Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-530

A nemzetgyűlés 530. ülése 1926, évi április hó 16-án, pénteken. 121 meg, hogy a vállalatok 10%-ot fizettek, a tisztviselők pedig átlagban 4%-ot. A tisztviselők előmenetelük esetében esetenként nagyobb összeggel járultak hozzá. Sajnos ezeknél a tartalékoknál is ugyanaz a helyzet, mint a biztosító intézetek tartalékainál, hogy a korona leromlása következtében ezek a tartalékok elvésztek, ezek a tartalékok teljesen elértéktelenedtek. Ép ennek következménye az, hogy a nemzetgyűlés kénytelen ezzel a kérdéssel foglalkozni, kénytelen az ügyet törvényhozási utón rendezni. Viszont a vállalatokra nézve egy uj kötelezettség áll elő, még pedig az, hogy ezeket az alapokat, ezeket a tartalékokat refundálják. Ennek a refundálásnak lehetősége azonban csak akkor áll fenn, ha a vállalatok tudnak számolni azokkal a terhekkel, amelyekkel számolniqk kell, hogy ezt a refundálást megcsinálhassák. Érdekes az, hogy a refundálás mértéke mindenesetre attól fog függni, hogy a valorizációs kulcs milyen magasan lesz a törvényhozás által megállapítva, mert pl. egy nagyobb pénzintézetnél, amelynek 1011 aktiv tisztviselője és 230 nyugdíjasa van, ez a tartalékolás, ha 100%-os valorizációs kucsot veszünk, körülbelül 12 millió pengőt tenne ki, ha 50%-os valorizációt veszek alapul, akkor 6 millió pengőt, ha azonban az előttünk fekvő törvényjavaslatot veszem alapul, amely 30%-os minimummal számol, 4 millió pengő jön ki. Egy másik példa, egy középvállalat esete, amelynél 127 tényleges alkalmazott és 20 nyugdíjas mellett a kihasítandó összeg 100%-os valorizáció esetén kb. 2 millió pengő, tehát ez rosszabb eset, mint az előbb felhozott példa, ennél a vállalatnál több a nyugdíjjogosult, illetőleg a magasrangu tisztviselő. Szó sincs róla, bizonyos mértékig feltétlenül megengedhető, hogy a vállalat ennek a tehernek bizonyos hányadát, bizonyos részét jövő jövedelmeiből fedezze, semmiesetre sem engedhető megazonban az,,hogy az egész terhet jövő jövedelmeiből fedezze. Ebben a tekintetben utalhatok arra, hogy vannak intézeteink, amelyeknél a visszafejlődés olyan nagymérvű volt, hogy a nyugdíjasok száma túlhaladja az aktiv, a kereső, a dolgozó tisztviselők számát is. Tény az, hogy általában, amióta Magyarországon részvénytársasági és szövetkezeti formában dolgozó vállalatok vannak, azok mindenkor törekedtek arra, hogy a nyugdítteher kérdésétől a vállalatot mentesítsék. Ezért csináltak szociális elgondolás alapján nyugdíjalapokat és ezek a nyugdíjalapok az előbb említett okoknál fogva teljesen" elértéktelenedtek. Kétségtelen tény azonban az, hogy ez az évtizedes gyakorlat mindenesetre azt bizonyítja, hogy ezekkel a terhekkel a vállalatok már a múltban, már a békében is számolni akartak és számoltak is és egyedül és kizárólag a korona elértéktelenedésének következménye az a tény, hogy ezt a terhet ma vállalni nem tudják a nyugdíjalapok, és törvényhozási rendelkezés útján a vállalatok vállaira vagjomk kénytelenek rakni ezt a terhet. A nyugdíjtartaléknak elvileg olyan összegűnek kellene lennie, hogy bármely biztosító intézet ezen tartalékok átadása ellenében ezeket a terheket el tudja vállalni. Ez pedig ma teljesen képtelenség. Viszont kétségtelen, hogy mindazokat a terheket amelyek ma a korona leromlása következtében a vállalatok terhei, mérlegeikbe mindenesetre be kell állítani, mert lehetetlenség, hogy mindent a jövőre bízzunk, hogy az igényjogosultakat kitegyük annak a veszélynek, hogy vannak vállalatok, amelyek nem fognak tudni jövedelmet produkálni, tehát nem volna meg a lehetősége annak, hogy a nyugdíjjogosultak nyugdíjaikhoz hozzájussanak. Kétségtelen tény, hogy a megoldás felette nehéz és igen súlyos feladat elé állítja a nemzetgyűlést. A vállalatainkkal szemben támasztható igény azonban állandóan leromlott és azt mondhatnám, hogy ép a legrosszabbkor, a dekonjunktúrának nagyon is mély pontján történik ennek a kérdésnek rendezése. (Szilágyi Lajos : Ki ebben a hibás ? Miért most ? ) Erre már megadtam a választ. (Szilágyi Lajos : Játszi könnyedséggel megy át a kérdésen ! ) Ennek az álláspontomnak igazolására majd néhány adatot fogok felsorolni, amelyekből hiszem, hogy a képviselő ur, aki mindenkor objektiv volt véleménye megalkotásában, meg fog győződni arról, hogy az én álláspontom a helyes. Ennek megvilágítására a következő adatokra hivatkozom. Békeidőben a budapesti pénzintézeteknek volt összesen 6454 alkalmazottjuk, ezzel szemben volt 381 nyugdíjasuk. Ma ugyanezeknél az intézeteknél az aktiv tisztviselők létszáma 7067 alkalmazott, ezzel szemben 1345 a nyugdíjas. Vagyis a nyugdíjasok száma 381-ről felemelkedett 1345-re, holott a dolgozó és tényleg kereső tisztviselők száma 6400-ról csak 7000-re emelkedett (Zaj a szélsőbaloldalon.) Megjegyzem, ebben a beállításban benne vannak azok a vállalatok is amelyeknek nincs egyetlen nyugdíjasuk sem. De hogy milyen nagyok az eltolódások, azt legjobban az egyes példák mutatják. Az egyik vezető intézetnél 1914-ben 741 tisztviselőre esett 55 nyugdíjas, most 797 tisztviselőre esik 233 nyugdíjas. Egy másik intézetnél 1914-ben 227 tisztviselővel szemben volt 11 nyugdíjas, most 245 tisztviselővel szemben áll 56 nyugdíjas. Az OKHnál például 228 tisztviselővel szemben volt három nyugdíjas, most ugyanott 197 tisztviselővel szemben áll 48 nyugdíjas. De a legérdekesebb példák épen a középbankoknál, a középintézeteknél vannak, így pl. az egyik középintézetnél, ahol 133 tisztviselővel szemben volt 21 nyugdíjas, ma 65 tisztviselővel szemben 80 nyugdíjas áll, több tehát a nyugdíjas, mint a kereső. (Szilágyi Lajos : Ez rikitó példa ! Tudjuk, melyikről van szó !) Mondok mást is. Egy másik intézetnél 107 tisztviselővel szemben volt 7 nyugdíjas, ma 35 tisztviselővel szemben áll 31 nyugdíjas. Egy harmadik vállalatnál 174 tisztviselővel szemben volt 24 nyugdíjas, most ugyanott van 85 tisztviselővel szemben 56 nyugdíjas. Meglepő tehát, hogy mennyivel romlott az arányszám a kereső és dolgozó s a nem kereső nyugdíjas tisztviselők között ; úgy, hogy azoknál a vállalatoknál, amelyeknek a múltban nyugdíjalapjaik voltak, még ha nem is következett volna be a korona leromlása, akkor is képtelenek lettek volna ezek a nyugdíjalapok ezeket a nyugdíjterheket viselni. Annyival is inkább állíthatom ezt, mert hiszen a Statisztikai Hivatal adatai bizonyítják, hogy a vállalatoknak úgy saját tőkéi, mint a reájuk bizott idegen tőkék nagyon megcsappantak. Kereseti lehetőségük arányait leszek bátor majd kimutatni. Képtelenség tehát az az álláspont, hogy ezek a vállalatok a jövőben befolyó jövedelmeikből tudnák ezeket a fokozott terheket fedezni. (Saly Endre : De az osztalékokat kifizetik ! — Malasits Géza : És a tantiémeket az igazgatóknak !) Erre is rá fogok térni. A Statisztikai Hivatal közzétett kimutatás szerint —az 1913. évi december 31-én érvényes árfolyamokat száz százalékosnak véve — a bankoknak tőzsdei értékelése ma csak 9%, a malmoké 15*5%. A legkedvezőbb a cukorgyárakké amely 52%, valamint a sör- és szeszgyáraké, amely 67%. A részvények átlagos indexszáma 139%, szemben az 1913. évi december 31-iki állapottal, amikor az 100% volt. A kereseti lehetőségek csökkenésének egyik közismert oka az, hogy ezek a vállalatok és ezek a pénzintézetek, amelyek Nagy-Magyarország területén Nagy-Magyarország teljes lakosságával dolgoztak, ma egy megszükített és egyharmadára