Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVII. kötet • 1925. november 26. - 1925. december 11.
Ülésnapok - 1922-475
106 A nemzetgyűlés 4?5. ülése 1925. évi december hó 1-én, kedden. szaélés folytán való megsértése alkalmas arra, hogy árnyat borítson az egész intézményre. A t. minister ur nem akar látni. Felfrissítem emlékezetét. Amikor itt az igazságszolgáltatás egy parányi részének, egynéhány embernek, néhány kis tanácsnak szörnyű atroeitásos, borzalmas Ítéletéről volt szó, — ma már igy nevezik a jogirodalomban a higgadt jogász agyak .— akkor azt méltóztatott mondani, hogy a politikát erről az oldalról keverjük bele a bíróságok működésébe. Ma is azt méltóztatott mondani, hogy ha Márffyt halálra Ítélték volna, nem volna ellene kifogás. Tessék, minister ur, a Szózat és a Nép akkori számait i elolvasni, azok akkor is, szokásuk szerint bűntett feldicsérését követték el és bizony támadták a Márffy-féle Ítéletet és támadták Lángért személyesen is. Végigvezetett itt a minister ur néhány eseten. Azt méltóztatott mondani, hogy pl. a Népszava elitéltetése politika, felmentése pedig nem politika. Azután az Erger-Berger nótának éneklése folytán történt elítélés is politika lett volna, a felmentés azonban nem az. Hát a felmentés is politika lett, mert az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ha valaki pl. az Erger-Berger nóta éneklése ellen kifogást tett és az ügy bíró elé került, nem ismerték el, hogy jogos felháborodásában cselekedett az illető, mert a becsület védelméről szóló törvény kifejezett rendelkezése szerint nem büntethető az, aki jogos felháborodásban ragadtatja el magát valamely sértésre. (Zaj.) Semmi sem szomorúbb, mint az, hogy a sajtó egy részének ilyen primitiv kis ítéletet, melyet a törvény kényszerűsége folytán kellett hozni, jubilálnia kellett, mert hozzá voltak szokva ahhoz, hogy elégtételt ilyen esetekben nem lehet kapni. Azt méltóztatott mondani, hogy mi vonjuk bele ezekbe az ügyekbe a politikát, holott, amint láthatjuk, ilyen divergáló esetek vannak, amelyek igenis bizonyítják, hogy nincs egyoldalú pártelfogultság, nem vezérel bennünket boszu és pártpolitikai felfogás. Ugyanilyen naiv érvvel jelent meg előttünk a miniszterelnök ur is, amikor azt mondotta, hogy ime a Rákosi Mátyás-féle perben kommunistákról ós egy népbiztosról volt szó és a független magyar bíróság kimondotta, — bár az ő javukra is szólt — hogy nincs helye statáriális eljárásnak. T. minister ur, azt hiszem, velünk jogászokkal együtt méltóztatott mosolyogni, (Pesthy Pál igazságügyminister : Én nem 1) elég hiba, ha nem méltóztatott mosolyogni, mert mi kezdettől fogva kacagnivalónak, blöffnek tartottuk azt, hogy hónapokig tartó vizsgálat után még statáriális eljárást akartak rendezni, amikor annak anyagi feltételei nem forogtak fenn ; hiszen a bizonyítékok beszerzése és a bizonyítási eljárás nem történhetett meg és azon a háromnapos tárgyaláson — mint a védőügyvédek által előtárt anyagból is kitűnik — azt a rengeteg bizonyítási anyagot nem is lehetett volna ismertetni. Be azután a dolog természete is kizárja, hogy amely ügyben hónapokon keresztül való vizsgálatról van szó, az Ítélkezésnek — amely élet-halál felett történik — három nap alatt le kell játszódnia. Azután meg nemcsak jogászi szempontból, de egyébként is tudtuk, hogy nem lehet megtörténnie a statáriális eljárásnak, mert ennek meg voltak a külpolitikai akadályai is. Tudtuk, hogy ezt megrendezik, hogy ez blöffnél nem egyéb, de a statáriális eljárást nem merik megtartani. Kár volt tehát diszkreditálni az igazságügyi eljárást. Jogi abszurdum, a dolog belső lehetetlensége volt, hogy önök abban az ügyben statáriális eljárást akartak elrendelni. Ilyen példákra nem lehet hivatkozni, mert utóvégre (Pesthy Pál igazságügyminister : Erre nem is hivatkoztam !) akkor azt lehetne mondani a közigazgatás dicséreteképen, hogy ime rendben van minden, mert a gödöllői főszolgabíró nem akasztat, (Zaj és mozgás a jobboldalon.) mert nincs joga hozzá, mert ez a törvény szerint abszurdum lenne. De nem kisebb abszurdum az, hogy ebben az ügyben statáriális eljárást akartak elrendelni. De nézzük magát a kérdést, hogy ki kever bele politikát, ki kénytelen politikát belekeverni az ügyekbe. Én, t. igazságügyminister ur, kijelentem itt, hogy nemcsak az ellenzék, nemcsak általában az üldözöttek kénytelenek politikát belekeverni az ilyen ügyekbe, hanem az igen t. minister urak is kénytelenek politikát belekeverni és bele is kevertek ezekbe az ügyekbe. Nem beszélek most arról, hogy Bakonyi Kálmán curiai biró urat miképen intézték el a t. belügyminister ur és a t. igazságügyminister ur is (Pesthy Pál igazságügyminister: Én?), csak azért, mert itt megint bizonyos politikai szempont játszódott bele (Zaj.), mert nem tetszett az ő politikai állásfoglalása (Fábián Béla: Nem foglalt el politikai álláspontot!), amely csak vélt volt, mert hiszen nem láttuk semmiféle külső megnyilatkozását annak, hogy milyen politikai álláspontra helyezkedett- Nem akarok hivatkozni a Staud Lajosféle esetre sem, amikor Staud Lajosnak, ennek a kiváló, nagyszerű jogásznak, — aki büszkesége volt a Curiának és az ő tanácsa is büszkesége volt a Curiának — Ítélkezésébe hatalmi részről be méltóztattak avatkozni. (Zaj. — Pesthy Pál igazságügyminister: Mennyiben?) Staud Lajos maga panaszolja az egyik jogi szakfolyóiratban, hogy amikor a Staudtanács nem volt hajlandó megengedni, hogy egy kicsi embernek milliárdokat érő vagyona 5 millióért elvétessék mint Brázay-vagyon, akkor be méltóztattak avatkozni (Farkas István: Független bíróság!), mert amint Staud Lajos egyik jogi szaklapba irt cikkében mondja, az igazságügyminister ur az egyik curiai tanács döntése ellen jogegységi orvoslatot kért a Curiától. (Pesthy Pál igazságügyminister: Jogom van hozzá!) Joga van hozzá, de mikor ilyen kiélezett esetről van szó, amikor egy hatalmas vagyonú peres fél, amely pamfletekkel árasztja el a Curia egyik tanácsa ellen az illetékes és nem illetékes összes tényezőket, szemben áll egy szerencsétlen, koldus emberrel, (Farkas István: Természetes, hogy nem annak lesz igaza!) azonkívül pedig, amikor még arról is szó van, hogy egy ilyen lehetetlen, képtelen igazságtalanságot egy tanács nem akar elkövetni, hogy megfosszon egy kisembert vagyonától egy nagy vagyonnal rendelkező peres fél javára és emellett minden jogász szerint, az elsőéves joghallgató szerint is az a döntés, amelyet a Staud-tanács hozott (Erődi-Harrach Tihamér: A jogegységi döntés nem hat ki az Ítéletre!) az öszszes jogi kellékeknek is megfelel, akkor nem szabad az igazságügyminister urnák odamennie és il^n hatalmas fél mellett a legnagyobb tekintélyű curiai polgári tanács ellenében jogegységi határozatot provokálnia. (Zaj. — Pesthy Pál igazságügyminister: Mi a hatálya a jogegységi határozatnak? — Erődi-Harrach Tihamér: Nem hat vissza!) T. igazságügyminister ur, az az Ítélet azonkívül megfelelt a praxisnak, a. joggyakorlatnak is, mert a Staud-tanács nem akkor ítélkezett először igy, hanem a
