon fokának sem, amelyet a fennálló rend keretén belül a háború után Európa általános gazdasági krízisében kivánni lehetne. És leszögezhetjük ezeknek az adatoknak tudatában és birtokában ennek az immár hét esztendeje fennálló ellenforradalmi rendszernek felelősségét is, azért a rendszerért, amely Kossuth Lajos szavaival élve (olvassa): — »a közjót a magánérdeknek alárendelve, vak önhittségében a történelem kerekét megállítani és a józan haladást meggátolni képes.« A mi álláspontunk úgyszólván a tisztán tényeket megállapító kritikusé. Akik az ilyen álláspontot sekélynek vagy ki nem elégitőnek tartják, azoknak csak arra hívhatom fel a figyelmét, hogy a mi feladatunk tulajdonképen nem is volna egyéb, mint a hibák feltárása és ismertetése, a hatalmon levőké pedig, a kormányzaté, ezeknek a hibáknak meglátása, elismerése és az azokon való segítés. (Klárik Feres: Ugy van! Ök vannak többségben!) A bírálat nem a konstruktív készségnek és képességnek hiánya, hanem a meglévő erőviszonyokból folyó szükségszerűség. Erről az oldalról talán épen mi hangsúlyoztuk legjobban egy alkotó és keresztül is vihető programmnak szükségességet a tavalyi költségvetési beszédeinkben is. Én magam a kultúra és szociálpolitika terén, mások egyéb téren a megoldás módozataira és az anyagi lehetőségekre is rámutattunk. Ha azonban most megnézzük az idei költségvetést, ha az idei költségvetés számadatait tekintjük, akkor azt látjuk, hogy a tavalyitól jóformán semmiben sem különbözik. A költségvetés szelleme az, ami a régié, a tavalyié és az azelőtt lévőké volt: a produktiv kiadások felett még most is az inproduktiv kiadások dominálnak, a költségvetésben a felesleges személyek ezrei vannak dotálva az egy^s tárcáknál, a költségvetésben a helyzet súlyosságához mért egyetlen reformgondolat sem vonul keresztül. Ezek után tehát meg kell állapitanunk azt, hogy a süket fülek és bezárt szivek felmentenek bennünket a megoldási módozat további kutatásától. Úgyszólván semmi egyebet nem tehetünk, mint a jövő, a történelem előtt leszögezzük a felelősséget, hogy odaszegezzük ezt a rendszert bűnei és mulasztásai mellé. Senkinek sincs oka arra, hogy tagadja azt, hogy egész Európában súlyos gazasági válság dúl. De ha ennek a gazdasági válságnak okait is kutatjuk, akkor rá kell jönnünk arra, hogy most az egyszer nem a kapitalista termelési rendből folyó válság és fellendülés váltakozó hullámvölgyének és hegyének mélypontjáról van szó, hanem egész Európa fogyasztásának katasztrofális összeomlásáról. (Szomjas Gusztáv: Ez igaz!) Ezt az összeomlást a dédelgetett és dicsőitett háború okozta, ezt az össszeomlást kimélyítették a dédelgetett mezőgazdasági, nagyipari, nagykereskedelmi és banktőke túlkapásai; azok a túlkapások, amelyek az egész dolgozóosztályt fogyasztóképtelenné tették; azok a túlkapások, amelyek a bérrabszolgát még a békebeli életstandardjáról is leszorították, úgyszólván a legigénytelenebb kinai kulik életstandardjára. Ebben a kérdésben én egy igazán elsőrangú tekintélyre hivatkozhatom, ez a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, melynek 1925. évi októberi füzetében a reálbérek szembeállításából a következők derülnek ki: Ha az amerikai munkabéreket tekintjük alapnak és egységnek, az amerikai munkás munkabérét, akkor az angol munkás ennek 54%-át, a német munkás 34%,-át, a belga 30%-át, az osztrák 26%-át,' a portugál pedig 17% -át keresi meg. A nemzetközi munkaügyi hivatalnak ez a füzete azonban Magyarországról még csak meg sem emlókezeik. Ennek két okát találhatjuk, két okát adhatjuk: vagy azt, hogy Magyarország az adatszolgáltatási kötelezettségének nem tett eleget — pedig Magyarország tagja a nemzetközi munkaügyi hivatalnak — vagy pedig azt, mert a magyar indexszám olyan valószínűtlenül alacsony, hogy ilyen intézmény, amely a tudományos komolyságra igen nagy súlyt fektet, nem merte azt elfogadni és közölni. (Klárik Ferenc: Ezért vannak az öngyilkosságok ebben az országban! — Szomjas Gusztáv: Dehogy nem meri közölni! — Hedry Lőrinc: Nem törődik velünk! — Klárik Ferenc: Az öngyilkosságok uj háborúval egyenlők! — Szomjas Gusztáv: Szocialista ország, Franciaország vívja most is az uj háborút! — Klárik Ferenc: Micsoda! Én azt mondottam, hogy azok az öngyilkosságok, amelyek itt történnek naprólnapra ,egy uj háborúval egyenlők! — Szomjas Gusztáv: Azzal egyenlők! — Graeffl Jenő: Egyenlők, mert halállal vég-ződnek!) A mi számunkra teljesen mindegy, akár az egyik, akár a másik áll fenn és azt hiszem, nem tévedek, mikor azt mondom, hogy a magyar reálbérek az osztrák reálbéreknél 15— 20%-kal alacsonyabbak és így a magyar indexszámot egész bátran 21—22-nek lehet tekinteni. Ha ezt megállapítjuk, akkor egyszeriben megoldását kapjuk annak az óriási munkanélküliségnek is, amely ma már végső pusztítását végzi. Ez egy circulus vitiosus: a fogyasztóképtelen munkás magával rántja azt az ipart, amely őt eltartani nem képes. A becsukott gyárak, a szünetelő vállalatok ujabb^ fogyasztóképtelen tömegeket vetnek az utcára és igy megy ez tovább az öngyilkosságig, a csődig, a végső pusztulásig!. A szakszervezeti tanács statisztikáj rint Budapesten közel 76.000 kereset nélküli lakos van; 76.000 olyan ember van, aki ma nem tudja, hogy holnap miből fog kenyeret venni. Ha ennek csak a dupláját vesszük az egész országra és megállapítjuk azt, hogy ennek körülbelü duplája volna az egész országban, aminél valószínűleg többnek kell lenni, akkor 150.000 munkanélküliről beszélhetünk. Ha a