Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-477

214 A nemzetgyűlés 477, ülése 1925. egyéb, mint olasz változata a bolsevizmusnak, semmi egyéb, mint a bolsevizmus imperialista változata Olaszországban. Engedelmet kérek, t. Bogya képviselő ur, ilyen kormányrendszerhez, mi szegény magyarok, akik amúgy is az elsülyedés veszedelmével küzködünk, nem ragaszkodhatunk. El fog jönni az ideje — én is vallom, mint szocialista — annak, hogy Olaszország felé lehet majd orientálódnunk, de semmiesetre sem Mussolini diktatórikus uralma lesz az, mely a békés szövetkezetek tízezreit tette tönkre, a jótékony intézetek százait fosztotta ki, amely vassal, vérrel és a legaljasabb brutalitással tette tönkre az emberek fáradságos munkáját. El fog jönni az idő, amikor Olaszország felé orientálódhatunk, de ez az idő az lesz, amikor már a történelemé, a múlté lesz ez a csúnya, feketeinges fasiszta-uralom. (Bogya János: Engem Olaszország belügyei ép oly kevéssé érdekelnek, mint bármely más országé — Rupert Rezső: Akkor tessék az orosz bolsevistákkal szövetkezni!) Miért nem méltóztatott ezt akkor mondani a saját pártjában, amikor a pártján kívülállók heccelődésére épen a saját pártja akadályozta meg az Oroszországa! tervbevett szerződés létrejöttét. Oroszország gazdasági szempontból van legalább is annyira fontos, mint Olaszország. Hiszen békeidőben, — ezt gyakorlatból tudom — Magyarországból rengeteg mezőgazdasági gép ment be Oroszországba, különösen annak déli részébe, egész sereg magyar gépgyárnak volt ott képviselete és ugyanígy volt Moszkvában, Szentpétervárott és Nisnij-Novgorodban is, ugy hogy Oroszország elektrotechnikai szükségletének, mezőgazdasági gépszükségletének nagy részét Magyarország látta el. Ha arra az álláspontra méltóztatik helyezkedni, hogy semmi közünk ahhoz, hogy egy ország belsőleg hogyan kormányozza önmagát, akkor ám méltóztassék ezt Oroszországgal szemben is alkalmazni, ahonnan sokkal több gazdasági előny hárult volna ránk, mint Olaszországból. Ma már nem a régi érzelmek, hanem a gazdasági érdekek irányítják a nemzetek sorsát. Ha ezt nézzük, ugy legyen szabad egypár dolgot elmondanom, mely azt bizonyítja, hogy a mostani Olaszországgal bizony nem igen lehet valami vastag barátságba jutni. Olaszországnak érdeke az, hogy borát jól eladja, nekünk is ez az érdekünk. Nekünk is azok a piacok állanak rendelkezésünkre, amelyek neki rendelkezésére állanak. Olaszországnak ép ugy érdekében áll, hogy zöldségét piacra vigye, mint ahogyan érdekünkben áll nekünk. Csakhogy Olaszország ügyesebb volt, és míg Magyarországon a káposzta, sajnos, megrothadt és a paradicsomot hihetetlen olcsó áron kellett áruba "bocsátani, mert különben ott rothadt volna el, addig az északnómet és szász városoknak minden piacán tonnaszámra lehet olasz árut látni: zöldborsót, paradicsomot, articsókát és a kertészeti termények egész sorozatát tudnám felsorolni, amelyek Olaszországból kerültek oda, Drezdától Münchenig, a középés az északnémet városokba. Hogy tehát Olaszország ezen a téren üg'yesebb volt, ez az ő előnye. Ha tehát mi az életben boldogulni akarunk, ugyanazokat a piacokat kell felkeresnünk, amelyeket Olaszország felkeres és így természetszerűleg fenn fog közöttünk állani az érdekellentét. Egyébként ón azt vallom, hogy meddő és kárbaveszett fáradság vitatkozni a felett, hogy mi lesz holnap, hogy lesz holnapután. évi december hó S-an, csütörtöhön. Magyarország lebeg a levegőben, mint Mohamed koporsója. Hogy miképen lesz holnap, azt a felelős külügyminister ur sem tudná megmondani. Egy marad számunkra: nyugodtan, összeszorított fogakkal várni és dolgozni annak érdekében, hogy a mi szövetségünk mindenki számára kivánatos legyen. Ha ebben az irányban akarunk dolgozni, akkor az kell, hogy elsősorban liberális és szociális szellemtől áthatott közgazdaságii politikát csináljunk: a másik dolog pedig az, hogy olyan belpolitikát csináljunk, hogy mindenki tisztelettel nézzen ránk. Az nem szerencséd belpolitika, hogy míg az utódállamokban, -ha csak névleges és a gyakorlatban a nemzeti kisebbségek számára meg nem közelíthető, _tta mégis általános titkos egyenlő választójog alapján választanak, addig nálunk nyilt szavazás van. Az nem követendő példa, ahogy mi az egyesülési és gyülekezési jogot r kezeljük a mi kisebbségünkkeL a proletariátussal szemben. Nem akarok itt belpolitikai vitát folytatni, azt majd el fogjuk végezni a bel ügyminister úrral, csak arra kivánom felhívni az igen t. nemzetgyűlés figyelmét, hogy ha azt akarjuk, hogy a mi szövetségünk a külföldi államok egyike vagy másika számára kivánatos legyen, akkor belpolitikai téren is olyan politikát kell csinálnunk, amely Európa tiszteletét vivja ki számunkra. Ennek az országnak nem szabad a reakció szigetének lennie, nem szabad kalandor országnak lennie, ebben az országban nem szabad puccsokat csinálni, itt nem szabad trónkövetelőknek versenyezniük azért, hogy ki jut előbb a kívánatos trónra. Ebben az országban békének, nyugalomnak, munkának keli lennie, azonkívül okos, céltudatos, átgondolt gazdasági politikának. Ha ez meglesz, akkor a mi szövetségünk Jugoszlávia számára kivánatos jesz és kivánatos lesz Csehszlovákia számára, mindazok számára, akik jóindulattal és jóakarattal visieltetnek a magyar: nemzet szánalmas sorsa iránt. Ezektől a külpolitikai kalandozásoktól eltérve, ez alkalommal reá kívánok^ térni a diplomáciai szolgálatra, és a diplomáciai szolgálat egynémely hiányosságát vagyok bátor az igen t. minister ur figyelmébe ajánlani. A régi osztrák-magyar monarchia alatt ez arisztokratikus foglalkozás volt. Tudjuk, hogy a régi osztrák-magyar monarchia nagyon vigyázott, hogy különösen exponált helyeken nagyon magas arisztokraták legyenek, akik vagyonuknál és társadalmi állásuknál fogva kellőképen reprezentálják a monarchiát. Tudjuk, hogy abban az időben a munkásérdekek, általában — ha szabad magamat így kifejezni — a pugrisérdekek nem valami nagyon kielégítő módon kezeltettek. Mégis azt kell mondanom, — és ezt fájdalmas szívvel kell mondanom — hogy ha a mai állapotot nézem, arra a meggyőződésre jutok, hogy az osztrák-magyar monarchiának a diplomáciája mégsem volt olyan nagyon utolsó, mint amilyen utolsónak szokták itt is odaállítani. Nekem békeidőben egynéhányszor volt alkalmam a magyar kormány kiküldetésében ä külföld egyik és másik szociálpolitikái vagy gazdaságpolitikai intézményét tanulmányozni. A háború előtt legutóbb 1913-ban volt alkalmam ministeri megbízásból az angol munkásbiztositást és különösen az angol munkásközvetitést tanulmányozni. Végtelenül csodálkoztam, hogy amikor Londonban jelentkeztem a követségnél, hogy ime, itt vagyok, mellém adták az igen t. ministerelnök ur unokaöccsét, az azóta a harc-