Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-518

 nemzetgyűlés 518. ülése 1926. viselőknek, olyan tanuknak kihallgatását indítványozták, akik legjobb meggyőződésünk szerint semmi tudomással nem bírhattak a frankügyről. (Horváth Zoltán: Ezt majd ők mondják meg!) Ennek ellenére, miután inditványoztatott, kihallgatásukat igenis foganatosítottuk és csak utólag derült ki igen sokszor, több esetben, hogy felelni a szóbanforgó kérdésre egyáltalán semmit sem tudtak. Történt azonban, hogy amig egyfelől annak a bizottságnak tárgyalásait titkosnak jelentette ki az ülések tartamára maga a nemzetgyűlés, hogy amig a bizottság legnagyobb része — lehet, hogy mindenki, én nem tudom — ezt a titoktartást annyira betartotta, hogy még a barátaival sem beszélt a frankbizottságban elhangzottakról, addig külföldi lapokban egyszer szószerint, másszor lényegében, harmadszor elferdítve olyan dolgok jelentek meg, hogy a 16-ik ülésen a bizottság többsége ugy érezte, hogy az ország a frankügynek egyoldalú nyilvánosságát többé nem birja el s minden további bizonyítékot tessék közvetlenül a nemzetgyűlés elé hozni, ha valakinek ilyen bizonyítéka van. De mik voltak azok a bizonyítékok, amelyeknek további beszerzésétől ezen a 16-ik ülésen a bizottság elállt? Csak kivonatosan fogom közölni, hogy kérték Benoist rendőrfelügyelő meghallgatását, amely indítvány azután a február 18-iki frankbizottsági ülésen egyhangúlag elutasittatott. Következett Collard Hostingue meghallgatása. Előttem van a napló, mely azt mondja: az. elnök megállapítja, hogy az indítvány egyhangúlag elutasittatott. — Következett a küiügyminister meghallgatása, akit megjegyzem, a frankbizottság előzetesen már meghallgatott, de azt a benyomást keltette bennünk ez az egész indítvány tömeg, hogy még további 18 vagy 38 napig szándékoznak bizonyos urak az ilyen egyoldalú titkosság leple alatt dolgozni. (Hegymegi-Kiss Pál: Kik dolgoznak egyoldalú titkosság alatti) Azok, akiknek célja az volt, hogy mentől tovább húzzák a frank bizottság tárgyalását. (HegymegiKiss Pál: A képviselő ur azok közé tartozik, aki bizonyítani szokott! — Szabó Sándor: Akinek nem inge, ne vegye magára!) A küiügyminister meghallgatására vonatkozó indítványt ez alkalommal a többség azzal a meggyőződéssel utasitotta vissza, hogy a plénumban a nemzetgyűlésnek módjában áll a küiügyminister urat meghallgatni. Popovics Sándornak, Tabakovics Dusánnak, Ángyán Bélának, Bár-dossy Lászlónak, Kozma Miklósnak a meghallgatását egyhangúlag utasitotta el a bizottság. Azután következett egy lényegesnek látszó indítvány: őrgróf Pallavicini Györgynek meghallgatása. És amikor a bizottság ez elöl elzárkózott, akkor az indítványozó szinte indignálódva mondotta, hogy kérem, itt nem érdemes indítványozni semmit, a többség mindent elutasít. Engedelmet kérek, mindenki tudja, hogy az őrgróf urnák módjában állott itten felállani és amit elmondhatott volna a bizottság előtt, azt elmondhatta volna itt is és őszintan megvallva, amikor itt felállt, az volt a meggyőződésünk, hogy ő itt bizonyítékokkal fog előállani. (Horváth Zoltán: Önök szavazással eldöntik! — Urbanics Kálmán: Csak gyanúsított!) A magyar közélet meg volt ahhoz szokva, hogy ha valaki, aki politikai presztízsére ad, váddal áll elő, akkor a váddal egyidejűleg odateszi a maga bizonyítékait is. (Ugy vfln! a jobboldalon.) Őszinte sajnálattal láttuk, hogy az őrgróf ur a maga részéről jóévi március hó 16-án, kedden. 213 nak látta vádolni a kormányt, jónak látta a politikai felelősségét megállapítani (Horváth Zoltán: Bíróság elé kell állítani!) s egyidejűleg elmondani azt, hogy ezidőszerint bizonyítékait előterjeszteni módjában nem áll. (Őrgr. Pallaviemi • ellentmond.) JNe méltóztassék tagaüoiag inteni, nem akarom itt szószerint idézni a naplót, de az értelme ennek mindenesetre az volt, hogyna nem ez voit, akkor az, hogy, itt most nem adom elő bizonyítékaimat. így méltóztatatott érteni a dolgotl (Horváth Zoltán: Nem is alkalmas ez a hely arra! — Urbames Kálmán: Rágalmazni, gyanúsítani kell!) Vagy a felszólaló képviselő ur nem tartotta elég fontosnak saját felszólalását vagy a nemzetgyűlést nem tartotta méltónak arra, hogy itt kirukkoljon a maga vádjaival. Az előbbi esetben önmagával szemben, az utóbbi esetben a nemzetgyűléssel szemben olyan a viselkedése, amely ezideig legalább is szokatlan a mi politikai életünkben. (Ugy van! a jobboldalon.) T. képviselőtársam régóta képviselő, kell hogy tudja azt, hogy ha feláll itt valaki, akkor a felelősségérzetének teljes súlyával áll fel s azokért, amiket itt kijelent, állni kell a helyet. (Horváth Zoltán: Bíróság elé akar menni!) A magyar közélet és a magyar parlament sohasem volt hozzászokva, hogy előtte »hogytetszik«-et játsszanak, hogy nekem itt nem tetszik elmondani, annak ellenére, hogy vádolom a kormányt, akkor pedig amikor a bíróság megidéz, azt mondom, kizárólag meghívásra jelenek csak meg, idézésre nem, és amikor azután meghívnak, azt mondja, megjelentem ugyan a hatóság iránti köteles tiszteletből, de nem vallok: hát komoly az ilyen eljárás? (Urbanics Kálmán: Játék!) Én őszintén megvallom, nem abban a körben élek, amelyben az őrgróf ur, azonban a mi életünkben, a mi társadalmunkban ez olyan szokatlan magaviselet, amelyet a magyar közélet nem tud bevenni. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől. — Taps.) Az őrgróf ur fölemiit bizonyos előzményeket, amelyekből azután a következtetéseit levonja. Elmondja azt, hogy ha Bethlennek jelentettek 1923-ban valamit bizonyos frankügyről, akkor neki tudnia kellett arról, hogy Windischgraetz herceg frankot hamisít, már csak annyival is inkább, mert Windischgraetz, akinek szavahihetőségéhez kétség nem fér, azt mondta, hogy az akciót a kormány fedi. Bocsánatot kérek, nem merem azt mondani, hogy Windischgraetz ezt nem mondta, de tovább megyek, azoknak a szerencsétlen térképészeti intézeti alkalmazottaknak egytől-egyig abban a meggyőződésben kellett lenniök, hogy igenis őket a kormány fedi, mert két olyan egyéniséggel állottak összeköttetésben, mint aminő az előttünk közvetlenül szereplő Windischgraetz és Nádosy volt. Hogy ők nem mentek tovább kérdezősködni, ez nagyon érthető dolog, de ebből még egyáltalán nem következik az,- hogy erről az ügyről a kormánynak tudnia kellett. Sőt arra vonatkozólag, hogy^ a kormány nem is tudhatott a dologról, két tényt fogok fölemlíteni, amelynek fenforgása erkölcsileg és logikailag is lehetetlenné tette, hogy a kormánynak bármely tagja tudjon a frankhamisitásról. Eltekintve attól a ténykörülménytől, amelyet a ministerelnök ur itt már felemiitett, hogy t. i. Baross Gábor közvetítő utján neki jelentette fel az ügyet akkor, amikor érezte, hogy ebből baj lesz, továbbá pedig, hogy Szörtsey társaságában nagy riadalom támadt, amikor megtudták, hogy a ministerelnöknek feljelentették az esetet, még két más körülményt akarok felem31*