Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-481

A nemzet gyűlés 481. ülése 1925. évi december hó 10-én, csütörtökön. 427 Határozati javaslatom a következő (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kereskedelmi minisztert, hogy az 1922. évi XII. tc.-nek a gyermekmunkásokra és a tanoncokra vonatkozó 7. fejezetének hatálytalanítása céljából sürgősen nyújtson be törvényjavaslatot az iparban, kereskedelemben és mezőgazdaságban foglalkoztatott gyermekek és fiatalkorú munkások munkaviszonyainak gazdasági és jogi szabályozásáról. A modern szociálpolitika és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal egyezménytervezeteinek megfelelően a következő alapelvek szemmeltartásával készüljön a törvényjavaslat : 1. az ipari munkára bocsátható gyermekek alsó korhatára 14 életévben, 2. a 18 éven aluli munkások maximális munkaideje napi 8 órában, 3. a fiatalkorú munkások vasárnapi munkaszünete 36 órában, 4. a 18 éven aluli gyermek-munkás és tanonc évenkénti pihenőideje évenkénti 14 napban állapíttassák meg, 5. a 18 éven aluli, mindkét nembeli munkások éjjeli munkája, 6. a testi fenyítésnek a fiatalkorúakkal szemben való alkalma eltiltandó és szigorúan büntendő, 7. törvényben felsorolandók mindazok az iparágak, amelyekben azok veszélyessége miatt 18 éven aluli munkások nem foglalkoztathatók, 8. a fiatalkorú munkások és a tanoncok részére törvényes bérminimum állapíttassák meg, 9. a tanonc szakszerű kiképzése érdekében kötelezni kell minden munkáltatót, hogy a tanoncot a felszabadulását követő egy éven belül el nem bocsájthatja, 10. akik a törvény rendekezéseit megszegik, súlyos pénz-és fogházbüntetéssel sújtassanak, 11. a törvény betartására és végrehajtására a külföldön is jól bevált tanonc- és ifjúmunkásgondozó hivatalokat kell felállítani, melyek felügyelettel és ellenőrzéssel gondoskodnak a dolgozó gyermekek szociális védelméről.« Azt hiszem, hogy a határozati javaslat önmagáért beszél és fölösleges azt külön is indokolnom. Csak azt kívánom még az ipari munkások ügyével kapcsolatban megemlíteni, hogy a kereskedelmi miniszter ur ma azzal kezdte beszédét, hogy a mi gazdasági politikánk az utolsó esztendőkben az ipar védelmére irányult és mindjárt hozzá is tette, hogy ezt aránylag kevés tőkepazarlással tudtuk megcsinálni. Én a költségvetésben nem látom ezt a nagy védelmet az ipar részére. Énegy bürokratikus adminisztrációt látok a költségvetésben, amelyből magából az ipar védelme erősen hiányzik. Az, hogy aránylag kevés tőkepazarlással tudtuk az ipart idáig átmenteni, lehet a büro álláspontja, de aki a gyakorlati élettel is számol, annak tudnia kell, hogy nemcsak a pénz tőke és érték, hanem tőke a munkaerő is, amelyet ez alatt az átmentés alatt a szó szoros értelmében elvesztettünk. Ezt súlyosabb veszteségnek tartom, mint a pénzbeli veszteséget és ha ebben az irányban nem történik valami, akkor azt hiszem, hogy a legközelebbi jövőben a minister ur is meg fog győződni arról, hogy nagyon rossz volt a pénzértéknek egyoldalú beállítása. Egyébként is különösen a miniszter urnák az a megállapítása, amely szerint Magyarországon ezidoszerint a legkevesebb a munkanélküliség, nem helyes. Nem lehet ezt mondani, mikor tudjuk, hogy Magyarországon nincsen megfelelő statisztika, hiszen itt ilyen adatokat hivatalosan megállapítani egyáltalában nem lehet. Érdekes még a minister urnák az a másik megállapítása, amely szerint Magyarországon a drágaság sem olyan túlzott, amennyiben a dráNAPLÖ. XXXVII. gulás átlagban 100 : 131 arányban van. Azt mondotta, hogy amíg a mezőgazdaságban 112 az arányszám a békebeli százzal szemben, addig az ipari termékeknél 142 az arány a békebeli százzal szemben. Ugyanakkor azonban, amikor ezt megállapította a minister ur, nem tette hozzá azt is, amit én vagyok kénytelen pótolni, t. i. hogy az a drágaság, amely mutatkozik a 131 :100 arányban, ez az ipari munkások és a tisztviselők kereseténél egyáltalában nem mutatkozik. A helyzet ugyanis az, hogy most november végén a békebeli 100-zal szemben a munkás keresete 80*4, a tisztviselők keresete pedig a békebeli 100-zal szemben 57*3. Mármost nem lehet arról beszélni, hogy nincsen drágaság, hiszen a munkásnál a 80*4, a tisztviselőnél pedig az 57'3-nek megfelelő kereset azt jelenti az átlagos 131 indexszel szemben, hogy a munkásoknál körülbelül 40%, a tisztviselőknél pedig 50%> differencia áll fenn a háztartásban. Ilyen körülmények között tehát nyilvánvaló, hogy a tulajdonképeni pénzérték mellett a valódi érték, a munkáskéz pusztult. Nem lehet tehát azt mondani, hogy ez ideális állapot volna. A költségvetésben azonban nem látok semmi törekvést arra, hogy ez a ferde helyzet valahogy megváltoznék. De nincs időm, hogy ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozzam, csak meg akarom állapítani, hogy a minister ur beállítása túlságosan egyoldalú ahhoz, hogy mi is meg tudjunk azzal elégedni. A mi idő még rendelkezésemre áll. azt első sorban a kereskedelmi tárcával egyidejűen tárgyalt állami üzemek kérdésének bírálatára kívánom felhasználni. A füzet 21. fejezeténél van erre hivatkozás, amely a vasutas nyugdijasok, nyugbéresek, kegydijasok és azok özvegyeinek és árváinak ellátásara vonatkozik. Azt hiszem, hogy minden képviselőtársamnak, aki megkapta azokat az emlékiratokat, amelyeket ebben a kérdésben a nyugdíjas vasutasság gyűléseiről hozzánk eljuttattak, ezekből az emlékiratokban arról kell meggyőződnie, hogy ezekkel a nyugdijasokkal és más hasonló ellátásban részesülőkkel szemben a szanálási törvényre való hivatkozással olyan súlyos injuriák és megkárosítások történtek, amelyeket ennek a költségvetésnek a tárgyalásával kapcsolatban lehetetlenség szóvá nem tenni. Az történt ugyanis, hogy a kormány az 1924. évi IV. tcikkre, tehát a szanálási törvényre való hivatkozással 1924-ben 5461. sz. alatt kiadott egy rendeletet, amelyben ezeknek a nyugdijasoknak a nyugdiját 1924. július 1-től újból rendezte. Ha ez a rendezés olyan mértékben történt volna meg, amilyen mértékben méltányossági szempontból elfogadható volna, egy szót sem szólnék. Nekem is és midenkinek azonban egészségtelen állapotnak kell tartanunk azt, hogy a magyar államvasutaknál minden aktív tisztviselőre, illetőleg alkalmazottra egy nyugdíjas esik. Egészségtelen ez az állapot, de nem tehetünk arról, hogy a háború utáni demagóg politika következményeképen ma itt ilyen súlyos anyagi akadályokkal kell megküzdenünk. Tény ezzel szemben az is, hogy minden más nyugdíjas kategóriával szemben a magyar államvasutak nyugdíjasai súlyos anyagi áldozatokkal szerezték meg maguknak azt a jogot, — s ezt törvény is biztosítja nekik — hogy bizonyos szolgálati évek eltelte után megfelelő nyugdíjhoz jussanak. Hiszen emlékiratukban azt mondják, hogy (olvassa): »a közalkalmazottak csak az úgynevezett szolgálati díjakkal a kinevezéseknél s az előléptetéseknél járultak hozzá az állami nyugintézet terheihez, ellenben a vasutasok nemcsak a kinevezéskor 48 hónapig fizették a nyugdíjalapra fizetésüknek 22%-át, hanem minden előléptetésnél is 12 hónapon keresztül még 50°/o-át, 60