Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-533

À nemzetgyűlés 533. ülése 1926. évi április hó 20-án, keddeui 1§? elősegítette. (Huszár Károly: Melyik kormány!) Amelyik 1921-ben volt. (Zaj jobb felől. — Halász Móric: Először azt is bizonyítani kellene!) A logikus következtetés egészen világos, bogy amikor ugyanazok az emberek vannak belekeverve a szokolhamisitásba, akik akkoriban a kormány tudtával és segítségével csinálták... (Zaj jobbfelől. — Erdélyi Aladár: Először ezt kellene bizonyítani! — Horváth Zoltán: Be is bizonyltja! — Pikler Emil: Nyugalom, uraim! Nyugalom! Nur nicht die Angst verlieren! — Elnök csenget.) Én egészen szárazon fogom előadni adataimat és semminemű közbeszólásra nem lesz módomban reflektálni. Hogy a kormány tudott erről a szokolhamisitásról, az kitűnik először Windischgraetznek ebből a kijelentéséből és kitűnik abból is, hogy a kormánynak tudnia kellett erről. (Zaj jobbfelől.) Windischgraetz akkor nem volt vádlott, legfeljebb bűntárs volt. (ügy van! a szélsőbaloldalon.) A kormánynak tudnia kellett már akkor, amikor a szokolhamisitás kiderült, arról, hogy a cseh hatóságok Nádosyt gyanúsították azzal, hogy tudott erről az ügyről. Ez a cseh megkeresésekből világosan látható. Nagyon csodálatos tehát, hogy annak idején, amikor a ministerelnököt a frankhamisításra figyelmeztették, állítólag ugyanazt a Nádosyt bizta meg a frankhamisítás felderítésével, akiről a kormány tudta, hogy már a cseh szokolhamisitásban gyanúsítottnak tekinthető. (Saly Endre: Hogy legyen, aki eltussolja. — Erdélyi Aladár: Ha mindaz igaz volna, amivel a csehek gyanúsítanak. — Zaj.) Kitűnik ez többek között Rába vallomásából is, aki amikor Perényi a Bethlenlevél folytán Szörtseyvel beszélt, ez Windisehgraetzhez ment és az ő jelenlétében megállapították, hogy hiszen Bethlen tudott a dologról, a Perényihez intézett levél tehát csak formalitás volt. (Derültség és zaj jobbfelől. — Hajós Kálmán: Ezen csak nevetni lehet! — Horváth Zoltán: Csak nem várhatjuk önöktől, hogy elismerjék. — Zaj. — Elnök csenget.) Rába vallomásában többek között ez is előfordul (Olvassa): »Már régen, a frankhamisitási ügy egész tartama alatt tudott dolog volt, hogy a kormány tud a dologról. Ezt a herceg és Nádosy mondotta, a herceg mindig hivatkozott Bethlenre.« Közismert dolgokat nem akarok ismételni; nem akarom ismételni azt, hogy Windischgraetz mindig megtagadja a vallomást arra nézve, hogy a kormány tudott volna róla. (Zaj jobbfelől. — Hajós Kálmán: Vázsonyi kifejtette!) Épen azért nem reflektálok rá. (Pakots József: Kifejtette, mert Windischgraetz mindig ilyen magatartást tanúsított.— Hajós Kálmán: Szuppozieió! — Zaj.) Rába vallomásából veszem a következőket: Azt mondja, hogy jelen volt Nádosy és Jankovich beszélgetésénél, amikor Nádosy azt mondta Jankovichnak : »Kánya előtt mindent őszintén elbeszélhetsz«. Winkler és Stitz azt vallják, hogy ott kellett volna a bécsi követségen a szerzett pénzt letenniök. Gerő lefoglalt levele szerint a bécsi követség volt hivatva a kizárólag bankjegy nyomására alkalmas számjegynyomó gépet diplomáciai kurir utján vámmentesen Budapestre szállítani. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Spóroltak!) T. Nemzetgyűlés! Ezekből olyan logikai következtetéseket lehet levonni, amelyek máimaguk elegendők arra, hogy a kormány, illetve Bethlen István szerepét tisztázzák, illetőleg azt az alapos gyanút támasszák, hogy igenis, kompromittálva vannak a frankügyben. Az én vádamnak kettős része volt; az egyik az, hogy azt mondottam: a kormány már régtől fogva, már hónapok óta tudott erről a hamisításról és nem akadályozta meg, hogy mi okból, azt nem. tudom. A másik pedig az a vád, hogy amikor az ügy kipattant akkor próbálta eltussolni. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy a kormány tudott erről, ezt ezeken kivül még azokból is következtetem, amiket a vizsgálóbíró előtt is elmondottam. Sajnos, rá kell térnem ezek lényegére, kihagyva azokat, amiket felesLegesteknek tartok. Ismétlem, nagyon sajnálom, hogy a kormány abba a kényezerhelyzetbe hozott, hogy a vizsgálóbíró előtt vallják, mert különben például azt a beszélgetést, melyet az igen t. népjóléti minister úrral január 6-án folytattam, nem hoztam volna nyilvánosságra, illetve arról nem beszéltem volna. Kénytelen vagyok tehát ezt itt is röviden elmondani. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Kénytelen vagyok erre annál inkább, mert ebből teljesen világosan látható, hogy amikor én az ország sorsa iránti súlyos aggodalomtól vezettetve, látván, hogy ez a kormány képtelen ^az ügyeket tovább vezetni, minthogy az egész ügyben óriási mulasztásokat követett el, kerestem az érintkezést az igen t. népjóléti minister úrral és sikerült is vele találkoznom Mikes János püspök lakásán Jankovich képviselőtársam társaságában. Akkor annak a meggyőződésemnek adtam kifejezést, hogy gróf Bethlen István súlyosan kompromittálva lévén a frankügyben, gondoskodni kellene arról, hogy a többségből egy oly kormány vegye át az ügyek vezetését. (Egy hang jobbfelől: Milyen gondos!) amely teljesen ment minden gyanútól és amely egyedül hivatott arra, hogy az országot ebből a nehéz helyzetből kivezesse. Én alátámasztottam némely dologgal ezt a nézetemet és többek közt azt a kérdést intéztem a minister úrhoz, hogy vájjon mit tud ő az egész frankügyről és mit tud a titkos társaságokról és legnagyobb meglepetésemre arról értesültem, (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsőbaloldalon.) hogy az igen t. minister ur csak január 1-én klapott információkat a frankhamisításra vonatkozólag, másrészt hogy a titkos társaságok szervezetéről neki egyáltalában tudomása nincs. (Neubauer Ferenc: Egészen szép tőle!) Nekem mind a két tény roppant feltűnt és ez a legjobban erősitett meg engem abban, (Erdélyi Aladár: Ö nem vacsorázott, tehát nem tudhatta!) hogy igenis a kormány, Bethlen István és társai, akik ebben a kérdésben kompromittálva vannak, igenis nagyon súlyosan vannak kompromittálva. Mert lehetetlenség az, hogy amikor a kormánynak olyan tiszteletreméltó tagja, mint a népjóléti .minister ur, aki sokszor hónapokon át — öszszevéve az egyes hosszú időszakokat, mindenesetre hónapokon át — helyettesitette a ministerelnököt, ne kapjon értesítést általánosságban az egész idő alatt arról, hogy a titkos társaságok milyen szervezetekkel bírnak az országban; tehát annak volt érdeke, hogy őt ne értesítse, aki vagy maga bent van ezekben a titkos társaságokban, vagy őket felhasználja saját céljaira, mert ezt másnak tudni nem szabad. A másik dolog pedig, hogy a genfi útja előtt erről az igen fontos és igen súlyos kérdésről semmi felvilágosítást nem adott, őt nem figyelmeztette és január 1-éig egyáltalában semmi információt nem adott neki, bizonyítja nézetem szerint abszolút logikusan azt, hogy nem merte őt megbízni e kérdés elintézésével, mert meg volt arról győződve, hogy a legnagyobb eréllyel de facto intézte volna el. Én legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok röviden a titkos társaságok kérdésére rátérni (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) azért, 30*