Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.

Ülésnapok - 1922-473

8 A nemzetgyűlés 473, ülése 1925. évi november hó-26-án, csütörtökÜn, fokától, a VI. fizetési osztálytól, a középiskolai tanárságot pedig az V. fizetési osztályba való bejutás lehetőségétől teljesen megfosztják, akkor az a helyzet áll elő, hogy amig más szolgálati ágakban hasonló képesítésű vagy talán kisebb képesitésü egyének a ranglétra magasabb fokára tudnak feljutni, addig ezek a kultúrmunkások ettől el vannak zárva. Pedig ezek a kultúrmunkások azok, akikre oly sokszor támaszkodnak nemcsak az ő közvetlen kötelességteljesitésük mezején, hanem a magyar falu, a magyar város, a magyar vidék kultúrájának minden munkájában is, mert his/fin valahányszor kulturmunkáről van szó, a társadalom mindig a magyar tanárok és tanítók önzetlen munkáját veszi igénybe. Nem lehet kívánni tehát, hogy megalázottságuk és degradáltságuk tudatában ezt a munkát lelkiismeretesen, vagy legalább is örömmel folytassák. Ennek a státusrendezési Trianonnak vannak különlegességei is. Méltóztatnak tudni példának okáért azt, hogy az állami polgári iskolák igazgatói bekerülhetnek ugyan a VI. fizetési osztályba, de a polgári iskolai tanárképző főiskola mellett működő gyakorló tanárok nem kerülhetnek bele; hogy az álami középiskolák igazgatói státusából néhányan bekerülhetnek ugyan az V. fizetési osztályba, de az egyetem mellett működő középiskolai tanárképző tanárai közül egyetlenegy sem kerülhet bele. A múltban 4 volt benne, most azonban egy sem kerülhet bele az V. fizetési osztályba. Az Eötvös-kollégiumból, amelyre a kultuszminister ur oly büszkén szokott hivatkozni, a múltban 5 tanár volt az V. fizetési osztályban, most egyetlenegy sem kerülhet bele. A legszomorúbb a főiskolai tanárok sorsa, mert azoknak a főiskoláknak a tanárai, amelyek a kultuszminister ur fenhatósága alá tartoznak, teljesen kizárattak az V. fizetési osztályból. A kultusztárca alá tartozik 5 főiskola: a Zeneművészeti, a Kénzőművészeti, a Színművészeti Főiskolák, a Pedagóginm és az Erzsébet-Nőiskola. A Zeneművészeti Főiskola tanárai közül ezelőtt 7 tanár volt az V. fizetési oszttályban, most 1, illetve csak az igazgató. A Képzőművpszeti Főiskolából eddig 7 tanár volt az V. fizetési osztályban, most már egy sem, illetve csak az igazgató. Az Eötvös Kollégiumból ^4 volt, most senki. A Szinművészeti Főiskolából 4 volt, most senki. A Pedagóariumból 8 volt, most 2. Az Erzsébet-Nőiskoláiból 7 tanár A^olt, most csak 1. Ugylátszik, igaza van a Magyarság tegnani számában közölt panasznak, amelyben az áll,, hogy a szakjukat tudományosan művelő tanárok ambícióját ez az intézkedés egy irányban mindenesetre fokozza, még nedig abban az irányban, hogy valahogy be ne kernl^nek a főiskolai státusba. Pedig a magyar főiskolákat épen a tanári karuk tette világhírűvé. Nem akarok nagy neveket említeni, csak hivatkozom a Zeneművészeti vagy a Képzőművészeti Főiskola régi nagyjaira, akiknek emlékével és ^működésével nein áll arányban ezeknek a főiskoláknak középiskolai rangra való degradálása. Abban, hogy a középiskoláknál és ezeknél a főiskoláknál csak az igazgató kerülhet bele a magasabb fizetési osztályba, a tanári munka aláértékelését látom. Talán különösnek méltóztatnak találni felfogásomat, de én azt tartom, hogy ha valaki a tanári katedrán jól bevált, nem szabad azzal büntetni, hogy elvonjuk a. katedrától és betesszük irodába, hogy megfosszuk ezáltal attól a lehetőségtől, hogy kiváló működését folytathassa azon a helyen, ahol eddig folytatta és próbálkozzék egy másik munkával, az adminisztrációval. És miért? Kizárólag anyagi érdekből. Mert ha az a tanár, aki jól működik, ugyanazt a rangot mint tanár is elérhetné, amelyhez hozzáférhet akkor, ha a tanári katedrát az igazgatói irodával cseréli fel, tehát ha a tanár is előléphetne ugyanabba a fokozatba, amely az igazgató számára biztosítva van, akkor nem állhatna elő az a helyzet, hogy jó tanárból rossz igazgatót esináljunk. Méltóztassék meggyőződni, a rossz igazgatót valahogy el lehet birni, de a jő tanárt nem lehet nélkülözni. Az adminisztrációs munka egész más természetű munka, úgyhogy én a magam részéről azt a felfogást vallom, hogy a tanári és az igazgatói státus között talán szolgálati szempontból lehet a szubordináció álláspontját elfoglalni, de egyéb szempontból ezeknek feltótlenül parallel státusoknak kell lenni, úgyhogy mindkét státusban egyforma előléptetési viszonyok állapitassanak meg. A tanár igy, mint tanár elérhetné a fokozatokat, amelyeket a vele hasonló képzettségű tisztviselők egyéb szolgálati ágakban elérhetnek. Én ebben látnám a tanári munka igazi megbecsülését. Szomorú dolog, hogy ma, a státusrendezés után a tanár ott végzi, ahol a biró kezdi. Régebben a tanári kar és a birói kar tökéletesen egyformán volt dotálva s a tanári és birói karnak ez az együttes elbírálása tradíció volt. Azóta a birói kar előlépett onnan és abba a helyzetbe került, hogy egy fiatal biró magasabb fizetési fokozatban van, mint egy öregebb tanár, 20—25 évi szolgálat után és a tanár abban a fokozatban végzi, ahol a biró kezdi pályáját. Ezen változtatni kell. Én nem mondom, hogy a bírák jól vannak fizetve, sőt az ellenkezőjét tartom, de állítom, hogy a tanárság viszont erősen vissza van nyomva előhaladásában. A sérelmek közé kell soroznom az ötödéves korpótlék eltörlését is. A múlt évben ez a nemzetgyűlés úgyszólván egyhangúan, a kultuszminister ur hozzájárulásával, elfogadott egy határozati javaslatot, amely az ötödéves korpótlék visszaállitását követelte. Ebből a határozati javaslatból azonban nem lett semmi. A kultuszminister ur tegnap igen bölcsen azt mondotta, hogy egy ministernek nem^ szabad addig igérni, amig az igéret teljesítésének lehetősége fenn nem áll. A múlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával pedig ehhez a határozati javaslathoz hozzájárult, tehát fel kell tételeznünk, hogy az alap meg van az ötödéves korpótlék visszaállításához és ezt a kultuszminister ur talán maga is kisürgethetné\ Egy további anomália, amelyre szintén fel akarom hivni a minister ur figyelmét, a túlórák díjazásának problémája. Az ipari életben a túlórákat a normális órák díjánál magasabban szokták értékelni. A tanári pályán a túlórákat egyáltalán nem értékelik és a kötelező óraszámon túl terjedő munkásságot, ha ez egész éven át is tart, nem fizetik, holott a legminimálisabb dolog, amit itt kivánok^az, hogy a tanárokat fizetésüknek^ a kötelező órák számával való elosztása révén létrejött hányadossal, mint óradíjjal díjazzák. A szociális igazság követeli ezt, hiszen az a tanár vagy az a tanitó, akinek a kötelező órán felüli munkát osztanak ki, ennek a többletmunkának a díjazását teljes joggal igényelheti. Kérem tehát a minister urat, hogy méltóztassék ebben az irányban is kezdeményező lépéseket tenni. A magam részéről sem hagyhatom megemlítés nélkül a ferencvárosi Fáy András-