Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-470

318 A nemzetgyűlés 470. ülése 1925. gébben az országgyűlésnek eszeágában sem állhatott az, hogy az akasztófa alá állitott gyilkosokat palástjával befödje és a nyilvánosság elől eltakarja, hogy el fogják venni méltó büntetésüket; eszeágában sem lehet az országgyűlésnek olyan törvényt kodifikálni, hogy a nyilvános végtárgyalások bekövetkezéséről előre nem lehet hirt adni a sajtóban. Ezért én szükségesnek látom ezzel a legújabb gyakorlattal szemben, amely teljesen novum és előttem mesterkélt, erőszakos dolognak tetszik, hogy ha másként nem lehet a helytelen gyakorlatot megszüntetni, az igazságügyminister ur kezdeményezésere törvényhozásilag novelláris utón intézkedjék a nemzetgyűlés, hogy a gonosztevőket nem óhajtja a nyilvánosság elől elvonván, a titoknak, a homálynak a palástja alá elrejteni. T. Nemzetgyűlés! Befejezésül röviden foglalkozni kivánok azokkal a mozgalmakkal, amelyek a királykérdésben legújabban jelentkeznek. Emlékezetébe idézem a t. Nemzetgyűlésnek, hogy az 1921. évi XLVII-ik törvénycikk, amelyet a ministerelnök ur terjesztett elő, a nemzetgyüés megszavazott és Magyarország jelenlegi államfője, a kormányzó ur szentesitett, illetőleg jóváhagyó aláírásával ellátott, kimondotta nemcsak azt, hogy XV. Károly király uralkodói jogai megszűntek, hanem azt is, hogy (olvassa): »a pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.« Nos, ezzel a törvénnyel szemben van egy álláspont Magyarországon, amely azt mondja, hogy ez a törvény nem érvényes, amely ennek a törvénynek semmiféle hatályát el nem ismeri, amely szerint hiába mondja ki a magyar nemzetgyűlés az uralkodói jogok megszűnését, az öröklés megszűnését és a szabad királyválasztást, ez lázadó álláspont, lázadás a négyszázéves dinasztia törvényes jogai ellen, a magyar nemzetnek ebbe a kérdésbe abszolúte semmiféle beleszólása nincs, hanem örökké, mig csak az ország fennáll, az 1723. évi I. és II. t.-cikkek erejénél fogva a H^^burg-háznak minden időkre szóló örökösödési joga megmarad; bármiféle világesemény zajlik le tehát körülöttünk, bármit kivánna is a nemzet érdeke, ha maguk a törvényben meghatározott feltételek bármilyen mértékben megsemmisülnének is — hiszen ők maguk elismerik, hogy teljesen megszűnt az osztrák kapcsolat, amely lényeges elC feltétel volt. mert hiszen a trónöröklésre következő osztrák főhercegnek kellett lennie annak, aki a magyar királyságra a pragmatica sanctio-nál fogva ki volt jelölve — azt mondják mégis, van egy része annak a törvénynek, amely soha, semmi körülmények között meg nem szünhetik, akármenvnyire megsemmisül is többi része, ez pedig az. hogy a magyar nemzetnek és a Habsburgháznak a sorsa örökre össze van kötve, a magvar nemzet soha szabadságát, önrendelkezési jogát vissza nem kaphatja, hanem mig csak esrvetlen magvar ember Jesz a föld hátán, az köteles bármilyen körülmények között a Habsburgokat törvényes, született, volt és leendő uralkodójának elismerni. Halljuk ezt olyan előkelő ankakról is. amelyek sohasem nyilatkoznak meg a lea-naeyobb közügyeieni ébresztése nélkül, halliuk ezt például gróf Apponyi Albert t. képviselőtársunktól is, akit a nemzet pátriárchai magaslatra emelt gondolkozásában évi november hó 20-án, pénteken. és lelkében. Halljuk ezt ő tőle, aki, a meddig Habsburgok Magyarország trónján ültek, velük szemben mindig a nemzeti szuverenitás jogát védelmezte, mindig a nemzeti szuverenitást szegezte szembe és annak kivívásáért harcolt. Azt kérdezem most, t. Nemzetgyűlés, ha valaki egy ilyen abszolút isteni jogot felállít, ha egy változtathatatlan törvényről beszél, akkor hol van a nemzeti szuverenitás, hol van akkor a nemzet önrendelkezési joga, hol van akkor a nemzetnek az az akaratnyilvánitási lehetősége, hogy saját sorsáról változott körülmények között akkor, amikor a tények is mellette szólnak s talán a nemzet halhatatlanságának céljai is azt kívánják, másként rendelkezzék, mint őseink jónak látták? Azt mondják ennek a felfogásnak a hirdetői: Igen, lehetséges a dinasztia öröklési jogait megváltoztatni, de ahhoz kell egy olyan tényleges uralkodó Habsburg-király, aki az erről a változtatásról szóló törvényt saját aláírásával szentesíti. Miután azonban nem igen lehet remélni, hogy valaki saját személyére ilyen nagy joglemondással éljen, voltaképen még ennek az álláspontnak felállítása sem egyéb, mint a nemzeti szuverenitásnak tökéletes és teljes megtagadása. Ebben a törvényben benne van továbbá az is, hogy a királyság államformáját, ősi intézményét változatlanul fentartjuk, de a királyi szék betöltését későbbi időkre halasztotta el az ország és utasította a ministeriumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen. Ebben a törvényben tehát a kormány feladatául tüzetett ki, hogy az ország összes körülményeinek, belső és külső érdekeinek mérlegelésével alkalmasnak ítélt időben az ország törvényes képviseletének a királyi szék betöltésére előterjesztést tegyen. Nagyon jól tudjuk, hogy a nagyentente európai hatalmai, amelyeknek igája alatt nyögünk, kevésnek találták a törvénynek ezt a deklarációját és kísérőjegyzéket — mondjuk — csikartak ki a magyar kormánytól, amelyben a magyar kormány elismerte az országra nézve azt a kötelezettségét, hogy az entontehatalmak előzetes tudta és beleegyezése nélkül ebben a kérdésben érdemleges intézkedést nem tesz. Ezzel a törvénnyel és kötelezettséggel és a ministerelnök urnák azzal a kijelentésével szemben, hogy a fiatal Ottó főherceget senkisem deklarálhatja Magyarország törvényes uralkodójának, a magyar arisztokráciának, a magyar egyházaknak, a magyar nagybirtokososztálynak, a magyar hadsereg legfőbb karának és a bürokrácia legfőbb méltóságainak, a plutokrácia reprezentánsait is hozzászámítva, egész nagy és díszes sokasága áll, amely a maga óriási erkölcsi tekintélyével, jelentőségével, befolyásával és erejével legalább is szellemileg, eszmeileg egész egyszerűen félrelöki a magyar nemzetgyűlésnek ezt a törvényét és arra az álláspontra helyezkedik, hogy Ottó főherceg, mint II. Ottó, Magyarországnak törvényes uralkodója, akit csak kiskorúsága akadályoz meg abban, hogy a trónt elfoglalja, de mihelyt nagykorúvá lesz, ami a házi törvények szerint talán 18 éves korában következik be, a törvényhozásnak ir>so facto meg kell nyitni számára a magyar trón felé vezető utat és Ottót mep; kell koronázni magyar királynak. Sem a törvényt, amelyet az ország hozott, sem pedig a kormánynak Európa hatalmasságaival — akik végeredményben Magyarország sorsát mégis csak kezükben tartják — megkötött egyezményét nem veszik tekintetbe, nem törődnek semmivel, és ezen az alapon állva,