Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-486

178 A nemzetgyűlés 486. ülése 1925. szánt közbeszólások mutatják, hogy bizonyos érdekelt oldalon milyen vehemenciával és milyen egyéb titkos rugókkal fűződnek a numerus clausus ellen harcolók táborához. (Esztergályos János: No, no! Talán nem gyanusitana azur! Ez a tisztesség kérdése!) Akinek nem inge, ne vegye magára. (Pikier Emil: Olvasta a párisi érsek nyilatkozatát erről a kérdésről? — Meskó Zoltán: Ha lecsukták volna a parlament pincéjébe, máskép beszélne! — Pikier Emit: Hát maga ott volt? — Meskó Zoltán: Én a szerbeknéi voltam fogságban! — Nagy zaj.) Elnök: Meskó képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni! (Rupert Rezső: Mindig másnak a feje fáj neki!) Ugy látom, hogy Rupert képviselő ur egyáltalán nem veszi számba az elnöki figyelmeztetést. Kénytelen leszek a házszabályok teljes szigorát alkalmazni. így nem lehet tárgyalni. Ha a képviselő ur beszédébe bárki közbeszól, a legnagyobb idegességgel fogadja, más képviselőt pedig egyáltalán nem akar szóhoz engedni. (Zaj.) Csendet kérek! Eőri- Szabó Dezső : Ez a bizonyos itt felolvasott memorandum és a numerus clausus ellen beszélő képviselőtársaim nagy része fel szokta hozni, hogy a numerus clausus mennyire árt nekünk a megszállott területen is. Erre én csak azt mondom, hogy bár a megszállott területen élő magyarság, a közélet minden terén, mindenütt ugy tudna számarányának megfelelően érvényesülni, mint ahogy azt a mumerus clausus nálunk mondja ki (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.), mert akkor nagyon boldogok lenénk mi is és a megszállott területeken lévő szegény testvéreink is. Ebben a tekintetben mondott szavaimat azzal zárom, hogy én hiszem, hogy a t. Nemzetgyűlés bölcsesége és belátása meg fogja találni az időpontot, amikor ezt a kérdést esetleg más módon fogja kezelni, de a mostani helyzetben meg vagyok róla győződve, hogy a t. Nemzetgyűlés többsége és ennek a nemzetnek túlnyomó nagy többsége a mellett van, hogy a numerus clausus dolgában változtatást engedni nem lehet és nem szabad. (Fábián Béla: Majd behozzuk Nagyatádi levelét, s azt a levelet, amelyet a képviselő ur Nagyatádinak irt ! — Meskó Zoltán : Nincs összefüggésben ezzel a kérdéssel ! — Fábián Béla : Dehogy nincs !) Elnök : Csendet kérek ! Eöri-Szabó Dezső : Rátérek röviden arra, hogy a magam részéről is végtelenül szomorúnak tartom azt a lekötöttséget, amely bennünket a külföldi kölcsön kapcsán a külföldi államokhoz és azok között a mi ellenségeinkhez, az ententehatalmakhoz is kapcsol. Mély szomorúsággal tölt el, amikor vívmányként hallom a t. kormány egyik-másik tagja részéről felemlíteni, hogy most ezt az engedélyt, azután azt az engedélyt hoztuk haza Genfből a Népszövetségtől. Ilyenkor eszembe jut, hogy valamikor, amikor Ausztriába, Bécsbe kellett szaladgálnunk minden kis engedményért, mennyire fájt ez a magyar közvélemény jó részének. Épen ugy fáj ez most is,^ amikor ilyen lekötöttségbe kerültünk külföldi és azok között ellenséges hatalmakkal, hogy azoktól keli engedményeket kérnünk, hogy gazdasági téren, de sok egyéb téren is vívmányokat tudjunk felmutatni. Minden egyes lépésre ki kell kérni engedélyüket ugy a gazdasági, mint a nemzeti élet haladását szolgáló egyéb kérdésekben is. (Patacsi Dénes : Mondjon ennél jobbat, ha tud !) Mély szomorúsággal látom, hogy nagy vívmánynak tünteti fel a kormány, hogy most sikerült 50 millió koronát felszabadítani beruházásokra a külföldi kölesönből. Kérdem : miért fizetjük mi a külföldi kölcsön után a rettenetes maévi december hó 16-án, szerdán. gas kamatot, ha nem azért, hogy mi azt fel is használhassuk ? Kérdem : olyan nagy vivmány-e az, ha ehhez a kölcsönhöz, ennek a drágán megfizetett kölcsönnek bármely kis részéhez hozzájuthatunk % Amilyen örvendetes tény, hogy a beruházások terén végre előhaladhatunk, épen olyan szomorú, hogy ezt vívmányként kell feltüntetni akkor, amikor nagyon is súlyosan megfizetett külföldi kölcsönből használjuk fel ezeket az erre fordítandó összegeket. Ismételten bátor vagyok rámutatni arra, hogy az államháztartás rendbehozása a magángazdaságoknak olyan igénybevételével történt, hogy ez már igazán a katasztrófa előjele. Tudjuk mindnyájan, r hallottuk nagyon sok oldalról, még a t. kormánypárt részéről is egyik-másik felszólalásban, hogy az adózás terén már odajutottunk, hogy továbbmenni nem lehet, sőt a jelen állapotokat sem szabad fentartani sokáig, mert akkor az adófizető polgárok existenciáját veszélyeztetjük. Mi rendeztük az államháztartást anélkül, hogy a külföldi kölcsönt erre a célra igén y bevettük, vagy igénybevehettük volna, holott, ha jól emlékszem, a szanálási törvényjavaslat tárgyalásakor ugy volt beálíitva a kormány részéről a dolog, hogy múlhatatlan szükségünk van a külföldi kölcsönre azért, hogy az államháztartást rendbehozhassuk. És megcsinálta a t. kormány azt az óriási nagy munkát, hogy rendbehozta az államháztartást külföldi kölcsön nélkül, de ezáltal az adózó polgároknak existeneiája van veszélyeztetve, sőt sajnos, attól kell félni, hogy nagyon sok adózó polgár existeneiája bele is fog fulladni. (Pikier Emii: Majd a numerus clausus megvédi őket a tönkremenéstől !) A numerus claususnak ezzel semmi kapcsolata nincs, annyira nincs, mint ahogy a munkásságot sem nagyon érdekli a numerus clausus kérdése. (Pikier Emil : A kultúra és a tanszabadság érdekli a munkásságot ! Ne gondolja, hogy nem érdekli \) Bátor vagyok még rámutatni arra, hogy a szanálás ugy sikerült nálunk, hogy az államháztartás rendbehozatott, de a magángazdaság a tönk szélén áll. Hogy azok a felszabadítandó, beruházásra szánt összegek képesek lennének-e a túlságos mértékben megingott magángazdálkodást rendbehozni, aziránt sajnos, kétkedéssel viseltetem. Ha már itt tartok, a gazdasági kérdésekkel kapcsolatban röviden megemlitem azt a rokkanttörvényjavaslatot, amely most itt szőnyegre kerül. Ha most ezt röviden szóváteszem, ezt azért cselekszem, mert nem tudom, hogy mikor és milyen körülmények között fog majd szőnyegre kerülni. Bátor vagyok tehát felhívni a pénzügyminister ur figyelmét arra, ami valószínűleg elkerülte a figyelmét akkor, mikor a rokkanttörvényjavaslatot jelenlegi formájában kidolgozta, hogy van már egy olyan törvényünk, amely a rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák segitésére fordítandó hadiváltságáról intézkedik. Az első nemzetgyűlés nagyon helyes tapintattal és hazafias belátással meghozta már az 1921. évi XIII. tcikket, amelynek végén azt olvasom, mint minden más törvénycikk végén, hogy »e törvényt, mint a nemzet akaratát, mind magam megtartom, mind másokkal is megtartatom«. Csodálkozva kell még mindig konstatálnom, hogy ez a nagyon helyes, nagyon okos, nagyon hazafias törvény mindmáig sincs megtartva, és mindmáig sincs senki által megtartatva. Ez az 1921. évi XIII. tcikk ugyanis — nagyon helyesen — azokat akarta megadóztatni és adóztatta is meg a rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák javára, akik a háború terheit nem olyan mértékben érezték, mint azok, akik ott szenvedtek és harcoltak. Ez a törvény — nagyon helyesen — a háború alatt felmentetteket adóztatta meg a hadirokkan-