Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.
Ülésnapok - 1922-477
À nemzetgyűlés 477. ûlêse 1925. évi december ko 3-ân, csütörtökön. 221 dennünen az a visszautasítás, az a homlokon, orron való csapás jön: tinálatok is igy van. A t. külügyminister urnák pedig, ha sikert akar elérni, gondolnia kell arra, hogy ezt a külpoliti&át mmaenek eiőtt idehaza Kell alá támasztani. Ugy látom azonban, hogy a t. külügyminister ur mindezzel nem törődik, csak panaszkodik, hogy nincs a külföldön elég tekintélye, — mondjuk helyesebben — nincsen elég befolyása és hogy a Népszövetségben ugy bánnak el velünk, ahogy akarnak. Szomorú és sajnos, hogy igy van, de ennek nagy részben az az oka, hogy nem tudunk teljes erkölcsi vértezetben, teljes erkölcsi integritásban megjelenni ebben a vitában, ebben, a harcban, ebben a perben, mert amikor mi azért panaszkodunk, hogy a mi magyar testvéreinkKei künn hogyan bánnak, akkor a vádat mindig vissza tudják ellenünk fordítani. A népen: szövetjükéről van szó. iüioűb megméltóztattak tapsolni azt, hogy ennek a a i\epszo vétségnek csakugyan a népek szeretetén kell alapulni, azonban ehhez egy feltété] mindenesetre megkivântatik a mi részünkről épugy, mint minden részről, az, hogy maguk a népek vegyenek részt ebben az egyesülésben, vagyis megkívántatik az, hogy kiíeié a külponukában, vagy ott, ahol a nemzetek találkoznak valamely közös fóru|non, valóban a nép igazi reprezentánsai, a nép akaratából ott lévő reprezentánsai jelenhessenek meg. Méltóztassanak elhinni, ha valóban tudná, a külföld azt, hogy a magyar nép reprezentánsaiban valóban a magyar nép, a magyar nemzet, a maga teljességében szabadon megnyilatkozó, akaratát mindenképen szabadon érvényesítő nemzet van jelen, akkor más lenne a mi külpolitikai helyzetünk, külpolitikai erőnk és külpolitikai tekintélyünk is. Ha magunkéri nem tesszük ezt meg, meg kell tennünk ezt azért, hogy a kisebbségi kérdésekben odakünn mindenképen megállhassuk hegyünket. Nekünk más okból is nagy szükségünk van arra, hogy odakünn csakugyan a magyai nép jelenjék meg a maga igazi valóságában, mert most mi a külföld hite és tudomása rólunk? Az, hogy van egy kényszerhelyzetben lévő kormányunk, amely nem birja gyökereit a nemzetben, a népben, amely csak mesterséges, hatalmi eszközökkel tartja fenn magát; tehát mindenféleképen kényszerhelyzetben van. Most azután menjen az ilyen kormány kifelé alkudni, az ilyen kormánnyal könnyen elbánnak, hiszen tudják róla, hogy az ilyen kormánynak minden kivánságot el kell fogadnia és honorálni kell, mert ha a külpolitikában is elveszti a talajt, akkor egészen elveszett, így magyarázhatók meg azok a kereskedelmi szerződések is, amelyeket kötünk, és igy magyarázható meg, hogy hangos jajdulással, önérzetes szóval nem tudunk megjelenni a nemzetek fórumain. A nemzetek versenyében, amikor az erkölcsi rend megint kezdi a maga uralmát átvenni, és valamiképen kezdünk az ember-eszme országába visszajutni és valamiképen az igazság kezd érvényesülni, ma minden nemzet — bizonyos, hogy nemsokára igy lesz ez, hiszen kezd igy lenni, — annyit fog érni, amennyire a civilizáció, a kultúra világához tartozik. Mindaz, ami ma künn történik, népszövetségi formában, vagy más alakulásban, tulajdonképen az emberi szolidaritás intézményesítése, a civilizáció műve és ebben a műben, a civilizáció szolidaritásában, a nemzeteknek csak akkor és a szerint lesz előkelő helyük, vájjon a civilizációnak kezükre bizott kincseit mennyire ápoltak és mennyire tartották meg, ebben a társaságban, ebben a nagy szalonban ez fog számítani. Ha tehát mi ki akarunk jutni a mai áiiapotooi, vagy közeledni agarunk a mindnyájunk lelkében biztosan élő nagy cél felé, hogy még egyszer integer legyen Magyarország, akkor nekünk erre az útra kell rálépnünk, hogy odakünn valóban kutlurnemzetnek, valóban civilizált nemzetnek tekintenek bennünket, nemzetnek, amelyről tudatik, hogy a civilizáció vivmányait és kincseit a maga terrénumán, a maga hatalmában, épségben és hiven őrizte meg. Ha azonban apró kis gonosztettek és más zsarnokoskodások — mint amilyenekről itt néha szó van — numerus claususos és hasonló boiondságOK hirunket, nevünket beszennyezik, akkor nem tudunk egyenrangú félként megjelenni, ellenszenvvel fogadnak bennünket, lerúgnak a harmad-, negyed- vagy ötödrendüség állapotába és nem lesz meg irántunk az a testvéri rokonszenv, amely igazságos ügyeinkben mi mellénk álljon. Ha a mi külpolitikánk csakugyan a helyzet magaslatára emelkedett volna és csakugyan azt csinálta volna, amit csinálnia kellett volna, vagyis történelmet, akkor már egy nagy probléma, az in L egritás egy része, talán már aktuálissá válhatott volna. Itt van az Ausztriával való probléma, a a nyugatmagyarországi probléma. Nem akarom a t. külügyi kormánytól azt követelni, vagy Őt amiatt felelősségre vonni, hogy nem tud — mondjuk — irredenta politikát csinálni, és talán kényszerű alkalmazkodásból nem is akar és valahogy szuggerálja magát, hogy ezen a téren nem is lehet sikert elérni. De az irredentizmusnak egy területe adva. van, amely aktuálissá tehető s ahol talán eredményt is lehet elérni. Ez a nyugatmagyarországi probléma. Azt hiszem, hogy amikor Európában, sőt az egész világon újra kezd kiépülni az erkölcsi rend, amikor kezd valahogy az igazságnak derengeni, akkor lehetetlenség, ha a háborúnak legborzalmasabb, legcsunyább, legszennyesebb, legundokabb vétkét helyre nem hozzák, azt, hogy amit Ausztriának odaadtak, azt nekünk visszaadják, (Barabás Samu: Igaza vau! A leggyalázatosabb dolog volt!) mert ha lehet is arra hivatkozni, hogy a hóditás jogán valamit el lehetett venni, ha nagyon nehezen, de mégis lehet magyarázatot találni a nemzetközi háborús jogban arra, hogy még a románok is elvettek tőlünk területeket, vagy ha talán lehet jogcímet találni arra, hogy a németektől mit vettek el vagy hogyan zúzták, taposták, törték agyon őket, ha mindezeket valahogy meg is lehet magyarázni, — nem a mi szempontunkból, hanem Európa szemszögéből — egyre, a legszégyenteljesebb valamire nem lehet magyarázatot találni, arra, hogy a velünk szövetséges testvérnek is adtak a mi testünkből (Ugy van! Ugy van! — Meskó Zoltán: Ez a legszégyenletesebb dolog!), hogy a mi szövetséges testvérünk, amikor a koporsóban feküdtünk a föld alatt, kiütötte a koporsó oldalát és elvett testünkből egy darabot. (Meskó Zoltán: Szégyene Ausztriának !) Ezzel a kérdéssel már régen a világ elé kellett volna menni és gondoskodni kellett volna arról, hogy olyan belállapotok legyenek itt belül, hogy künn bennünket rokonszenvvel fogadjanak, nem pedig, mint valami apró tolvaj- és zsarnoknépet. Akkor sikert is lehetett volna elérni, mert nem hiszem Ausztriát olyan hitványnak, hogy amikor ez a kérdés
