Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-477

222 À nemzetgyűlés 477. ülése 1925. évi december hó 3-án, csütörtökön. aktuálissá válik, maga Ausztria is ne jöjjön segitségünkre és ne mondja, hogy ezt a zsákmányt szégyenli, undorodik tőle. (Barabás Samu: Miért iogadta el akkor!) Elfogadta egy anarchikus világban, amikor Ausztriában is azok voltak uralmon, akiknél az erkölcsi szempontok nem számitottak, elfogadta egy oiyan hitvány világban, amikor nagy káosz volt, amikor Európa még őrült voit, de most tisztul már a levegő Európában, kezd visszatérni az erkölcsi rend és valahogy Ausztriának is észre kell vennie, hogy a világtörténelemnek mindenkoron való legnagyobb gyalázatosságához neki nem szabad segédkezet nyújtania. En ugy tudom, hogy Ausztriában is meg van a hangulat, a lélektani alap arra, hogy Ausztria ezt a súlyos, szörnyű szégyent valamiképen expiálja. iSiem lehet ezt íentartani, mert minden lehetséges, csak az az egy nem, hogy ha Locarnokkai és más utakon-módokon a világnak vagy legalább is Európának az erkölcsi rendjét heiyre akarják áliitani, ezt ugy hagyjak, ahogy van, mert akkor az erkölcsi rend soha sem lesz valódi, akkor az a nemzetkőzi rena, amely ezt megtűri, mindig csak a szégyennek, a gyalázatnak a kodifikálása lesz. Keli, hogy Ausztriának a lelkét is, a testét is égesse az a tőlünk, testvérétől elvett kis koporsódarab. En azt hiszem, hogy ha a mi külpolitikánk okos volna, ha nem átlépve országokat ezek mögött levő országok felé kacsintgatna, ha nem adná oda magát kalandos koncepcióknak, h a minden külpolitikai ténye nem merülne ki abban, hogy egy ország államfőjének magas kitüntetést adjon, ha nem ilyen kissé nevetséges, kissé kalandos külpolitikánk volna, hanem külpolitikánk éveken keresztül csak arra törekedett volna, hogy már geográfiai kényszerűségből is hogyan találja meg a modus vivendit, a szomszédos országok: Ausztria, Csehország, Románia, Jugoszlávia felé — értem a gyakorlati szükség által követelt modus vivendit, amely a mi lelkünkkel, reminiszcenciáinkkal, érzéseinkkel nem ellenkezik — ha próbált volna okosan, a magyar nemzet javára szólóan beleilleszkedni a geográfiai kényszerűségbe is: én azt hiszem, hogy ezt a kérdést, a mi becsületügyünket, amely azonban főleg Ausztriának becsületügye, rendezhettük volna. A helyett azt látjuk, hogy külpolitikánk elkalandozott Hári János-országokba, az Óperenciás tengerek meg nem tudom mi egyebek felé, a realitásokat pedig egyszerűen r elfelejtette. Kitüntetik Mussolinit, akinek mégis van egy kis köze ahhoz, hogy a magyar hadiözvegyek özvegyek lettek, a hadiárvák pedig árvákká lettek, aki mégis egyik pusztító ellenségünk volt, aki egyik szitója volt annak az ellenünk felsorakozó erőnek, amely az Isonzónál tizezrével pusztitotta el a magyarokat. (Meskó Zoltán : Huszárkáplár volt csak !) Neki pszichológiai hatása Olaszországban már akkor nagyobb volt, mintsem hogy egyszerűen csak káplárnak volna nevezhető. (Beck Lajos : Szocialista-vezér volt !) Ő is egyik tényező volt abban, hogy az olasz békepárt alul maradt, a háborus-párt pedig felülkerekedett, Olaszorrszág megszegte irántunk való esküjét és szövetségét, beleavatkozott a háborúba és Itália is gyilkolta a mi testvéreinket. Nem ennek kellene lenni a mi külpolitikánknak, mert hiába ez a szövetkezés ! Minél inkább hiszünk Locarnóban, minél inkább hiszünk abban, hogy a világ józansága visszatér, hogy a demokratikus s egyúttal természetesen kapitalista termelési rend elfoglalja a maga régi pozieióját és különösen pedig progressziv irányban történik erős fejlődés, s minél inkább hiszünk a humanizmusnak a győzelmében, hiszen e felé tendál ma a világ történelme : annál inkább kell hibáztatnunk a t. külügy minister urnák azt a politikáját, amely egy ilyen kalandos koncepció keretei közé fogható. Mit méltóztatik gondolni, mi hasznunk lehet nekünk Itáliából "l Semmi a világon ! Mert azt tudnia kell a t. külügy minister urnák, hogy Itália mai belpolitikai helyzete mellett kifelé nem nagyon sok effektust jelent. Talán arra számitanak, hogy egy militarista megmozduláskor mellettünk veti kardját a serpenyőbe ! Ennek a szegény, letiport népnek tömegei, milliói várva-várnak egy ilyen alkalmat, mert ilyen militarista megmozdulás, — hogy a nép fegyvert kap a kezébe — ez jelenti rájuk nézve a lehetőségét annak, hogy véget vetnek annak az uralmi rendszernek, mely semmiesetre sem jobb, semmiesetre sem erkölcsösebb, mint volt az orosz bolsevizmus első korszakában, mert az oroisz bolsevizmus ma civilizációt jelent ahhoz az állapothoz képest, amelyben ma ez a nemzet van. Befelé az a kormányrendszer nagyon erős, de a zsarnokilag erős államok szoktak kifelé épen a leggyöngébbek lenni. Mert egy ilyen expedició alkalma azt jelenti ránézve-, hogy összeomlik. Talán az egészséges államokat, amelyek körülöttünk! vannak, — különösen Jugoszláviát értem, — ez talán meg tudja renditeni, tudna nekünk segiteni, át tudná törni a kordont közöttünk? Azt méltóztatik hinni? Hát régen elpusztulunk addig a föld szinéről, amig ez megtörténhetik. Nekünk a józan ész is azt tanácsolja, hogy igenis keressünk kapcsolatot, ha eddig- nem kerestünk, keressünk orientációt és keressünk különösen a mi érdekeinknek, véralkatunknak, a mi országbelsőnkiiek megfelelő területen; itt van például Szerbia. De ez nem azt jelenti, hogy lemondjunk a mitőlünk lelvett, elhóditott részekről. Ez azt jelenti, hogy békés közeledéssel, a gazdasági egységbe való besorozással feleslegessé válik részükre az, hogy erőszakkal elszakitva tartsanak tőlünk egy részt, amely nem is az ő erejüket szolgálja. Ilyen békés rendezés alkalmával, amikor becsületes, demokratikus berendezkedésű néppel jutnánk érintkezésbe, még egy más előnyünk is volna, amely abban áll, hogy egészen más a mi gazdasági berendezkedésünk, mint például Szerbiáé. Egy munkamegosztásról lehetne szó, arról, hogy mi ugyan elsősorban mezőgazdasági állam vagyunk, de igen nagyrészben vagyunk ipa,ri állam is. Mint iprai állam integráns része lehetnénk olyan gazdasági vámközösségnek, vagy efféle konföderációnak, amilyenbe Szerbiával juthatnánk. De egyébként jelentené számunkra a világ országutját is, mert tengerhez jutnánk és jelentené mindenesetre azt, hogy nem kockáztatjuk holmi kalandokkal az országnak megmaradt apró, parányi jövendőjét. És nemcsak a geográfiai kényszerűség, nemcsak a józan^ ság szempontja, hanem a máról-holnapra való élésünk kényszerűsége is erre biztat bennünket, mert hiszen máról-holnapra kell termésünket értékesíteni, kell az ipari produktumainkat is piacra vetnünk. Nem várhatunk egy, két, három, négy vagy tiz évig, hanem a lehető legrapidabb módon kell megkeresnünk azokat a területeket, ahova mezőgazdasági terményeinket kivihetnők. -Kész szánalom, kész