Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-473

A nemzetgyűlés 473. ülése 1925. évi november hó 26-án, csütörtökön. olyan könnyű nullifikálni és itt mégis megtörténik a magyar tanítóságnál az, hogy fizetési osztályonként szerzett jogokat koboztak el tőlük. Ez a tabella ékesen bizonyítja, hogy milyen lelökozások történtek. Vannak olyan esetek, hogy amikor valaki egy fizetési osztályban már két évet eltöltött, visszavettetik, újra három évet kell abban a fizetési osztályban el töltenie s csak akkor éri el azt a fizetési osztályt, amelyet esetleg egy év múlva elért volna. iSíem demagógiát tizünk, amikor szóvá tesszük itt ezt a kérdést is. Ezzel a felszólalásunkkal is bizonyítani akarjuk, hogy mi a szellemi értéket és tudást megbecsüljük ós azoknak, akik ezt a népnevelői és igazán apostoli munkát végzik, becsületes díjazását követeljük. Ezzel kapcsolatban terjesztek két határozati javaslatot. Az egyik arra vonatkozik, hogy legalább a státusrendezés kapcsán hagyják meg a tanítókat is, mint a vármegyei tisztviselőket a már élvezett fizetési osztályokban, a másik pedig arra, hogy gondoskodjék a kormány arról, legalább is a jövő évi költségvetésben, hogy a tanítóság tisztességesen és becsületesen díjaztassék. . Egyik határozati javaslatom a következő (olvassa): »A nemzetgyűlés utasitsa a kormányt, hogy a 7000/1925. M. E. számú rendelet sérelmes intézkedéseit az állami és nem állami tanítókra és óvónőkre vonatkozólag helyezze hatályon kívül s méltányolván az állami és nem állami tanítók és óvónők kivan ságait, az 5000/1925. M. E. számú rendelet intézkedéseit biztosítsa addig, mig a vallás- és közoktatásügyi minister az állami, tanítói és óvónői java dalmazásró] a létminimum biztosításával kü lön törvényjavaslatot terjeszt a nemzetgyűlés elé. A nemzetgyűlés kimondja, hogy a VII. fizetési osztályban levő tanító a már eltöltött szolgálati idő figyelembevétele mellett soroz tassék be a második és első fokozatba is, mert a 30—40 évre terjedő szolgálattal biró tanítók valamennyien ennek a fizetési osztálynak alapfokozatában vannak.« Másik határozati javaslatom a következő (olvassa): »A nemzetgyűlés utasitsa a vallásos közoktatásügyi ministert, hogy az állami tanítói és óvónői javadalmazásról a létminimum biztosításával külön törvényjavaslatot terjesz szeri a nemzetgyűlés elé. A nemzetgyűlés utasítsa a vallás- és közoktatásügyi ministert hogy a tanítói és óvónői szolgálati idő kérdésének rendezésére a figyelembe veendő méltányos szempontok figyelembevételével rendeletileg intézkedjék.« Amikor ezeket a határozati javaslatokat előterjesztettem, teljesen tudatában vagyok unnak, hogy ha a kultuszminister ur véletlenül válaszolni is fog felszólalásomra, azt fogja mondani, hogy a pénzügyi egyensúly megbolygatása nélkül — amit már olyan jól ismerünk - lehetetlen ezeket a kívánságokat teljesíteni. Ezzel szemben azt mondom, hogy a kultúra munkásai, a nemzet napszámosai meglehetősen rossz életkörülmények és életviszonyok között éltek a háború előtt is, amilyen életkörülmények és életviszonyok között élnek most is. Azt mondom továbbá, hogy ha más olyan kiadásokra telik pénz, mint amilyenekre beszédem folyamán rámutattam, — mivel égető fontosságú szükségletről van szó — feltétlenül elő kell keríteni a magyar tanítóság becsületes javadalmazására szükséges öszegeket is. Ami már most magát a közoktatásügyet illeti, ebben a tekintetben világos és határozott az álláspontom. Az én elgondolásom szerint Magyarország haladása és fejlődése szorosan össze van kapcsolva a népműveltség kérdésével. Első feltétele az ország haladásának és fejlődésének, — és itt utalok magára a termelésre is — hogy magának az also neprétegnek, a legszélesebb népretegnek is megfelelő intelligenciája és tudása legyen. Addig hiu ábránd beszélni a nemzeti élet kifejlődéséről is, amig a kultuszminister ur kijelenti, hogy mintegy egy millió analfabéta van ebben az országban. A kultusztárca keretében tehát elsőrendű kötelesség gondoskodni arról, hogy ne csak ez az egy millió analfabéta tűnjön el és ne csak a legminimálisabb iskolai képzettséget szerezhesse meg még a legalsóbb népréteg is, hanem az iskoláknak 8 osztályúvá való fejlesztésével a minimális műveltségen felüli műveltséget is megszerezhesse. A műveltség ma határtalan, a tudomány, a haladás fejlődésével, a műveltség határtalanná vált és azt látjuk iskoláztatási politikánkban, hogy amig egyrészt nagy súlyt helyeznek a felső iskolákra, — amit én nem is kifogásolok — másrészt a költségvetés számadatai is igazolják, hogy azzal a magasabbfoku iskoláztatással nem tart lépést elemi népoktatásunk. Hiszen maga a kultuszminister ur mondotta itt tegnap, amikor erről a kérdésről hosszasabban nyilatkozott arról, hogy közoktatásügyi politikánk miiyen sivár kint a falvakban, és meglehetős jóakaratot mutatott sivár közoktatásügyi politikánk javítására. Ámde, amikor azt látjuk, hogy az egyik tárea költségvetésében pl. a csendőrség létszáma majdnem érintetlen a békebeli viszonylattal szemben, az állami néptanítók száma pedig felére redukálódott és amig azt látjuk, hogy a költségvetés indokolása szerint 916 elemi népiskolában egyegy tanítóra 80 tanuló jut, 270 iskolában 100 és vannak iskolák, — igaz, hogy az 1922-ős adatokat citálja a költségvetés — amelyekben több, mint 100 tanuló jut egy-egy tanítóra, addig csak ékes szóvirágok lehetnek azok, amiket a kultuszminister ur a népnevelésről hangoztat. (Ügy van! a szélsőhaloldalon.) Eredménye és jelentősége a szavaknak csak akkor lesz, ha egyrészt a beiskoláztatásnál épen a tanulók létszámánál fogva a tanitók eredményes munkát végezhetnek, másrészt pedig, ha eltüntetjük azt az analfabéta tömeget, melyről a kultuszminister ur is megemlékezett beszédében. De rá kell mutatnom magának a mezőgazdasági oktatásnak fontosságára is- A kultuszminister ur is emiitette tegnap és valójában is ugy van, hogy erről a kérdésről sokat beszélnek. Én ugy látom, hogy a kultuszminister ur is csatlakozik azokhoz, akik sokat beszélnek, de keveset tesznek. A kultuszminister ur is azzal védekezett, hogy a pénzügyi lehetőségek határt szabnak ténykedésének. Ámde, amikor épen most mutattam rá a belügyi tárca egyik tételére, — de végigmehetnék a tárcák egész tömegén, amelyekről majd beszélünk alkalomadtán, ahol látjuk az improduktiv kiadások egész tömegét — akkor elsőrendű kötelessége nemcsak a kultuszminister urnák, hanem a kormányzatnak is, hogy a népnevelés mellett ráfeküdjön a mezőgazdasági oktatásra is, mert méltóztassanak elhinni, — valójában ugy van, — hogy hiába beszélünk itt többtermelésről, bármely más kérdésről, valamennyinek gyökere visszavezet az iskolához, az oktatáshoz és eredményes munkát ott is majd csak akkor tudunk végezni, ha az iskola után megfelelő módon kifejlődik nálunk maga a népműveltség is. Miután — csak nagy vonásokban emlitet-