Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-499

A nemzetgyűlés 499. ülése 1926. Samu; Tessék tudomásul venni, hogy nem mondotta! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Klárik Ferenc: Megsértette az adózókat, erről van szó. — Zaj.) Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben maradni! Kéthly Anna: A pénzügyministernek nem volna szabad az adózókat halálra ítélni(Mándy Samu: Nem mondotta!) Én ennek a kijelentésnek hivatalos cáfolatát még nem hallottam. (Kabók Lajos: Megjött a pénzügyminister, mindjárt megcáfolhatja. — Éhn Kálmán: Tessék megcáfolni! No, Annuska, most kérdezze meg! — Derültség. — Bud János pénzügyminister: Olyat, hogy a házhaszonrészesedést fizetni kell, még ha megszakadnak is, jóérzésű ember nem mondhat!) Ebben az esetben természetesen feleslegessé válik az, amit tiltakozáskép akartam elmondani. De megengedhetetlen az a jelenség is, amely a szanálási törvény életbelépése óta gyakorivá válik a nemzetgyűlésben, amely abban áll, hogy a javaslatok határidőre való megszavazását követelik és ehhez a határidőhöz azután olyan konzekvenciákat fűznek, amelyek alkalmasak arra, hogy a politikailag tájékozatlan közvéleményt a kritikusi kötelességét teljesítő ellenzék ellen, főleg pedig a szociáldemokraták ellen felböszitsék. Épen elég korlátozást nyújt a többségi pártnak és a kormányzatnak mindenféle téren a meglévő házszabály, amelynek csődje legjobban most, a költségvetés vitája alatt bizonyosodott be. (Kabók Lajos: Hiába szigorították meg, még sincsen költségvetés! Indemnitással kell kormányozni továbbra is!) A költségvetés tárgyalásával kapcsolatban ennek bizonyitására nem kell másra hivatkozni, mint a népjóléti tárca tárgyalására, ahol bár végesvégig akár erről az oldalról, akár a túlsó oldalról szólott valaki hozzá, a legszigorúbb szakszerűséggel, minden politikai megjegyzés nélkül tárgyalták a tárca kérdéseit, még sem volt mód a tárca alapos és komoly megvitatására, mert a házszabályok korlátozása ezt lehetetlenné tette. Ennél a tárcánál a legalaposabban és a legékesszólóbban bebizonyosodott, hogy ha valamely tárcával alaposan és komolyan akarnak foglalkozni, — vagy lehet szó bármely más törvényjavaslatról is — ezek a házszabályok erre nem adnak módot. A költségvetés tárgyalása után apróbb javaslatok jöttek, amelyek miatt azután az indemnitás benyújtásával elkésett a kormány, és amikor mi azt kértük, hogy a benyújtott törvényjavaslatok tárgyalási sorrendjét cseréljék fel, amikor azt kértük, hogy a közelgő lakbérnegyedre való r tekintettel elsősorban a kincstári házhaszonrészesedés eltörléséről szóló törvényjavaslat kerüljön tárgyalásra, akkor ezt ismét az indemnitás határidőre való megszavazásához kötötték, ehhez ismét olyan konzekvenciákat akartak hozzávarrni, amelyek végeredményben a kinti, nagyrészt tájékozatlan közvéleményben azt a hitet voltak hivatva felkelteni, hogy az ellenzék az oka annak, hogy a nagyközönség nem juthat bizonyos adókedvezményekhez. A kincstári házhaszonrészesedésről erről a legbrutálisabb és legigazságtalanabb adónemről már számtalanszor beszéltünk és most, amikor végre a pénzügyminister ur elszánta magát arra, hogy erről az adónemről lemond, akkor ehhez a gesztusához valóban hozzá füzbette volna_ azt a másodikat is, hogy ne kötötte volna a két törvényjavaslatot egymáshoz és engedte volna megszületni ennek az adóNAELÓ. xxxix. évi január hó 30-án, szombaton. 125 könnyítésnek a megszavazását, (Kabók Lajos: Egy órával később lett volna indemnitás! Ez a fontos!) annál is inkább, mert maga a pénzügyminister ur is belátta és ki is nyilatkoztatta azt, hogy súlyosnak és igazságtalannak tartja ezt az adónemet, amelynek igzságtalanságán csak azt javított volna valamit, amelynek igazságtalanságát csak az csökkentette és indokolta volna valamennyire, ha ebből valóban építkeztek volna és azt a súlyos lakásínséget, amely mennyiségileg és minőségileg fennáll, enyhítették volna. Most a februári lakbérnegyeddel kapcsolatban újból és újból felvetődik a lakáskérdés, amely sajnosán izgató szenzációként nap-nap után foglalkoztatja a széles néprétegeket, azokat, amelyek bért kénytelenek fizetni, amelyek nem olyan szerencsések, hogy saját házukban lakhassanak. A februári lakbérnegyed, épen mint az előző házbérnegyedek valamennyien, gondot, bajt és kétségbeesést jelent a esaládfentartók részére, olyan gondot és olyan kétségbeesést, amellyel nem is tudom, hogy most február 1-én, a legborzasztóbb és a legsúlyosabb gazdasági válság idején hogyan fognak megbirkózni. A szanálási törvénynek a lakbérekre vonatkozó része, az a függeléke, amelyet teljes joggal nevezhetünk háziuri függeléknek, egyre nagyobb és nagyobb nyomorúságot zúdít a bérfizetők vállaira. De az egyre emelkedő lakbértételeken felül még súlyos Damokles karjaként lebeg a bérfizetők feje felett a szabad felmondás és a szabad béremelés joga is, az, i amelyről épen a napokban jelentette ki a népjóléti minister ur, hogy inkább ma, mint holnap kellene megcsinálni. Én ugy vélem, hogy ezekben a napokban ez a kérdés úgyszólván centrális problémája az ország dolg*ozó társadalmának, most tehát, úgyszólván a végső katasztrófa előtt, fokozottabban kell ezzel foglalkoznunk. És meg' lehet kérdezni különösen a népjóléti minister ur kijelentése után, kinek •használ az, ha a szanálási törvény ide vonatkozó rendelkezéseit most haladéktalanul életbeléptetik ? És ha megkérdezzük ezt, azonnal felelhetünk is rá, hogy használ a kormánynak és a háziuraknak. A kormánynak természetesen csak annyiban van ebből haszna, hogy mindenre kész kortesekhez jut a háziurak szakszervezetében, amit azután a választáskor eszkomptálni, teljes mértékben érvényesíteni lehet, amikor a háztulajdonosok szövetsége fogja majd azt a szerenet betölteni, amelyet a legutóbbi nemzetgyűlési választáskor Marsovszky ur végzett odafenn a választási irodában. Mondhatjuk, hogy akár a szabad felmondásról, akár a szabad lakbéremelésről van szó, egyfo-rmán súlyos dolog ez mind a kettő, mert például ha a stabilizált bérek lerögzitése mellett szabadítjuk fel a lakásokat, akkor is a kötött bér intézményét a burkolt béremelések, a lelépések rendszere teljesen irreálissá fogja tenni. De a bérfelszabaditás mellett felhozott különféle közgazdasági érvek sem helytállók; nem helytálló különösen az a kettő, amellyel az utóbbi időben indokolják ezt; az t. i., hogy csak megfelelően felemelt bérek csábíthatják a vállalkozást arra, hogy lakást épitsen, és másodszor az, hogy nem lehet a háztulajdonba befektetett tőke kamatozását kivonni az általános gazdasági viszonyok alól, ennek is a versenyszabadság elve alapján kell kamatozásra találnia. Az első érvre, hogy t. i. a magánvállalkozás 17