Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-477

A nemzetgyűlés 477. ülése 1925. évi december hó 3-án, csütörtökmi. 199 lett volna szükséges, hogy a nemzetiségi kér­dést megoldjuk; nem kivánta tehát senki, hogy njabb nemzetiséget csatoljanak Magyar­országhoz. Ezt nem kívánhatta egyetlen egy magyar politikus sem, mert a meglévő nemze­tiségeket sem tudták assziminálni. azok sem lettek magyarokká, ezekkel a meglévő nemze­tiségekkel is állandóan baj volt, ezek állandóan bajokat okoztak az állami életben és az az­előtti liberális éra, a liberális politika sem tudta assziminálni ezeket a nemzetiségeket és nem tudta szorosan idekötni Magyarorszá°'hoz. Nem akarok kitérni arra, hogy a jogkitei*­•jesztés mennyire befolyásolta ezeknek a nem­zetiségeknek elkülönülését, izolálását; nem aka­rok arra utalni, hogy a túl-sovén politika tisz­tán és kizárólag azt a eélt szolgálta, hogy elő­segítse a világháború lehetőségét és befolyá­solta bizonyos fokig az itt élő nemzetiséíreket, hogy azok Magyarország területéből kikíván­kozzanak és azoknak az uj államoknak vá­gyait, amelyek a háború után megvalósultak, magukban hordják. Nem akarok, mondom, erre kitérni, de meg kell állapítanom, hogy az imperializmus bevitele a külpolitikába és az imperialista politika inaugurálása már a há­ború előtti évtizedekben sem volt Magyaror­szág érdeke, nem volt a magyar nemzet er­deke, ugy. hogy az imperialista politika tisz­tán és kizárólag' dinasztikus politika volt (Ugy van! a szélsőhaloldalon.) és ezt a dinasztikus politikát képviselték minden ellenvetés, min­den kritika nélkül a többséa'i pártok és az eb­ből kialakult kormányok ebben az országban. (Prouver Sándor: A háború fegyverhordozói voltak!) Ha most nézzük a világ-politikai konstellá­ciót és abban kenessük Magyarország külpoli­tikai érvényesülését, akkor még inkább azt kell látnunk, hogy nem találunk egyetlenegy olyan mozzanatot, egyetlenegy olyan szempon­tot, amely Magyarország mostani helyzetéből kiindulva akarná a külpolitikát csinálni és szakitana azzal az imperialista, dinasztikus politikával,, amely itt megvolt és amely ezt az országot pusztulásba, romlásba vitte. Mert most is az a helyzet, hogy a külügyministe­riumban és a külügyi politikában ugyanazon elvek és meggondolások alapján intézik a dol­gokat, mint annakidején, és a külügy minisíe­rium, a külképviselet személyi összetétele olyan, hogy önmagától adva van, más politi­kát nem kénviselhe+nek. mint képviselik tisz­tán a Ballplatz politikáját, képviselik azt a régi politikát, amelyet a monarchiában meg­szoktak, amelynek iskolájában felnőttek as ezzel szakítani nem tudnak. (Baross János: Pedig az uj időkben uj, nagy emeberekre volna szükség!) Ha Magyarországnak és a magyar nemzet­nek a háború előtt, a monarchia keretében, nem volt érdeke az imperialista politika, akkor ma még kevésbé érdeke az imperializmus politiká­ját folytatni és az imperializmus elvi alánjá­ról kiindulva csinálni a bel- és külpolitikát, amely azután teljesen eredménytelen, teljesen kilátástalan és az is fog maradni. Magyaror­szág a külpolitikát a mostani helyzetben egy­féleképen csinálhatná helyesen, akkor, ha telje­sen a demokrácia álláspontjára helyezkednék a belső és a külpolitikában, ha teljesen a paci­fista álláspontra helyezkednék, mert ez felelne meg Magyarország mostani viszonyainak, még abban az esetben is, ha a magyar nemzeti aspi­rációk megvannak, ha ezekről az aspirációkról nem akarnak lemondani. De eey praktikus, eredményes, célhozvezető külpolitikát csak a belső demokrácián és a pacifista politikán ke­resztül lehetne érvényesíteni, és ennek volna kilátása arra, hogy a magyar ügyet az egész világpolitikában jól és eredményesen képvi­selje. Ellenben mit látunk ezen a területen? Azt látjuk, hogy a kormány benn nem képviseli, de nem képviseli még a külpolitikában sem a de­mokratikus felfogást. Hiszen maga a minister­elnök ur az, aki a külpolitikát irányítja, a m misterelnök ur megy külföldre, érintkezik a Népszövetséggel, ennek különböző albizottságai­val, a ministerelnök ur szokott nyilatkozni itt a Házban és egyéb helyeken külpolitikai kérdé­sekben. A ministerelnök ur tehát az a maga sze­mélyében, aki az egész magyar külpolitikát irányítja és a ministerelnök ur az, aki a kül­politika mellett a belpolitikát is irányítja és a ministerelnök ur az, aki teljesen elzárkózik benn a demokratikus berendezéstől, ezárkózik az elől, hogy itt intézményesen kiépülhessen az állami organizmus olyan irányban, hogy ez képviselje, kifejezésre juttassa a demokratikus gondolkodást, a demokratikus törekvést. De amig ez nem lesz meg, kétségtelen, hogv addig ez az ország sem a bel-, sem a külpolitikában a saját erejéből felépülni, felemelkedni nem tud olyan arányban, mint ahogyan egy levert országnak kellene. Hiszen most Magyarország­nak, az én megítélésem szerint, körülbelül arra B7< álláspontra- kellene helyezkednie, amilyen álláspontra helyezkedett annak idején Svájc. Arra az álláspontra kellene helyezkedni, hogy itt benn teljes demokráciával kiépítse az ország belső berendezkedését olyan demokra­tikus módszer szerint, hogv az tiszteletet pa rancsoljon a környező államoknak. Ez az egyetlen politika, ami lehetséges és ez az egyetlen mód, amelyen keresztül a kisebbségi jogokat a leszakított részeken, az idegen álla­mokban lévő magyarok iránvában érvényesí­teni és megvédeni lehet. Mert mindaddig, amig idebent vannak osztályok, amelyek el vannak nyomva: amig idebent az országban arra az állásnontra helyezkedik a kormány, hogy a földmivesnéu értelmetlensége miatt nem lehet megvalósítani a titkos szavazási rendszert: amíg n kormány arra az állás­pontra helyezkedik, hogy nem lehet egyesülési és gyülekezési jogot adni és egy nagy mező­gazdasági munkás néurétegnek nem szabad ugyanazokat az egyesülési és sajtójogi viszo­nyokat élvezni, mint amelyeket élvez a városi lakosság, amig maga a kormány gyakorlati fényekkel, állami institúciókkal való beren­dezkedéssel bizonyítja és tartja fenn ezt ?z el­nyomási tendenciát: addig; nyilvánvaló, hogy a szomszédos államokban élő kisebbségek el­nyomását maga a magyar kormány magatar­tása indokolja és teszi plauzibilissé. Az a politika tehát amit a kormány képvi­sel és amelyet a külpolitikában érvényesít, nvilvánvalóan nem vezethet colhoz. A külföl­dön már megtörtént, hogy a külpolitikába de­mokratikusabb szellemet vittek bele. Mae­Donald és Herriot annak idején ködösen olyan gondolatokat vittek bele a külpolitikába, ame­lyek Loearnóhoz vezettek. Locarnóban nem ugyanaz történt ugyan, de amit Ma^-Donald és Herriot inauguráltak a külpolitikában, az teljesen uj szenmont és annak a nagy p-nndo­latnak érvényesítése, hogy a né^ek békésen iparkodjanak a maguk dolgait elintézni és a nemzetek és népek között fenforgó ellentéte­ket ugy oldják me,p\ hogy az ne vérontással, ne háborúval törtéinek. Igaz. erre rá lehet mondani, ho«y cek győző államok, amelyek diktálták a békefelté­NAPLÓ. XXXVIT. 2*i

Next

/
Oldalképek
Tartalom