Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-477

-04 À nemzetgyűlés 477. ülése 1925. évi december hó 3-án, csütörtökön. Én nem tételezem fel a külügyniinister urról és a külügyi kormányzatról sem azt, hogy ne^ kisérné figyelemmel az orosz viszonyokat, de mégsem szeretném, hogy amikor véleményem szerint az egész európai gazdasági élet megegészségesedése az orosz viszonyoknak egészségessé válásától függ, itt elmúljék egy nemzetnek külpolitikai vitája a nélkül, hogy az orosz kérdésről és általában az orosz viszonyokról beszélnének. Ezért méltóztassanak megengedni, hogy egészen röviden és telegramm-stilusban néhány kérdést a nemzetgyűlés figyelmébe ajánljak. Talán méltóztatnak tudni, hogy a politikai hatalom megtartása végett Oroszországban a szovjet-rendszer és a bolsevik! hatalom teljes mértékben fennáll, nem azért, mintha a népmilliók helyesnek tartanák, — mert sem a mezőgazdasági munkásság, sem a mezőgazdasági lakosság, sem az ipari munkásság ezt a rendszert helyesnek nem tartja — hanem azért, mert amint a cárizmusnak kan csuka val fentartott hatalmát és jármát a tömegek lerázni nem tudták, ép ugy nem tudják lerázni a 600.000 jól megfizetett és jól felöltöztetett katonával védett bolseviki rendszert sem az orosz nép tömegei. Be meg kell állapitanunk a mi közgazdasági politikánk és külügyi politikánk céljaira, hogy ott óriási átalakulás előtt állunk, hogy abban az Oroszországban, ahol a kapitalista világrendszerrel szemben uj gazdasági yilágf elfogásnak akarták meg ve tini az alapjait, ma a kapitalista-világrendszernek legtipikusabb eseteivel találkozunk. Hiszen ha kezébe veszi az ember a szovjetnek egy újságját, —- akármelyiket: akár a Pravdát, akár az Izvesztiát, akár az Ekonomicseszkája Zsivnit — akkor ott az első oldalon, ahol nálunk a vezércikk van, hosszú sávokban találunk egy felhívást, hogy: emberek, ne tartsátok otthon a pénzeteket, a bankok 9 és %%-ot fizetn ek. Méltóztatnak tehát látni ezen a téren az átalakulást, s méltóztatnak látni a konceszsziók terén is az idegen tőkének adott jogokat. (Bogya János: Tőke nélkül nincs termelés!) A tőkét Oroszországban immár nemcsak aként kedvezményezik, hogy biztosit ják őket arról, hogy azt a tőkét, amelyet az országba behoznak, nem fogják elkobozni, nem fogják a maguk részére lefoglalni, hanem olyan kedvezményeket is adnak, amelyeknek értelmében a koneesszionistákkal kötött szerződés felette áll a törvénynek. Ha tehát egy konceszszionistával, mondjuk 40.000 holdra vonatkozólag megállapodást köt valaki, hogy 40.000, vagy 100.000 hold földet — mert ott nagyobb területekről van szó — mint nagybirtokot megművelhet, akkor az a szerződés,, amelyet a nagybirtokos a munkabérekre, az alkalmazottak felvételére és a felmondási időre vonatkozólag kötött, felette áll az állami törvénynek, a koncesszionistával kötiött magánügylet tehát több, mint az ottani törvényhozás által meghozott törvények. Ami a másik kérdést illeti, arról, hogy katonai téren ott mi történik, azt hiszem, felesleges nyilatkoznom. Méltóztatnak tudni, hogy az az ország, amely a pacifista világfelfogás! óhajtotta a maga részére kihasználni és a pacfizmus jegyében csinált forradalmat, ma elvben ugyan pacifista, a gyakorlatban ellenben militarista, azt niondván, hogy csaJk a militarizmus eszközeivel lehet a pacifizmust megvalósítani. Ha méltóztatnak nézni a gazdasági élet további formáit: a magántőkének a bekapcsolását, a magánvagyon szerzésének lehetőségét, ha méltóztatnak nézni a moszkvai bankokat, az ékszerüzleteket és az automobilversenyeket, amelyeket Szovjet-OroiSíZországban tartanak:, akkor méltóztatnak látni, hogy Szovjet-Oroszországgal szemben nem folytathatjuk a strucc politikáját, amely ott végződik, hogy 1917 október havában a cárizmust felváltó Kerenszki-rendszer megbukott és helyébe jött a bolsevizmus, amely elvetendő és amely a kapitalista világrendszerrel szemben áll. És azután megállunk, itt vége a tudománynak. . '•'•"•.'• \ \ :\ Bocsánatot kérek, jó és okos külpolitikának nem a mai napot kell néznie, hanem azt, mi lesz holnap és holnapután, évekkel keli előrenéznie, s azt, hogy egy országban miként fejlődnek az események, állandóan figyelmére kell méltatnia. Ezért sajnálom, és azért érint engem kellemetlenül elsősorban az, hogy az itt folyó külpolitikai vitában, amelyről nem lehet tudni, melyik percben fejeződik be — mert pillanatról-pillanatra tengődik, — bár az orosz kérdés az én véleményem szerint rendkívül fontos a magyar politika jövendő alakulására irredenta szempontból, azt mégis alig vetették fel. Méltóztassanak most megengedni, t. Nemzetgyűlés, hogy ezzel kapcsolatosan a kereskedelmi szerződésekről beszéljek. En megértem azt, — azt hiszem a külügyniinister úrtól, vagy a ministerelnök úrtól hallottam— hogy voltak bizonyos okok, amelyek lehetetlenné tették azt, hogy Magyarország 1924-ig kereskedelmi szerződéseket köthessen; nem köthetett kereskedelmi szerződéseket azért, mert bármely környező állammal kötött volna kereskedelmi szerződést, az abban biztosított kedvezmények a többi környező államok és általában az összes szövetséges entente-hatalmasságok javára szolgáltak volna. De egyrészt ezen az időponton már túl vagyunk, másrészt pedig az a nelyzet, liogy itt Magyarországon, ahol még két esztendővel ezelőtt az embereknek volt mit enniök, ma már odáig jutottunk, hogy az, amit az általános vitánál emiitettem, a fizetésképtelenség, a kényszeregyezség, a csőd es az öngyilkosság, ma már szabállyá vált a magyar eíetben. Az egyik embernek nincs mit ennie, a másik embernek pedig olyan sok ennivalója van, hogy nem birja feleslegét eladni. Felhívom itt a ministerelnök ur figyelmét arra, hogy Magyarország gazdatársadalma a borkérdéssel kapcsolatban mindig csak biztatásokat kap, hogy holnap meg fog indulni a borkivitel, s holnapután már ezek a lehetetlen borárak, amelyek a termelőnek lehetetlenné teszik, hogy költségeit fedezhesse, emelkedni fognak, azért, mert a borkivitel megindul Eljutottunk odáig, ahol egykor a XVII. és a XVIII. században voltunk, mikor az akóshordó többe került, mint az a bor, amelyet belemertek. És a régi magyar szüretekre emlékezünk a XVII. és XVIII. századbeli irók könyveiből akik megirtáik, hogy szüret alkalmával boldogboidogtaian, vándor, arra járó hivatalos volt minden egyes szüretre azért, mert boldogok voltak, ha valaki megitta a bort. (Strausz István: Most iszunk, de nem vagyunk boldogok!) Ma már eljutottunk Magyarországon odáig, hogy, ha méltóztatnak végignézni a magyar társadalmon, amelynek egy jelentékeny része szőlőműveléssel is foglalkozik, ez a magyar társadalom ma már nemcsak nem tud megélni