Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-476

171 A nemzetgyűlés 476. ülése 1925. évi december ho 2-án, szerdán. lódás és megcsal a ttatás után a nemzet felé intéz és azt mondja nekünk: küzdjünk és bízva-bízzunk. Igen t. Nemzetgyűlés, és igen t. külügyminister ur! Gaal Gaston képviselő ur ezelőtt másfél esztendővel épen a külügyi tárca vitája alkalmával megállapította, hogy téliesen reménytelen a magyar nemzet minden törekvése, hogy ezekben a nemzetközi közjogi institúciókban elhelyezkedve, valamit ki tudjon verekedni magának, és azt mondotta, hogy a költséges követségek, konzulátusok és meghatalmazott ministerek helyett sokkal helyesebb volna néhány jómegjelenésü, jóképű magyar református lelkészt megkérni, hogy menjenek ki külföldre, a külföldi államok férfiai közé siránkozni. Ez a roppant érdekes ötlet emlékeztet arra a mesebnli koldusra, aki állandóan a király ablaka alá ült, ott hegedült, ott zokogta el bánatát és ezzel végül elérte azt, hogy a király érdeklődött iránta, megkérdezte, mi ügye-baja van neki és segített rajta. Ha én nem is állok azon az állásponton, amelyen Gaal Gaston t. képviselőtársam, hogy minden külpolitikai hivataloskodás megszüntetendő és ha én túlsóknak találom is azt, amire Várnai képviselőtársam rámutatott, hogy mérhetetlen pénzébe kerül ma a megcsonkított és tönkretett magyar államnak a külképviseletek fenntartása, mindazonáltal a sikertelenségek után mégis gondolkoznia kell a minister urnák és a magyar parlamentnek azon, hogy uj úton-módon, uj eszközökkel és uj férfiakkal igyekezzék a magyar kérdést Európában napirendre tűzetni. Például a francia lapokban ezelőtt két nappal jelent mefí Barbussenek, a világhírű irónak egy cikke, amelyet ő tulajdonképen a kolozsvári Ellenzék című, Bartha Miklós által alapított magyar napilapnak küldött. Ebben Barbusse a székelyekhez ir egy vezércikket és azt mondja benne : Engem informáltak arról az elnyomásról, amelyben a román nacionalisták részesitik ezt a hétszázezer főből álló ősi népet. Nem tudom elég kémény szavakkal elitélni azt a törekvést, amely törekvésnek az a célja, hogy egy nemzetet, egy fajtát az ő speciális születési, faji kvalitásaitól meg akarnak fosztani és rá akarják kényszeríteni, hogy idegen népnek, idegen nemzetnek a nyelvét és szokásait tegye magáévá és megtagadva őseinek hagyományait és tradícióit, átalakuljon idegen fajtává. Barbusse, a francia iró. ezt a legnagyobb mértékben elitéli és kilátásba helyezi, hogy a székelységnek a jövőben is támasztéka lesz és a francia zsurnalisztikában és a francia politikában a legélesebb harcot fogja megindítani a románok ellen és azok ellen a túlzó franciák ellen, akik a háborúban a románok által tanúsított politikai érdemek jutalmazásául eltűrik az igazságtalanságokat és eltűrik az idegen népek mészárlását. Barbusse-ön kivül azelőtt két vagy három nappal egy bécsi lapban benne volt MacDonald volt angol ministerelnök urnák a nyilatkozata, aki itt járt Magyarországon és innen Prágába ment és aki prágai útja után azt a kijelentést adta közre a középeurópai sajtóban, hogy ma minden más problémától eltekintve. Középeurópának legnagyobb, legelső és legégetőbb problémája a kisebbségek kérdése. Szerettem volna szocialista képviselőtársainkat megkérni arra, hogy ne elégedjenek meg azzal, hogy MacDonald

> eljött ide és itt a ministerelnök urnái egy dejeunert vagy vacsorát elfogyasztott, hanem kérjék meg, hogy menjen le Erdélybe, menjen le Csíkszeredára és Székelyudvarhelyre, menjen le a Bácskába és a Bánátba és ott személyese:! tanulmányozza és tapasztalja, hogyan bánnak a kisebbségekkel a megszállott területeken az utódállamokban. Franciaországban és általában Európában ma a nagy íróknak, a nagyművészeknek, a művészetekben és az irodalomban kiváló egyéniségeknek szavára sokkal többet adnak, mint a politikusokéra. Aki kint járt Parisban, tapasztalhatta, hogy még azelőtt néhány évvel is akármelyik művelt franciát meg lehetett kérdezni, mondja meg, ki a pénzügymin ister vagy a külügyminisfer, ezt nem tudta, ellenben tudta, ki Barbusse és ki Anatole Prance és minden irót és művészt ismert. Éppen azért, minthogy a nyugati államokban ez nagyon helyes felfogás megvan, hogy a géniuszt, a lángelmét mindennél, minden politikai konjukturánál többre becsülik, azt ajánlom az t. ministerelnök urnák, hogy az olyan embereket, mint Barbusse, MacPonald s hogy még egy angolt mondjak, Bemard Shaw-t kellene felkérni arra, hogy bár nem politikusok, mégis mind a világ által elismert lángelmék, jöjjenek el ide. jöjjenek el Erdélybe és Felsőmagyarországra, jöjjenek el Jugoszláviának északi részébe és tanulmányozzák ott személyesen a nemzetiségig kérdéseket, menjenek el a legkisebb magyar és sváb kunyhóba, szerezzenek személyes tapasztalatokat és^ ezeket a személyes tapasztalatokat az ő, az egész világ által elismert tollúkkal hozzák nyilvánosságra. Én mondom és ál Htom, hogy ezeknek a nagy férfiaknak állásfoglalása és cikkei a világsajtóban többet használnának a magyar ügynek és a magyar kisebbségi kérdésnek, mint számtalan meghatalmazott minister és konznlátus fen tartása. (Létay Ernő : Gondoljunk csak Scotus Viatorra!) Igen jól jegyezte meg az előttem ülő Létay t. képviselőtársam, hogy emlékezzünk a 30 évvel ezelőtt történt eseményekre. A legkellemetlenebb volt akkor a magyar politikában Scotus Viator cikkezése. Egy angol iró Scotus Viator néven irta meg ezeket a cikkeket, járta be Felsőmagyarországot és a románok lakta vármegyéket, ott gyűjtötte az adatokat teljesen elfogult emberektől és meg lehet állapítani — utólagosan ő maga is megállapította, — hogy olyan információkat szerzett, amelyek nem mindig feleltek meg a valóságnak. Ezekkel az információkkal igyekezett hangulatot csinálni a magyarok ellen és tápot adni a szomszédos államok nemzetiségi túlzóinak. (Mándy Samu : Bágalmazott !) Ha Scotus Viatornak ma is azt súgná az ő igazságérzete, hogy ezt a működést folytassa, akkor neki el kellene jönnie a megszállott területekre és ott az elnyomott magyarságtól kellene adatokat gyűjtenie. (Létay Ernő : Szégyelné is az előéletét ma már!) Megnyugtathatom Scotus Viatort, hogy sokkal erősebb, megrázóbb és drámaibb adatokat gyüjthetne össze az elnyomott magyarság szenvedéseiből, sokkal töhb szenvedést, igazságtalanságot és méltánytalanságot tudna könyvében nyilvánosságra hozni. Ha van benne emberi lélek és emberi szív és tényleg apostolnak érzi magát, aki az elnyomottak érdekében emeli fel szavát, akkor neki erkölcsi és morális kötelessége volna ezt az utazást megtennie a magyar nép érdekében, amely, ha elnyomásról, szenvedésről van szó, ebben nem maradhat hátrább, a nem elnyomott és kevésbé szenvedő eseh-szlovákoknál és románoknál. Azt kell mondanom, hogy a magyar külpolitika eddig tulajdonképen nem állott egyébből, mint folytonos várakozásból, mintha csak előttem szólott képviselőtársaimnak refrénjét várta volna, ahogy mondottam : Ember küzdj é« bízva bízzál. Ez a bizalom és várakozás jellemzi a magyar külpolitika álláspontját, a »dolce far niente«, a semmitevés, ez volt hosszú éveken keresztül a magyar külpolitika jelszava ; pedig itt idézhetnék nemzetközi nagy politikusokat, akik azt mondják, hogy inkább valamit rosszul csinálni,