Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.
Ülésnapok - 1922-463
A nemzetgyűlés 463. ülése 1925. évi november hó 10-én, kedden. 19 teljesen elszegényedett és vásárlóképtelen lett, úgyhogy még a legszükségesebbjeit sem tudja megvásárolni. A gazdaközönségnek szegényebb része, az a része, amelyről oly lelkes melegséggel beszélt ma délelőtt Baross János t. képviselőtársam, maga is vásárlóképtelen, öt-hat éves csizmáját nvüvi és sóvárgó szemmel nézi a vásáron a csizmát és mindazokat a ruhákat, amelyeket vennie kellene, ha pénze volna hozzá. A dolgozó magyar nép ma elszegényedett, és nincs arra pénze, hogy rendesen ruházkodjék, táplálkozzék. Nem viheti a pénzét a takarékba, mert nincs mit bevinnie. A tőkeszaporulat, a tőke akkumuláció rendkívül lassú Magyarországon. Az ilyen lassú tőkeakkumulációs országban ez a 42 millió aranykorona évtizedekig fogja még a maga hatását az egész magyar közgazdaságban éreztetni. Ujabb és ujabb injekciók kellenek. Azok az injekciók, amelyeket a nemzetgyűlés legutóbbi ülésszakán bejelentettek — a külföldi kölcsön és most újra elmegyünk Genfbe, hogy ismét 30 millió aranykorona felszabadítását kérjük — ezek az injekciók ideig-óráig valahogyan lábraállitják a beteg organizmust, de ez az elgyöngült és mindenféle vérveszteségen keresztülment organizmus magától lábraállni nem tud. Van azután még egy része a dolognak, mert ez, amit említettem, csak az ipar és a kereskedolem által leadott rész. Itt van a városi lakosság által leadott rész. Ezzel kapcsolatban meg kell emlékeznem valamiről épen most, mert ebben meglehetősen antiszemita világban időszerű a dolog. Köztudomású, hogy a zsidók ugy jutottak el Lengyelországba, hogy a lengyel fejedelmek behívták őket. Nem maguktól, nem passzióból mentek oda, hanem a 30 éves háború után kitört a zsidózavargás Németországban, mert akkor is, a keresztes háború idején is minden vesztett háború bűnbakja a zsidó volt. Tehát a 30 éves háború után a Rajna mentén kitört zsidóellenes zavargások megnehezítették a zsidóság életét. A lengyel fejedelmek felhasználván ezt az alkalmat, becsalogatták a zsidókat Lengyelországba. Nem is volt a zsidóknak jobb pártfogójuk, mint a lengyel fejedelmek. Hagyták őket gazdálkodni, pénzt kölcsönözni és minden olyat csinálni, amitől meggazdagodtak. Amikor pedig háború előtt álltak, vagy pénzszűkében voltak, rácsaptak a zsidókra, elvették tőlük, amit el lehetett venni, aztán megint békességben hagyták őket. Az egyik lengyel fejedelem az emlékiratában szépen leirja, hogy a zsidókkal ugy kel bánni, mint a jó gazda bánik a méhekkel. Hagyni kell őket, mig megszedik magukat és amikor megszedték magukat, kifüstöli az ember a méneket és elveszi a mézet. De kizárólag a zsidókkal mégsem lehet így csinálni ma Magyarországon, mert végre is kultúrállam vagyunk, Hegyeshalomnál már kezdődik a nyugat. A zsidókat helyettesiti Magyarországon a városi lakosság. Ha valami baj van, ha pénzt kell stabilizálni, ha az államháztartást kell rendbehozni, a városi lakosság az, amelyre ráteszik a szivókákat és amennyi bennük van, kiszívják belőle. Ezt láttuk a hadikölcsönnél. . . (Cserti József : Hát a falu ? Az ép igy megosztja az áldozatokat ! — Renczes János : Malásits barátom maga se hiszi el a miket mond. A falu ép ugy kiveszi a részét az áldozatokból 1) Egy pillanatig sem mondtam, hogy a falu népe talán tejjel-mézzel folyó Kánaánban lakik, kétségtelen azonban, hogy a falu népének kezén nem fordul meg annyi pénz, mint a városi lakosság kezén, mert hiszen életkörülményei, gazdasági helyzete nem teszi szükségessé, hogy annyi pénzt forgasson, mint a városi ember. A városi ember az, akinél a pénz a zsebéből a szájáig ér. (Cserti József : Már akinek van 1) A városokra, elsősorban a fővárosra kivetettek 300 milliárd kényszerköl csont, amelyből azonban csak 154 milliárd folyt be, mert a város a kényszerkölcsönre többet fizetni nem tudott. Ezenkívül természetesen kissé még a vidéket is elővették ugy, hogy nagyon sok vidéki gazda igen keserves sirámokat hallat arról, mennyi kényszerkölcsönt kell neki fizetni és ennek a kényszerkölcsönnek milyen súlyos kamatai vannak. Már most, t. Nemzetgyűlés, önök közül valaki azt mondhatná, hogy ezek túlzások. De ha megnézzük az utolsó évek ipari statisztikáját, akkor azt kell látnunk, — bármely iparágat nézzünk is — minden iparágnál konzekvensen lehet tapasztalni az alkalmazott munkások számának részbeni, vagy nagyrészbeni csökkenését ; lehet azután tapasztalni azt, hogy a békével szemben a magasabb árak ellenére is, a munkabérek csökkentek. Ha tehát semmi eg3 r éb nem volna bizonyítéka előbbeni állításomnak, hogy az egész dolgozó magyarság a konszolidáció érdekében elvérzett, leszegényedett, lenyomorodott, bizonyítja ezt az ipari munkások béreinek hihetetlen " csökkenése, azután az állami adóterhek emelkedése. Erre nézve a helyzet a következő. Az 1914. évi fejenkinti megterhelés volt 57 aranykorona, 1920ban 26 aranykorona, 1923-ban 44 aranykorona és 1925-ben közel 80 aranykorona, amelyhez még járulnak a vámok terhei, a fogyasztási adók, forgalmi adók és egyéb állami terhek, úgyhogy nem túlzok, ha azt mondom, hogy az országos átlagban a fejenkint viselendő adóteher meghaladja a 120 aranykoronát. Ez természetesen a fővárosban, épen az itteni különleges viszonyok mellett, még megfelelően emelkedett és megfelelően magasabb. Ha tehát beszélünk konszolidációról ; ha beszélünk arról, hogy elértük a konszolidációnak azt a mértékét, hogy az előadó ur már az állami költségvetést, mint a konszolidáció tényét emlegeti, akkor itt nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ez a konszolidáció a magyar népnek, elsősorban a dolgozó magyarnak anyagilag hihetetlen összegébe került, s az egész magyar nép lerongyolódásával, leszegénycdésével és vérszegénységével fizette meg azt a konszolidációt, amellyel az urak ma fennen dicsekszenek. (Cserti József": így van ! Ez igaz !) Vannak értékek, amelyeket nem lehet pénzben, pengőben, sem lázsiásban, sem egyéb pénzben kifejezni, amelyek azonban mégis értéket képviselnek, s amelyeket értékelni kell. Ilyen érték egy országban a nép megelégedettsége, a viszonylagos béke és a nyugalom, már most, ha ebből a szempontból nézzük meg a dolgot, hogy ez a kormányzati rendszer, amely ma fennen dicsekszik azzal, hogy íme, konszolidáltam az országot, mennyibe került, amint azt már voltam bátor bemutatni, akkor nézzük meg egyszer, hogy a magyar nép ezért a rettenetes áldozatért, amelyet ezért a konszolidációért hozni volt kénytelen, mit kapott ettől a kormányzati rendszertől. Miután minden emberhez közelebb áll az inge, mint a kabátja, énhozzám is az én fajtám, az én osztályom áll közelebb, a munkásosztály. Én ezért a munkásosztály szempontjából bírálva a dolgot, azt mondom, hogy bizony ez a konszolidáció és ez a kormányzati rendszer mást, mint rabláncokat nekünk nem hozott. (Mozgás jobbfelől.) Tisztelt Nemzetgyűlés ! Én röviddel azután, ahogy a külföldről hazajöttem, egy alkalommal egy kisebb jelentőségű sztrájk elintézése céljából elmentem Ruttkára. Soha életemben még nem voltam Ruttkán. Amikor odaértem, akkor az állomás előtt fogadtak engem munkástársaim, s intettek, hogy ugorjam le a kocsiról, mert az állomáson szuronyos csendőrök várnak rám. Leugrottam a kocsiról, és elvezettek a Turóc folyónak. 3*
