Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

A nemzetgyűlés 470. ülése 1925. é szesszel tudnánk pótolni, akkor a kormányzatnak mindent el kellene követnie, még- prémiumok nyújtásával is, hogy a magyar mezőgazdasági szeszipart a lehető legmagasabb fokra emelje. Meg kell még itt emlékeznem egy szociális jelentőségű és természetű intézményről, az Országos Magyar Gazdasági Munkáspénztárról, amelyet gyakorlatból, azt hiszem, minden mélyen t. gazdatársamnak módja van ismerni, t. i. abból a gyakorlatból hogy évenként háromszornégyszer felszólítást kap, hogy most küldjön be ennyi millió koronát, azután a hegyébe még ennyi milliót, azután még ennyi milliót. Amikor az ember valamely testrészének első fájdalmas levágásán átesett, amikor az első milliókat kifizette, megnyugszik egy kissé, de alig tud békességben nyugodni (Rothenstein Mór: Közgyűlést mikor tartanak?), már jön a második, majd a harmadik levágás. Azt kérdem én, hogy azok a mélyen t. bürokrata urak, akik a Munkáspénztárt kezelik és vezetik, a szellemi képességeknek csak olyan alacsony fokán állanak-e, hogy egy évi budget-t nem tudnak előre kiszámitani, ugy hogy részletekben kell levágni a kutya farkát?! Részletekben izgatják a magyar gazdaközönséget, amely amúgy is tudja, hogy ez Dunába hajigált pénz, amelyért senki jóformán semmit sem kap. (Ugy van! Ugy van!) Ha szorosan, tisztán csak kereskedelempolitikailag tekintem, ez egy egyszerű biztosítási ügylet, amellyel betegség, illetve baleset ellen biztositom a cselédemet, bizonyos átalányt befizetek és ha a cselédet baleset éri, akkor arra az időre, amig a cseléd munkaképtelen, — mert egyébként köteles vagyok hat hétig minden cselédemet gyógyíttatni saját költségemen •— bizonyos minimális összeget ez a pénztár nekem megtérit — elvben. Ha ez a pénztár magánvállalat és én annak levelet irok, amelyben bejelenteni, hogy X. Y. cselédemet ez vagy az a baleset érte, kérem a megfelelő napidijak kiutalását, — hozzáteszem, hogy a legtöbb gazda ezt a cselédjének szokta odaadni, mert a betegség, akárhogyan vesszük is, a cselédre bizonyos hátránnyal jár — a vállalat nekem udvarias levélben felel, amelyben vagy azt irja, hogy: végtelenül sajnálom, de uraságodnak ezért vagy azért nincs igaza és a segélyt nem folyósíthatjuk, vagy pedig azt fogja felelni, hogy uraságodnak igaza van és intézkedtünk a segély folyósitása iránt. Ez a vállalat, t. i. az orsz. gazd. munkáspénztár lényegében szintén nem több, mint egy magánvállalat, hiszen mi fizetjük s abból a pénzből tartja fenn tisztviselőit, amit a gazdák fizetnek. Tényleg azonban hatóságnak gerálja magát, amely, ha irnak neki levelet, amelyben bejelentenek ilyen esetet, még csak nem is válaszol. Kérdem én, azért fizetjük-e ezt a horribilis összeget, hogy külön hatóságot teremtsünk magunknak, amely bennünket a többiekkel együtt kinéz!? Százszor okosabb volna magánbiztosító intézethez menni, mert az igy vagy amúgy, de valahogyan legalább elintézi a dolgot. Itt vannak azután a formalitások, hogy a községházára kell menni, a községházán a hatósági orvossal megjelenni, annak kell igazolni, hogy a baleset tényleg igy történt, ugy történt. Ott egy blankettába mindezt, öregapjától öreganyjáig, végig az illető egész nacionáléját beirják és ezt mind hivatalos utón felterjesztik. Életemben kettőt t terjesztettem fel, még ma is várom az elintézést. {Élénk derültség. — Rothenstein Mór: Majd a közgyűlésen szóváteheti!) Ezt tehát a mélyen t. földia november hó 20-án, pénteken, 327 mivelésügyi minister ur figyelmébe ajánlom, legyen olyan szives és nézzen egy kicsit utána e t. munkáspénztár dolgainak és, ami a legfőbb, értesse meg azokkal a bürokrata urakkal, hogy ők nem hatóságok, hanem fizetett szolgái annak a gazdaközönségnek, amelynek adójából őket fentartják. (Ugy van! balfetöl.) Azokon a terheken felül, amelyeket már előadtam, a különböző vizszabáLyozási, úrbéri, egyházi és egyéb terheken stb. stb. felül, mit szóljak egy olyan intézkedéshez, amely egészen uj dolog, amely nélkül a volt, a nagy, a hatalmas, a gazdag Magyarország meglehetett, de amelyet most csonka Magyarországon par force végre kell hajtani? A kataszteri birtokfelmérésekről van szó. (Halljuk ! balfelöl.) Ha a Dunántúl azokban a vármegyékben méltóztatnak utazni, amelyekben nekem többször szerencsém van megfordulni. — Somogy-, Zala-, Vas- stb. megyékben, szóval a dunántúli megyékben — látni fogják, hogy a földek tele vannak tűzdelve mindenféle piros-fehér póznával, szóval látják, hogy ott kataszteri munkálat folyik. Mit jelent ez a munkálat? Azt, hogy mérnökök jönnek oda ki, esztendőkig ott ülnek a községek nyakán, a községek költségére, a községek tartoznak nekik fuvart és napszámost tartani, és felmérik — a tényleges állapotot. (Derültség.) Mert ha még volna ebből a felmérésből a gazdaközönségnek legalább az a haszna, hogy az esetleges birtokfoglalásokat megállapítják, szóval visszaállítanák mindenkinek birtokát, ugy, ahogy annak lenni kellene, hogy az ilyen megállapításon mint biztos bázison állva, valaki a bírósághoz mehessen és követelhesse az elfoglalt földterület visszaadását, akkor azt mondhatnám, hogy ez az intézmény megérdemelne egy kis áldozatot. De nem ez történik. Azt az állapotot veszik térképbe, amelyet találnak, a foglalással együtt, ugy hogy a gazdaközönségnek ebből abszolúte semmi haszna nincs. Ellenben mit jelent ez pénzkiadás tekintetében? Az egyik községben, ahol érdekelve vagyok, mint birtokos, Kővágóőrsön, a kataszteri munkálatra eddig kiadott költség, amint értesülve vagyok, 100 millió koronán felül rug. (Felkiáltások balfetöl: Hallatlan !) Egyetlen egy községben ! Mélyen t. minister ur! Ha mi meg tudtunk lenni 67-től, sőt, ha nem csalódom, a kataszteri munkálatok 56-ban hajtattak végre, ha tehát 56-tól mostanáig a nagy, hatalmas Magyarország meg tudott lenni enélkül az intézmény nélkül, most kell nekik az amúgy is agyonsajtolt, kiszipolyozott és koldussá lett községekbe kijönni és ilyen költségeket okozni? Hogy ez hová fajulhat, ennek illusztrálásaképen — hogy tisztán láthasson mindenki — vagyok bátor saját falum esetét elmondani. Junius 2-án vagy 3-án lehetett, szóval a legnagyobb fürdőszezon kezdete volt, amikor kétségbeesve jön hozzám a boglárközségi biró s azt mondja: »Méltóságos uram, az Istenért, adjon valami tanácsot, mert neki megyek a Balatonnak!« (Meskó Zoltán: Még nyár volt!) »Az Istenért mi baj van?« »Itt vannak a mérnökök a nyakamon és követelőznek, hogy adjak nekik lakást, fuvart és napszámost.« Engedelmet kérek, a legnagyobb aratásban adjon nekik a biró fuvart, napszámost és a legnagyobb fürdőszezonban, amikor egyetlen egy üres szoba Bogláron nincs, adjon nekik lakást, pláne amikor a t. mérnök urak családostul jönnek a községbe, (Derültség jobbfelől.) és pont a fürdőszezonban kell nekik Boglár község fel47*