Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-508

352 A nemzetgyűlés 508. ülése 1926. évi február 17-én, szerdán. hetetlenné tették minden hazafias gondolkozás megnyilvánulását. Én most, amikor a tanítók részére teljes politikai függetlenséget kivanok a minister úrtól (Drozdy Győző: Ügy van, helyes!) és szeretném, ha e tekintetben a minister ur részéről olyan kijelentés hangzanék el, hogy ő respektálja a tanitók függetlenségét és szabadságát — egyúttal megállapítom azt is, hogy nem osztozom abban a felfogásban, amelyet egyikmásik előttem szólott képviselőtársam hangoztatott, hogy az iskolák fentartása kizárólag állami feladat és a tökéletesítésüket sokkal jobban lehetne elérni akkor, ha kizárólag az állam tartana fenn iskolákat. (Drozdy Győző: Tessék! Keresztény-politikus! Nem elfogult ember! Összefér a kettő!) Nem szabad az államnak az iskolát teljesen a maga részére lefoglalni a multak tapasztalata alapján azért, mert egyfelől láttuk és tapasztaltuk, hogy a forradalmak alatt az iskolát teljesen pártpolitikai célokra használták ki és a tanítóságot lehetetlen helyzetbe hozták a szülőkkel és a társadalommal szemben, másfelől tapasztaltuk azt, hogy pl. Erdélyben és a megszállott területeken az utódállamoknak, mihelyt elfoglalták ezeket a magyar városokat és községeket, első dolguk az volt, hogy az összes állami iskolákat lefoglalták a maguk részére azon a címen, hogy állami iskolák, ellenben a felekezeti iskolákat pl. Erdélyben is megkímélték és azok még ma is a magyarság végvárai. Igaz ugyan, hogy rákényszeritették a felekezeti iskolákat is arra, hogy a tantárgyak nagy részét román nyelven adják elő, mindazonáltal még ma is megtűrik, hogy egy-két tárgyat, pl. a hittant is, magyarul tanítsanak. (Barabás Samu: A tornát!) Én ugy tudom, hogy egy-két tárgynak magyar nyelven való tanítását még megtűrik a népiskolákban. (Barabás Samu: Többi közt a tornát!) És ami a legfontosabb: az iskolák jellegét még nem szüntették meg, a tanitók választása és elbocsátása felett a rendelkezési jogot az oláh kormány nem foglalta le a maga részére, holott a kimondottan állami iskoláknál ez már régen megtörtént és azokat a tanítókat, akik a vizsgát nem tudták román nyelven letenni, elbocsátották, teljesen kicserélték, ellenben a felekezeti iskolákban a tanitók nagyrészét meg lehetett eddigelé menteni. (Barabás Samu: Dehogy lehetett! Kiűzték őket!) Ha állami iskola lett volna valamennyi iskola, abban az esetben — természetes dolog — az átalakulás sokkal radikálisabban és sokkal egyszerűbben történt volna. Azonkívül a felekezeti iskolákban, például a szerzetes rendek által fentartott felekezeti iskolákban feltétlenül lehet látni azt a buzgalmat és azt az ambíciót, amelyet ezek a tanítás terén kifejtenek. Én például láttam egy olyan városban, ahol népiskolák és középiskolák egyformán voltak, katholikusok, reformátusok és az állam kezében, Marosvásárhelyen, — Barabás t. képviselő ur is bizonyára ismeri ott a viszonyokat — hogy valóságos versenyfutás volt a tanitók és tanárok között abban a tekintetben, kinek virágzik jobban az iskolája, ki ér el minél szebb eredményt a vizsgáztatás alkalmával, szóval itt az ambíciónak tág tere volt abban a tekintetben, hogy ki tanít jobban, ki tud jobb és szebb eredményt elérni. Igaz ugyan, hogy Magyarországon, különösen az Alföldön és Dunántúl számtalan bedőlt falu, felekezeti iskola van, amelyek inkább hasonlítanak a Petőfi Sándor által leirt útszéli csárdához, annak rozzantságához, mint egy valóságos iskolához. Ezeket az iskolákat nem lehet hasonlítani egy olyan épülethez, amelyre rá lehetne mondani, hogy az a kultúrát terjeszti, mert vályogból épült, sok van olyan, amelynek a padlója nem fából van, (Barabás Samu: Ott vannak a latifundiumok! Miért nem csinálják meg!) ahonnan a napsugarat kizárták és ezekben az iskolákban gyakran háromszor-négyszer annyi gyermeket zsúfolnak össze, mint amennyit a törvény és a szabályrendeletek tulajdonképen megengednek. Nem 40-es és 45-ös létszám felett vitatkoznak, amennyit tulajdonképen a tanítási törvény előír, hiszen tulajdonképen az 50-es létszámnál a felvétel engedélyezése a ministeriumot illeti meg, hanem ezekben a szűk tantermekben 100 és 120 gyermeket összezsúfolnak ugy annyira, hogy olyan bűzhödt levegő és olyan zsúfoltság van ott, hogy valóságos betegség és miazma terjesztő telep, amelyet iskolának kellene nevezni, amely azonban tulajdonképen nem egyéb, mint az iskola megszégyenítése. Amikor felhívom a minister ur figyelmét erre, megemlítem, hogy nem kell messze mennie, csak a szomszéd, Pest melletti községekben lévő felekezeti iskolákat kell megtekintenie, pl. Hidegkuton, folytathatja ezt a többi községekben és olyan vizes falu, olyan szükablaku, levegőtlen és napfénytelen iskolatermeket láthat, hogy valósággal inkább betegségelőkészitő tanfolyamoknak lehetne ezeket tekinteni, mint a tudomány terjesztőinek. Ezekkel a felekezeti iskolákkal szemben a magyar államnak kötelességei vannak, elsősorban a tekintetben, hogy egy összeget kell megállapítani, hogy minél előbb építsenek, hogy más iskolaépületeket emeljenek, mert nézetem szerint a legkiválóbb tanitó sem tud eredményt elérni olyan iskolában, ahol 120 gyermeket 4—5 órán keresztül romlott levegőben kell tanítani, ahol a tanítást csak a délelőtti órákra zsúfolják össze, mert délután haza kell küldeni azokat a gyermekeket, akik az iskolától messze a tanyákon laknak és nem tudnak délután bejárni. Ezeken a szomorú tragikus körülményeken kell változtatni, mert mindaddig, amig tisztességesen felépített iskolákat a magyar állam nem tud felállítani, nem beszélhetünk a kultúra terjesztéséről, mert a mostani tanítás a düledező falu felekezeti iskolákban megcsúfolása a tanításnak. Az egyes felekezetek erősen féltőén vigyáznak iskolaalapítási jogukra és saját iskoláikra, mert saját világnézeteiknek akarják ezeket az iskolákat biztosítani. Ha azonban ezt reklamálják maguknak a felekezetek és a képviselő urak közül is, akik felszólaltak, többen reklamálják, hogy a felekezetek iskolákat tudjanak alapítani és a törvényjavaslatban előforduló iskolatípusok közül is többet igyekeznek maguknak megszerezni, akkor legyen^ meg az anyagi erejük arra, hogy ezeket a régi iskolaépületeket lebontsák és tiszta, szellőztethető, napfényes szép iskolákat állitsanak fel. mert a tanítás, a didaktika eredményességének első feltétele, hogy tiszta, nagy jól megépített egészség és higiénia szempontjából teljesen kifogástalan iskolák legyenek. Csak ilyen iskolákban lehet eredményeket elérni és csak ilyenekbe lehet a gyermekeket bevezetni. A tanitók helyzetéről szólva, felhívom a minister urnák, mint könyvolvasó és regényolvasó embernek figyelmét Gárdonyi Gézára, aki Magyarország legnagyobb irói között foglal helyet, aki mint szegény tanitó kezdte meg pályáját és akinek első irodalmi alkotása a »Lámpás« című regény volt, amelyet ma, sajnos, kevesen ismernek, s amely a néptanitók