Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-519

A nemzetgyűlés 519. ülése 1926. telén vagyok rendreutasítani. (Putnoky Sándor: Objektív beszédre igy válaszolnak!) Kálmán Jenő: Amikor ezekről a dolgokról beszélek, tulajdonképen azt a hátteret kívánom megrajzolni, amelyből felfogásom szerint kitermelődött, kisarjadt a frankbotrány és nem tartom kizártnak, hogy kisebbméretü botrányok még a jövőben is ki fognak termelődni. (Halász Móric: Van itt elég)! Ázpk az emberek, akikről az előbb szólottam, ámitva önmagukat és másokat, azt akarják elhitetni és szinte beteges fanatizmussal hinni, hogy egyedül ők vannak hivatva és csak ők arra, hogy a törvényes fórumok megkerülésével ezt az országot megvédjék ós megmentsék. A frankhamisitók, — akár kicsinyek, akár nagyok — szerintem lelki rokonai, egyenes leszármazói azoknak, akikről előbb szólottam. Kétségtelen szerintem az, hogy ezek az emberek a magyar közéletből még egészen nem tűntek el, bár el kell ismernie annak, akinek szeme nyitva van és füle nincs betömve, hogy ezek az emberek folytonosan hátrább és hátrább szoríttatnak. A hazafiság, amelyre a frankhamisitók, vagy azok, akikről szólottam, hivatkoznak, szerintem csak gonoszul kitervezett mentőcsónak akar lenni, csak a naivak megtévesztésére leengedett függöny, csak az erkölcstelenségek takarója akar lenni. Szerintem sem a hazafiságnak általában, sem a magyar hazafiságnak ujabb meghatározására szükség nincsen. Nincs szükség arra, hogy jellemben gyenge, tudásban fogyatékos emberek határozzák és állapítsák meg nekünk azt, hogy mi a magyar hazafiság. A magyar hazafiságot ezer esztendő vihara, vésze, törekvései, aspirációi, vágyai, álmai, nagy elméknek szorgos munkája, nagy asszonyoknak egész galériája állapította meg; azt a magyar géniusz már sokszorosan megszentelte. így adva van tehát az irány, amely felé haladnunk kell, s ezektől a szerencsétlen emberektől e tekintetben sohasem kérünk tanácsot. Tudom, hogy sem ezek. sem a frankhamisítás részesei nem mérhetők egyenlő mértéikkel, mert tudom azt és elismerem objektiven, hogy minden ilyen egyéni akcióhoz, mindahhoz, ami 1918 óta itt lefolyt, amikre szervezkedtek, amik talán végre is hajtattak, minden esetben összeverődnek álmodozók, ostobák és ííazemberek. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon. — Rothenstein Mór: Teleki Pál is odatartozik?) Én Teleki Pál szereplését nem ismerem ebben a dologban, és igazán nem venném magamnak azt a bátorságot, hogy akár elitéljem, akár felmentsem. (Viezián István: Ha maguk olyan jó magyar emberek volnának, mint gróf Teleki Pál. — Zaj a szélsőbaloldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Kálmán Jenő: Azok az emberek, akikről most már talán kissé hosszasan is szólottam, nem tuídhak belehelyezkedni egy normális élet rendjeibe. Ezek dicstelen múltjukból kivannak élni, ezek az emberek feledni látszanak azt, hogy minden kezdetnek van vége, s azt gondolják, hogy a pillanat azonos az örökkévalósággal. Megremeg* a szivünk, mikor arra a sivár képre gondolunk, amelyet társadalmi és közéletünk egyes terei mutatnak. Amikor azt látjuk, hogy hirdetünk felekezeti békességet emberszeretet nélkül, hirdetünk társadalmi harmóniát emberhez méltó megélhetés 'biztosítása nélkül; amikor azt látjuk, hogy a könyörtelen kapzsiság váltakozik a szivettépő nyom orral, elviselhetetlen fojtogató drágaság-tobzódással, esztelen tékozlássál, amikor kultúránk emberi évi március hó 17-én, szerdán. 261 életünk legdrágább kincse és értéke pusztul, a jók véreznek a gonoszok gonoszságaitól: akkor gondolkozóba kell, hogy essen niinidienki. Mert hiszen halljuk a kongó- jelszavakat, könnyű fajsúlyú emberek lármájától még mindig hangos a táj; hirdetünk kereszténységet, de nem azt a szeretetet, amelyet 2000 esztendővel ezelőtt angyalok szájával hirdettek a bethlehenii mezőkön, hanem hirdetünk pártoskodást, viszályt és gyűlöletet. Rettenetes arra gondolni, hogy olyan időben, háború idején, amikor sorsdöntő órákat élt ez az ország, amikor a legnagyobb elméket is próbára tevő kérdések és idők voltak, Magyarország közélelmezési ministere lehetett Windischgraetz herceg. Igaz, hogy abból az időből működéséről nem is maradt fenn egyéb emlék, (Rothenstein Mór: Spekulált a burgonyával!) — egészen egyet gondolunk — mint egy kellemetlen illatú panamának emléke és egy adoma, melyet a deputációzó somogyi kisgazda mondott, mikor a fogadás után igy szólt: Ez is minister, aki azt sem tudja, hogy mi az a szecska?! (Derültség.) Rémes arra gondolni, hogy Nádosy Imre évek hosszú során keresztül előkelő vezető állásokban foglalhatott helyet. (Pikler Emil: Többször felhívtuk a kormányzat figyelmét erre az úrra! — Egy hang jobb felől: Bizonyítani is kellett volna! — Pikler Emil: Olyan lélektani tünetek voltak, hogy nem kellett bizonyítani!) Ma is sok biró, becsületes, munkás öreg ur őrzi azoknak a kellemetlenségeknek, annak a bántásnak emlékét, amellyel brüszk modorával megbántotta ez az ember, aki azokkal szemben sohasem volt olyan figyelmes és előzékeny, mint Jankovich-csal és társaival szemben. (Rothenstein Mór: Mi is azt mondjuk, csak a következtetések nem azonosak!) Azt hiszem, hogy a következtetés helyes az én részemről. Ha ez az országos főkapitány, vagy Budapest fővárosi kapitány annyi energiát fordított volna bizonyos ügyek megelőzésére, kinyomozására, mint amennyit szentelt erre a frankügyre, akkor azt hiszem a magyar életből igen sok súrlódási felületet ki lehetett volna küszöbölni. (Pikler Emil: A csongrádi bombamerénylők azért járnak még szabadon!) Most már oda érek, hogy levonjam ebből az ügyből azokat a tanulságokat, amelyekre céloztam, és amelyek szerintem önként kínálkoznak. Ezeket két csoportba foglalom. Az első az, hogy vezető-állásokba mindig csak puritán erkölcsi alapon álló embereket szabad állítani; olyan embereket, akik nemes emberek, de akik a nemességet nem sárguló papírokkal igazolják, hanem akik felfogásuk, _ lelkületük, gondolkodásuk nemességének adják bizonyítékét, (Pikler Emil: A képviselő ur ezzel a felfogással hogyan került oda? — Halász Móric: Ugy, ahogy a többi! — Putnoky Sándor: Mindenkinek ez a felfogása! — Egy hang a szélsőbaloldalon: Maga se hiszi! — Putnoky Sándor: Én nem szoktam mást mondani mint amit gondolok!) Olyan embereket kell vezető poziciókba állitanunk, — és itt nem lehetünk figyelemmel sem társadalmi állásra, sem származásra, itt nem tehetünk engedményeket sem ezeknek, sem a kaszinók egyes vezető tagjainak — mondom, olyan embereket kell vezető poziciókba állítani, akiknek minden hatósági ténykedésén keresztül érezzük az erkölcsi alapot, amint megérezzük Tokaj nemes borában a venyige virágának illatát. Olyan embereket kívánunk pozícióhoz juttatni, akik nem ingadoznak, nem hajladozMAPLÓ. XL. i

;