Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-479

310 A nemzetgyűlés 479. ülése 1925. ember nines olyan vagyoni helyzetben, hogy elkártyázhasson egy-két milliót, mint ahogyan a mágnás az uradalmakat elkártyázza és én nem szeretném, ha a könnyelműségnek tág teret nyújtanánk. Ha már benne vagyok a dicséretben, egyszersmind örömömet fejezem ki a feletett, hogy a jazzband-eket beszüntetik. Ilyen szegény országban, ahol tényleg kezdenek bennünket nemzeti mivoltunkból az utóbbi időben kiforgatni, nem tudom mirevaló az, hogy idegen klarinetosok, jazzbandesek kezdjenek el játszani és a becsületes cigányzenekarokat teljesen kiszorítsák és kiszorítsák a magyar népdalt is, amikor pedig sohasem volt nagyobb szükség arra mint most, hogy ha már arról van szó, a magyar nemzeti dal fejlődését elősegítsük. (Helyeslés jobbfelől. — Rot h ens te in Mór: És mikor a cigány Londonban játszik f !) Nekem, az én fülemnek a Jazzband olyan idegenszerű dolog, hogy azt hiszem bizonyos perverzitás kell ahhoz, hogy a jazzbandre táncoljunk. Maradjunk csak a cigányzene mellett. (Helyeslés jobbfelől.) Most .egy nagyon kényes témáról óhajtok beszélni, örülök, hogy az igen t< minister ur nem keztyüs kézzel nyúlt ehhez a kérdéshez. Ez a bizonyos meztelen táncosnők dolga Nagyon helyes, hogy a minister ur erélyesen lépett fel és nem keztyüs kézzel nyúlt a kérdéshez. (Derültség és zaj. Halljuk! Halljuk!) Nagyon örülök, hogy végre ott tartunk Budapesten, hogy a belügy minister ur és a közegei razziákat tartanak és meggátolják, hogy a közerkölcstelenség mocsarába fulladjon ez a város. Bűnös Budapestnek nevezték ezt a várost sokan és jórészt az is hozzájárult ehhez a meghatározáshoz, hogy erkölcsi szempontból nem nagyon magas nivőn állott Budapest. Nem akarok hosszasabban ezzel a kérdéssel foglalkozni. Kényes a téma, nem részletezem, mik történnek a budapesti bárokban, —amiket nagyrészt csak hallásból tudok — (Derültség. Felkiáltások jobbfelől: No! No!) de üdvözlöm a minister urat, amiért meggátolja azt, hogy itt bizonyos beteglelkü és betegtestü emberek ezeket a lokálokat felkeresve, az erkölcstelenségnek tág teret nyújtsanak. Beszédemet a párbaj kérdésével fejezem be. Ez tulajdonképen az igazságügyminister úrra tartozik ugyan, azonban egy dolog felett kénytelen vagyok csodálkozni. Meggyőződésem szerint minden törvény egyforma és az egyik törvényt vagy rendeletet ép ugy köteles vagyok betartani, mint a másikat, nem lehet közöttük válogatni. A párbajt a törvény tiltja és bünteti. Mégis mit látunk? Az újságban olvassuk, hogy X ur Y urnák a_ lábára lépett, ebből párbaj lesz, kitűzik a párbaj idejét és helyét, megállapítják, kik a segédek és a rendőrök szépen asszisztálnak, szalutálnak, amikor a segédek megérkeznek és amikor a felek kocsin elmennek, de semmiféle intézkedést nem tesznek, hogy ugy a segédeket, mint a párbajozó feleket még a párbaj előtt letartóztatnák. Én felszólitom a miniszter urat, hogy kötelessége neki odahatni hivatalból, mert a minister ur az államnak esküt tett hivatalnoka, hogy a törvényeket kivétel nélkül minden ember betartsa. Ha két falusi legény bicskával menne egymásnak, rögtön ott lenne a csendőr, de amikor úriemberek karddal állnak ki egymás ellen, rendőrt látunk ugyan, de nem történik semmi intézkedés. (Barla-Szabó József : A kard nem olyan veszedelmes !) Ezekután befejezem beszédemet és kérem a minister urat, szíveskedjék az elmondottakat mérlegelés tárgyává tenni és azokat megvalósítani. (Helyeslés. Felkiáltások jobbfelől : És mi lesz a költségvetéssel ! Elfogadja ? — Rothenstein Mór: El is fogadja, nem is !) évi december hó 5-én, szombaton. Elnök : Szólásra következik ? Perlaki György jegyzó : Szeder Ferenc ! Szeder Ferenc : T. Nemzetgyűlés ! Én nem vagyok abban a helyzetben, hogy a belügyminister ur ténykedéséről akként vélekedjem, mint Meskó Zoltán képviselőtársam, mert az én meggyőződésem szerint a belügyminister ur nem mindig száll le készségesen lováról (Farkas István : Nem bizony !) és különösen, amikor az egyesülési és gyülekezési jog kérdéséről, amikor a szabadságjogok kezeléséről van szó, akkor a belügyminister ur> főleg politikai ellenfeleivel, meglehetősen magas lóhátról beszél. (Varsányi Gábor : Nagy a lova Î) Nem foglalkozom — hiszen az idő is rövid hozzá — a belügyminister ur expozéjával részletesen, hanem annak csak azzal a részével, amely minket különösen érdekel: a szabadságjogok kérdésével, amelyre nézve a belügyminister ur angliai és franciaországi példákból megállapitotta, hogy a szabadságjogoknak mi is ugyanolyan birtokában vagyunk, mint az angol vagy francia munkások, amit azonban mi kétségbevonunk, mivel mi saját bőrünkön tapasztaljuk, hogyan értelmezik a belügyminister ur alantas közegei a szabadságjogok tiszteletét. Mi is jártunk^ más országokban és nemcsak elméleti vonatkozásban ismerjük különösen az egyesülési és gyülekezési jog kezelési módját a külországokban, hanem ismerjük gyakorlatilag is. (Farkas István : Ugy van ! Nincs rendőr sehol a munkásgyüléseken !) Eszünk ágában sincs nekünk sem arra a felfogásra helyezkedni, hogy a szabadságjogok korlátozás nélküli élvezetébe léphessünk vagy akarjunk lépni ; mi is azt mondjuk, hogy ezeknek a kérdéseknek szabályozására szükség van, de nem abból a szempontból, mint ahogyan az én elgondolásom szerint a belügyminister ur látja a kérdést, hogy a szabadságjogokat mennél szűkebbre kell fogni és mennél inkább lehetetlenné kell tenni, hogy a polgárok ezekkei a szabadságjogokkal élhessenek is, hanem abból a szempontból, hogy minden állampolgár jogait törvényes utón biztositsuk. Szemünkre vetik, hogy amikor a belügyi tárcával foglalkozunk, sokszor igen sfdyos kritikát mondunk a közigazgatási közegek eljárásáról. Kifogásoljuk azt, amikor sorra nézzük ennek a belügyi költségvetésnek tételeit, hogy erőnkhöz képest, anyagi viszonyainkhoz képest óriási összegeket költünk a közigazgatás fentartására, csendőrségre, rendőrségre és egyebekre. Nem abból a szempontból kifogásoljuk ezt különösen, mintha a rendnek volnánk ellenségei, vagy — mint a belügyminister ur mondotta — szeretnők, illetőleg támogatnék a rendbontást, hanem abbói a szempontból kifogásoljuk, hogy a közigazgatási közegeket, a közigazgatási hatóságokat nem a rend fentartására aikamazzák, hanem politikai célok bzolgálatába áliitják. Nem első eset, s talán nálunk régi szokás, hogy a közigazgatási közegek a mindenkori kormánypártnak hűséges kiszolgálói voltak. Ezen a téren semmi változás sem történt, mert amint beszédem későbbi folyamán rá fogok mutatni, nemcsak a közigazgatási apparátust állítják a közigazgatás szolgálatába, hanem a közigazgatásnak azokat a szerveit is, amelyeknek attól különösen távol kellene magukat tartaniók, mert fontos érdekek védelmezői volnának : a csendőrséget és rendőrséget is. Már pedig ha ezeket a közigazgatási közegeket a politikai érdekek szolgálatába állítják, akkor az ország szempontjából nagyon veszedelmesekké válnak és akkor ne méltóztassnak azon csodálkozni, ha különösen azok, akik szenvedő alanyai annak, hogy ezek a közigazgatási közegek politizálnak a ténykedéseikben,