Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-493

A nemzetgyűlés 493. ülése 1926. Megállapítom, hogy a honvédség élén voltak olyanok — és névleg is megnevezem u honvédség immár nyugalomba vonult főparancsnokát, Nagy Pál gyalogsági tábornokot — akik a polgárság és katonaság egyetértésének megrontását idézték elő a maguk balkezes rendeleteivel. Nem kell egyébre rámutatnom, csak azokra a komédiákra, amelyeket tiszti becsületügyi kérdésekben épen a honvédség főparancsnoksága véghezvitt, azokra a lovagias ügysorozatokra és komédiákra, amelyek megint azt a régi felfogást akarták érvényre juttatni, amely különbséget tett katonatiszti és polgári becsület között, amely soha el nem fogadható és okvetlenül visszautasítandó. (Barthos Andor: Ebben igaza van!) Sajnos, a katonai bűnvádi eljárás terén is olyan eseményeket láttunk, amelyeknek a látszata — hangsúlyozom, hogy csak a látszata — az volt, hogy politikát vittek bele ott is a bíráskodásba. Innen eredt az, hogy amikor a Somogyi és Bacsó-gyilkosság kiderítéséről (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és más egyéb fontos kérdések birói eldöntéséről volt szó, az ellenzék, a baloldal a legnagyobb bizalmatlansággal vette a honvédelmi minister ur nyilatkozatait (Propper Sándor: Joggal! Ma is ugyanaz a helyzet! Máig sem derítették ki! — Zaj.) s nem tulajdonított semmi jelentőséget azoknak a fogadkozásoknak és Ígéreteknek, amelyeknek részint a helyettes ministerelnök ur, részint pedig az igen t. honvédelmi minister ur adott hangot. Tény az, hogy a katonai bíráskodás ugy. ahogy az elmúlt esztendőkben volt, szaporította a hadseregellenes emberek tömegét és nemcsak, hogy nem keltett szimpátiát maga iránt, hanem szeporitotta azok számát, akik a külön katonai bíráskodásnak elvi ellenségei, (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon-) következésképen még inkább szaporodott azok száma, akik elvi ellenségei annak, hogy polgári egyének felett bármilyen bűncselekmény elkövetése esetén katonai bíróságok ítélkezzenekKitűnő eszköz lett volna a polgárság és katonaság összehozására és összeolvasztására a hősök emlékének kultusza. Sajnos, itt is azt kell megállapítanom, — legalább is vidéken, szűkebb hazámban, Biharban, azt kellett konstatálnom — hogy a hősök emlékének kultuszát a hivatalos Magyarország mintegy önmagának akarja lefoglalni és ugy rendezik ezeket az emlékünnepélyeket, hogy ezektől a kormánynyal ellentétes politikai állásponton lévő egyéneket távol tartják, izolálják, nem hivják meg. (B. Podinaniezky Endre: Nem mindenütt! — Szijj Bálint: Mindenki jelen lehet az emlékszobrok leleplezésénél! — Zaj«) Mint konkrét példára, elegendő utalnom a Bihar vármegyében, Derecske községben legutóbb lejátszódott emlékünnepélyre, ahol a hősök emléktábláját leplezték le a főméltóságu kormányzó ur jelenlétében. Elég' rámutatnom tehát az akkori eseményekre, mint példára, és ezt is csak azért említem meg, mert azt kétségbevonták. Tény az, hogy ezek helytelen eljárások voltak, és mindezt onnan származtatjuk, hogy mindez a honvédségi főparancsnok úrtól, Nagy Pál gyalogsági tábornoktól és annak környezetéből indult ki. Ilyen körülmények között azt a személyi változást amely legutóbb a honvédség éléről Nagy Pál gyalogsági tábornokot nyugállományba helyezte, és helyette Janky Kocsárd altábornagy urat helyezte, természetszerűleg évi január hó 21-én, csütörtökön. 377 csak üdvösnek, (Graeffl Jenő: Ugy is van!) az ország érdekében állónak kell, hogy ítéljük. Hasonlóképen helyesnek tartjuk, hogy az az állandó hatásköri vita, amely a honvédelmi minister ur és a honvédség főparancsnok:! között az összemüködést majdnem lehetetlenné tette, amikor is a honvédség főparancsnoka azt gondolta önmagáról, hogy ő valami olyan faktora az állami berendezkedésnek, aki közvetlenül a kormányzó urnák van alárendelve és az ő közege szemben a honvédelmi ministerrel, megszűnt, és ez a felfogás, hála Istennek, kiküszöböltetett azzal, hogy az igen t, honvédelmi minister ur, mielőtt az uj főparancsnokot kineveztette volna, a honvédség főparancsnokának hatáskörét akként szabályozta, hogy most már az ő kezében, — kizárólag az ő kezében —• fut össze minden hatáskör. (Barthos Andor: Ő felelős!) A honvédség intézménye tehát többé nincsen kitéve annak, hogy az élén álló felelős honvédelmi minister, és az élén parancsnokló honvédségi főparancsnok közötti vitatkozásoknak áldozata legyenek. Már abból is, amit eddig mondottam, valamint abból, hogy a trianoni békeszerződést soha el nem ismertem és ezúttal sem ismerem el, folyik az, hogy annak a toborzási rendszernek, amelyen a honvédség jelenleg felépül, elvi elensége vagyok, (Élénk felkiáltások a jobboldalon és a középen: Valamennyien azok vagyunk!) és az általános hadkötelezettséget tartom az egyedülinek, amely Magyarország érdekében áll, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) nemcsak katonai szempontból, hanem pénzügyi szempontból is. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen. — Barthos Andor: A nemzeti önérzet szempontjából is!) a magyar államkasszának nyomorúságos helyzete folytán is, mert ezt a költséges hadkiegészítési rendszert mi nem bírjuk el. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Ha a külföld mi rajtunk segíteni akar, mint ahogy a külföldi kölcsönnel mutatta, — legalább is a látszatát mutatta annak, hogy segíteni akar minket pénzügyi talpra állításunkban, — akkor igen hathatós segítség lett volna a mi pénzügyi helyzetünk szanálására, ha a toborzási rendszer okozta túlkiadásokat, abnormis, óriási költségeket levette volna vállunkról a mi felettünk Ítélkező külföld, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) és engedett volna itt bennünket azt csinálni, amit mi akarunk. Ha mi jobbak tartjuk magunkra nézve az általános hadkötelezettséget, engedte volna, hogy ezt a kiegészítési rendszert itt bevezessük. Én, mint ahogy már emiitettem, nem látóin a honvédelmi minister urat szemben a pénzügyminister úrral, nem látom pl. akkor, amikor a hadviseltség jutalmazásáról van szó. A pénzügyminister ur kiad egy rendeletet, amelyben megállapítja a hadviseltek pótdíját, megállapítja havi 45.000 vagy 90.000 korona összegben, szóval olyan összegben, amely a hadviseltek számára inkább sértő, mint jutalmazó, meg kell tehát itt állapitanom, hogy a pénzügyminister úrral szemben, különösen a pénzügyministeriumban levő és az ilyen kérdések iránt semmi érzékkel nem bíró hatalmasokkal szemben a honvédelmi minister ur szavának nem. volt elegendő súlya. Nem tudom, hogy a honvédelmi minister ur miért tűri azt, hogy a népjóléti minister kollégája kormányzása idején az utcán kéregető hadirokkantakat lásson! A honvédelmi minister urnák volna elsősorban érdeke, még