Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-479

288 A nemzetgyűlés 479. ülése 1925. négereinktől nem szokás számon kérni, mii is óhajtanak^ és mit is keresnek ebben a megcsonkított és szerencsétlen Magyarországban, (Pikier Emil : Mi lesz a zsidó ezredorvosokkal? A zsidó ezredorvosokról beszéljen!) Ellenben azt kell látnunk, hogy épen az igen t. belli gyminister nr pátriájában észlelhető jlegélénkebben az a sajnálatos és a nemzetre végzetes tény, hogy mintha semmi, de semmi sem történt volna ezzel a nemzettel 50—60 elsztendő alatt, ide szabadon és nyugodtan, nagy tömegekben vándorolhat be az a faj, amely ennnk a nemzetnek lelkétől teljesen idegen, amely a nemzet lelkébe belegyökerezni soha nem tudott és nem tud s amely faj elveszi az élet lehetőségeit attól a magyar fajtól, amely ezer esztendő szenveldései és a világháború rettenetes vérzivatarai után még mindig vagy kivándorlásra szorul, vagy itthon kénytelen elpusztulni. Nem szeretném, ha ezt a rendkivül súlyos problémát bárki is tréfásan fosná fel és amikor ezt kijelentem, olyasvalakire hivatkozom (Pikler Emil: Müller doktorra hivatkozzék!), akinek nevét, ha meg fogom emliteni, akkor különösen a szélsőbal oldal on szokatlanul nagy csendesség fog támadni. 1919 őszén a kommunista rémuralom bukása után épen egy olyan férfiú adta Írásban is azt, hogy Magyarország végre is nem lehet a galieiai zsidóság gyűjtőtelepe, amely közéleti férfiúnak eminens szerepe van Erdély tragikus áruitatásában és a Magyarország területét megcsonkitó Károlyiforradalomban és aki, elég sajnálatos módon, még ma is elég hangos szerepet visz a szélsőbaloldali törekvések szolgálatában. Ezt az általam idézett kijelentést Fényes László használta abban a röpiratában, helyesebben abban a nyilt levelében, amelyet Friedrich István akkori ministerelnökhöz intézett, amely levélben egyúttal erőteljesen követelte- és nemzeti szempontból meg is okolta annak szükségességét, hogy a magyar egyetemeken pedig a numerus clausus végre behozassék. Aki épen a belüe:yminister ür pátriájában jár, kétségbeesve kell, hogv lássa azt a folytonos beszivárgását egy idee-en fajnak, mely beszivárgás, ha tovább tart Szabolcsmegyében és kapcsolt részeiben, maholnap a honfoglaló és nemzet fen tar tó magyarságot már csak a eselédházakban lehet megtalálni. Nem láttam azt, hogy amikor itt Budapesten volt alkalma tisztelni a magyar sajtónak azt az urat, aki a keren kajemed laiizroel, a zsidó gvarma.tositási alap kormányzójaként szerepelt és aki olvan ékesen tudta kifejteni, hoev a zsidóságot végTe vissza kell vezetni a földműveléshez, íi föld lelkéhez és szelleméhez, mondom, nem láttam azt, hogy a mi négereink az eke szarva mellett járnának és agráriusokká vedlettek volna át, és annak az urnák sajnálattal kell meffüzennení innen a nemzetgyűlésből, hogy mégis, csak furcsa propaganda az, amely a zsidó asrrárizmust csak Palesztinába akarja korlátolni és furcsa propaganda az, amely innen' Magyarországról, ahonnan bőségesen lehetne alkalma, egvetlenegy zsidó származású egyént nem tud elvinni magával Palesztinába agrárius munkára.. Ebben a nüagyar faj veszedelmét látom, egyfelől életharcában való . veszedelmét,, és kiszorittatását, másfelől a még ímeyobb veszedelmet, a zsidó erkölcsiséggel ,való átitatódást, mely, ha befejeződik, akkor történelmi Magyarországi

1 ól, magyar évi âecemher hó 5-én, szombaton. nemzetről néhány évtized múlva beszélni nem lehet. Ennek következtében teljes tisztelettel ajánlom az igen t. belügvminister ur figyelmébe, hogy ennek a fajtájú bevándorlásnak kérdését nagy keresztény, nemzeti és szociális szempontból kisérje minél nagyobb^ figyelemmel, kövessen el a rendelkezésére álló eszközökkel mindent, hogy ez a veszedelmes beszivárgás és bevándorlás megszűnjék és ugyanakkor kövessen el mindent, hogy az ezer esztendő óta itt dolgozó becsületes magyar faj kivándorlása minél rövidebb időn belül teljesen megszűnjék. Át kell most térnem a belügyi tárcával kapcsolatban egy rendőrségi kérdésre. Méltóztatnak tudni róla. hogy az elmúlt nanokban^ bizonyos külföldi és bizonyos belföldi egyéneket a magyar királyi kormány részéről kitüntetések érték. Az egyik kitüntetés érte a diadalmas olasz fasizmus vezérét, a történelmi olasz nemzet ujjáalkotóját és megmentőjét, Benitó Mussolinit. Ez ellen a kitüntetés ellen, különösen a liberális és szélsőbaloldali sajtóban és a nemzetgvülésben heves tiltakozások hangzottak ei. Ezek a tiltakozások becsületére válnak Mussolininek és az ő halhatatlan történelmi tettein semmit sem változtatnak. Megjelent azonban egy másik, egT belföldi kitüntetés hire is, mely kitüntetés ellen azonban a liberális szélsőbaloldalnak egyetlenegy szava sem volt. Mert kitüntetést kapott az a valaki, akit Mussolinivei szemben ellen-Mussolininek kell neveznem. A magyar állam kitüntetésébez jutott valaki, akinek, ha működését szemlélem, ha működésével foglalkozom, erősen éreznem kell azt a nagy ellentétet, am^lvMus«olini, a siker és diád«»! diktátora és Hetényi-Hofbauer Imre rendőrfőkapitányhelyettes ur, a kudarcok diktátora között van. Mikor az ő működését szemlélem, óhatatlan, hogy eszembe ne jusson az a színdarab, mely nemrégen előadatott Budapesten és amelynek az a cime, hogy »Aki a pofonokat kapja«. Mussolini az, aki a pofonokat adta és kanja, amiből természetesen érthető az általa erőteljesen üldözött és letört baloldali elemek felháborodása, A másik oldalon azt kell látnom, hogy a szónak erkölcsi értelmében az imént általam emiitett testi fenyítékben felelős pozícióban lévő égvén igazán alig részesölt annyiszor, mint az általam aposztrofált Hetényi-Hofbauer Imre. Nem kivánok foglalkozni azokkal a körülményekkel, amelyek között az általam aposztrofált ur odakerült a rendőrség politikai osztályának élére, nagvon sokszor derék, szakavatott buzgó

1 rendőrtisztek pretereálásával; én csak az ő babérjaival szeretnék foglalkozni, ennek az ellen-Mussolininek nagy sikereit, kívánom feltárni. Méltóztatnak rá emlékezni, hoarv a kezdet-keízdetén volt a Csocsó-tig;y. Néhány fiatal ember, — akit ébredő magyarsággal jogosan gyanúsított az a reiidszer, amely rendszer köszönhet egyet-mást az ébredő magyarságnak, — elkövette azt a szörnyűséget, hogy vacsorázni próbált és vacsorázni mert. Arról a vacsoráról őket a rendőrök elhurcolták, azon az éjszakán a rendőrfőkapitányság valóságos kordonnal volt körülvéve, s az egész városnak attól kellett rettegnie, hogy irtózatos felfordulásról van szó. S amikor egy másik ébredő