Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.
Ülésnapok - 1922-530
120 A nemzetgyűlés 530. ülése 1926. évi április hó 16-án, pénteken. eredeti szöveggé] ellentétes. A kérdést tehát ezzel szemben fogom feltenni. Kérdem a t. Nemzetgyűlést, méltóztatnak-e a gazdasági bizottság jelentésével kapcsolatban az 1926/27. évi előirányzatot elfogadni és annak keretében az utalványozásra az elnököt felhatalmazni, szemben Hegymegi-Kiss Pál képviselő ur indítványával, igen vagy nem ? (Igen !) Ha igen, akkor azt elfogadottnak jelentem ki, HegymegiKiss Pál képviselő ur inditványa pedig elvettetik. Kérdem továbbá a t. Házat, méltóztatnak-e a jelentésben emiitett helyreállítási munkálatok és beszerzések költségeinek a főrendiház 1925/26. évi költségvetésében átalányként előirányzott 5.100,000.000 korona hitelösszeg terhére való folyósítására, illetőleg az ezzel kapcsolatos intézkedések megtételére az elnököt felhatalmazni s a felmerülő szükséghez képest az 1926/27. évi költségvetési évre a hitelátvitelt engedélyezni ? (Igen !) Ha igen, ilyen értelemben mondom ki a határozatot. Napirend szerint következik a magánalkalmazottak nyugdíjának, özvegyeik és árváik ellátási járandóságának átértékeléséről szóló törvényjavaslat (írom. 1009, 1029) tárgyalása. Az előadó urat illeti a szó. Dréhr Imre előadó : T. Nemzetgyűlés ! A pénzünk pusztulása folytán keletkezett romok eltakarítása igen sürgős feladat. Egészséges gazdasági élet csak akkor fog itt újra sarjadni, ha mindazok a kérdések, amelyek pénzünk leromlásával kapcsolatosak, likvidáltatni fognak. Ez a meggondolás vezette a kormányt akkor, amikor a pénzügyminister és az igazságügyminister urak utján benyújtotta az úgynevezett általános valorizációs törvényjavaslatot. Az a törvényjavaslat, amely most tárgyalás alá kerül, ennek az általános valorizációs törvényjavaslatnak egy kiszakított része, amely a magánalkalmazottak nyugdíjának, özvegyeik és árváik ellátási járandóságának átértékelésével foglalkozik. (Malasits Géza : Azok el vannak látva szegények !) Hogy a kormány szükségesnek tartotta ennek a résznek kiszakitását az általános valorizációs javaslatból, annak legfőbb oka elsősorban az a nyugtalanság volt, amely az igényjogosultak körében tapasztalható, amely állandó izgalmakat váltott ki a társadalomban s amelynek a következménye az lehet, hogy — amint minden eszközzel védenünk kell — a társadalmi rendet és a társadalmi békét bolygatja meg, miért is ebben a kérdésben sürgősen rendet kell teremteni. (Zaj és közbeszólások a szélsőbaloldalon. — Roíheiistein Mór : Meg voltak elégedve a bíróság döntéseivel !) A köz beszólásokra legyen szabad megjegyeznem, hogy az volt a második főindító oka annak, hogy a kormány az általános valorizációs javaslatból a nyugdíj kérdést kiragadta, mert az a vélelem alakult ki, és a közvéleményt azzal irritálták állandóan, hogy hiszen van egy nagyszerű birói gyakorlat, amely megnyugtató a njnugdíjasok részére. Ezt a nézetet osztani nem lehet, mert kétségtelen tény, hogy a birói gyakorlat nem volt egységes. Ha vissza megj'ünk a valorizációs perek elejére, azt látjuk, hogy egyes bíróságok eredetileg arra az álláspontra helyezkedtek, hogy »a korona« »egyenlő korona« elvét vive keresztül, nem adtak a valorizációs kérelmeknek helyet. Később előállott az a helyzet, hogy láttunk valorizációs perekben ítéleteket, amelyek 20—100%-os valorizációt állapították meg, sőt láttunk olyanokat is, amikor 100%-on felüli valorizációt ítéltek meg. Itt azokra az esetekre gondolok, amikor az egyes vállalatok már a korona romlásából kifolyólag az addig fizetett nyugdíjakat és a nyugdíj s zabályzatokba beállított kedvezményeket javították, ugy, hogy a koronaromlásból eredő, a koronaromlást pótló valorizációs Ítéletek alapja tulajdonképen már egy valorizált korona volt s ennek folytán egy 100 %-on felüli valorizáció is állott elő. Merem állítani, hogy groteszkül hatnak az egyes szakszervezeti lapokban megjelent közlemények és az egyes tanácskozásoknak azok a határozatai, hogy tartassék fenn ez a birói gyakorlat, mert hiszen van itt a Curiának olyan tanácsa, amely igen nagyszerű ítéleteket hozott, amely a nyugdíjasoknak igen szimpatikus. (Szilágyi Lajos : Ez közkivánság volt, az összes magánalkalmazottak óhaja Î) Ennek alapján a nyugdíjasok a jelenlegi joggyakorlat fentartását követelték. Nem hiszem, hogy ez helyes álláspont volna és ezt tagadásba merem vonni, mert hiszen lehetetlenség az, hogy a vállalatok, de az igényjogosultak is nem egységes, és meglehetős labilis joggyakorlatnak legyenek kitéve, és ellentétes, illetőleg nem konformis bírói ítéleteknek legyenek kitéve. Ez volt a Curia elnökének, az ország legfőbb bírájának is az álláspontja — újévi beszédében — mikor a jelenlegi állapotot tarthatatlannak és a kérdést törvényhozásilag sürgősen rendezendőnek mondotta. De legfőképen hangsúlyozom azt, hogy a vállalatok szempontjából ez igenis imminens érdek, mert a vállalatoknak számolni kell tudniok azokkal a terhekkel, melyeket a nyugdíj jelent számukra s amelyekkel nekik a jövőben számolniok keli, hogy pedig számolhassanak, ehhez szükséges, hogy mérlegeikbe beállíthassák ezeket a terheket. Itt függ össze a kérdés az aranymérlegek kérdésével. A ministerelnök ur már hónapokkal ezelőtt bejelentette a nemzetgyűlésnek azt, hogy a vállalatokat abba a helyzetbe kívánja hozni, hogy azok mérlegeket tudjanak csinálni, még pedig "olyan mérlegeket, amelyekben a vagyonok és a jövedelmezőségek a tényleges állapotokat tüntessék fel. A ministerelnök ur akkor biztosította a Házat és a vállalatokat arról, hogy amikor el akarja érni azt, hogy aranymérlegeiket megcsinálhassák, az államkincstár nem fogja rátenni kezét azokra a látszatnyereségekre, amelyekre eddig rátehette kezét. Ebből folyt az a kötelezettség, amelyet különben Genfben is megerősítettek és a külföld is kívánja, hogy végre tisztán lásson abban a kérdésben, hogy a magyar vállalatok hogyan mentették át vagyonukat a háború és a háborút követő idők alatt. Hogy azonban a vállalatok ezen aranymérleg-kötelezettségüknek eleget tehessenek, nekik igenis tudniok kell, hogy milyen terheket kell és lehet beállitaniok mérlegeikbe. Ilyen teher a nyugdíjteher is. Sokan azt vitatják, hogy a nyugdíjtartozásokat, illetőleg azoknak tőkeértékét^ nem kell a mérlegek passzív oldalára beállítani. Én ezt az állítást tagadásba veszem és azt merem állítani, hogy egy álláspont védelmére erkölcstelenebb és indokolhatatlanabb érvet tulaj donképen még nem is hallottam. Mert én ugy tekintem a kérdést, hogy a nyugdíjtartozás a vállalatnak ép olyan terhe, mint amilyen terhe pl. a biztosító intézetnek a biztosítási szerződést kötött emberrel szemben fennállott kötelezettsége. Márpedig a biztositási intézetek nem fizethetik a biztositási összegeket csak jövedelmeikből, hanem kénytelenek jövedelmeikből évről-évre tartalékolni arra a célra, hogy az évek hosszú során folyton felszaporodott nyugdíj kockázatot fedezni tudják. Ép olyan kötelezettség a nyugdíjtartozási kötelezettség is, mint amilyen a biztosító intézet kötelezettsége a biztosított egyénnel szemben. Épen ezért, ebből az elgondolásból kifolyólag békében, a múltban állandóan létesitettek ilyen tartalékokat a vállalatok és azután szaporították ezeket a létesített tartalékaikat. Ezek a tartalékok pedig ugy képződtek, hogy részben a tisztviselők, részben a vállalatok hozzájárulásával dotáltattak ezek a tartalékok. Percentualiter ez ugy oszlott
