Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-468

A nemzetgyűlés 468. ülése 1925. évi november hó 18-án, szerdán. 233 a formára adtak valamit. Az igy lefolytatott költségvetési viták után a megszavazott költségvetési törvények sokkal nagyobb megnyugvást keltettek az adózókban, mint ezek a mostani költségvetési törvények, ahol az ellenzék ugy beszél, mintha valami hegyről beszélne le, vagy a pineéből kiabálna fel, nem hallgatják, semmibe sem veszik, érveivel szemben nem állitanak ellenérveket, állításait nem igyekeznek megcáfolni s magyarázatokkal nem szolgálnak. Ezek olyan tünetek, amelyekkel érdemes foglalkozni. Nem a hiúság szempontjából, ezt ne méltóztassék gondolni, mert ez ezen az oldalon senkit sem bánt, hogy csak egy minister ül itt és csak egy egységespárti képviselő, akik hallgatják kifogásainkat, de félő, hogy künn a közvéleményben az alkotmányos életnek ez a könnyelmű negligálása rossz hatást vált .ki. Aki az ilyen költségvetési vita alapján létrejött törvény alapján kell hogy fizessen, az nem fizet szívesen, mert nem látja a kérdéseket megvilágítva, nem látja a súlyos adóterheket megokolva, csak azt látja, hogy van egy rendszer, amely ráüt a maga diktatórikus hatalmával, engedi a lehetőségig beszélni az ellenzéket, de nem törődik azzal, hogy mit mond. a kormánypárt pedig szavaz, és megszavaz mindent, amit elébe terjesztenek. Érthető az ellenzék magatartása is. Az ellenzékre hárul a birálat joga és kötelessége, de az ellenzék az elmúlt három esztendő alatt azt volt kénytelen tapasztalni, hogy hiába beszél, hiábavaló a fáradsága, hiábavaló az érvek felsorakoztatása, hiábavaló a reakció fellegvárának ostromlása, meghallgatásra nem talál, ugy hogy az embereken bizonyos fásultság vesz erőt, amelyíyel nem tudnak megküzdeni. Ennek oka elsősorban abban rejlik, hogy a kormány ráhelyezkedik a _ maga diktatórikus alapjára. Klasszikusan fejezte ki itt a nemzetgyülélen ezt egy minister n

r olyképen. hogy az urak beszélhetnek, amit akarnak, mi pedig cselekszünk azt, amitakarunk. Az egységespárt sem kíváncsi érveinkre és nem száll vitába velünk, nem sorakoztatja fel ellenérveit, mert tudja, hogy nincs más kötelessége, mint szavazni. így nem kell magát megerőltetnie az érvek keresésével és a kontraérvek felsorakoztatásával- De minek is? Ez sokkal egyszerűbb. Ha elkövetkezik a szavazás pillanata, a minimax megteszi a maga kötelességét és szavaz, a kormány^ előterjesztéseiből pedig törvény válik. Az ellenzék tisztában van azzal, hogy hiába beszél, javaslatait nem fogadják el, észrevételeit figyelemre nem méltatják. A végén azután megkapjuk a szokásos kijelentéseket. Egyik-másik minister ur megreszkiroz egy kis fáradságot és elmond néhány mondatot, s előre hallom és megjósolom, hogy ama tárcák képviselői, amelyekről a vita folyamán szó volt, fel fognak állni, vagy esetleg ministerelnök ur fel fog állni, ugy mint az előző költségvetési viták és indemnitási viták alkalmával is és azt mondja, hogy amit az ellenzék elmondott, azt hallottuk már sokszor, erre tehát válaszolni teljesen felesleges. Ez már megismétlődött néhányszor, előreláthatóan tehát ezt fogjuk hallani most is. Hogy az ellenzékben van mégis valami kis tetterő és nem adja fel a meddőnek látszó küzdelmet, az annak tulajdonitható, hogy az ellenzék a maga hivatását komolyabban veszi, mint a kormány és a kormánypárt. De az ellenzék nem békül meg ezzel a helyzettel. Az ellenzék tiszteli a parlamentarizmust, tiszteletben tartja az alkotmányosságot és szeretné látni a minisíeri felelősséget. Nem adja fel tehát a küzdelmet ; még megkísérli, hátha sikerül erről a rossz útról a túlsó oldalt visszarántani, noha semmi kilátása» nincs arra, hogy meghallgassák panaszait, amelyek nem NAPLÓ. XXXVI. személyi panaszok, hanem az ország népének panaszai; nem számithat arra, hogy honorálják ezeket, de viszont számítania kell arra, hogy a bíráló munka folyamán talán mégis csak felülkerekedik a józan ész. Mint mondottam, megint hallani fogjuk a szemrehányást, hogy »ezeket már hallottuk«. Elfogadom, hogy az ellenzék bíráló munkájában van ismétlés, erről azonban az ellenzék nem tehet. Az ellenzék csak akkor lenne megróható az ismétlésekért, ha közben a kormány a problémákat megoldotta volna, a sérelmeket és panaszokat orvosolta volna, a hiányokat pótolta volna, vagy legalább ilyen irányú intézkedéseket tett volna. Mondom, akkor jogos volna a szemrehányás, hogy ismétlésekbe bocsátkozunk, igy azonban számolni kell azzal, hogy nemcsak hogy a problémák sokasága nem iogy, hanem inkább szaporodik. Ennek folytán az ellenzék mindig ugyanazt fogja követelni, amit követelt, s mindaddig kénytelen követelni, ameddig a kormány ezeket a problémákat meg nem oldja. Benanról írják, hogy mindennap kapott egyik tisztelőjétől levelet, amelyben figyelmeztette őt arra, hogy van pokol. France Anatolról irta Brousson, az ő titkára, hogy hasonlóképen kapott mindennap valakitől levelet, mindig ugyanazzal a figyelmeztetéssel, hogy vigyázzon a lelki üdvösségére. Az ellenzék ennek a levélírónak szerepére vállalkozott és mindennap megírja levelét a kormányhoz, a rendszerhez és a reakcióhoz, hogy rossz utón jár és az országot ujabb veszedelembe hurcolja magával. Amig a levélíró meg nem győződik arról, hogy a figyelmeztetése nem hat, mindaddig ezt a levelet mindennap újra megírja a kormánynak Ez az ellenzék fellépése, ezért kénytelen az ellenzék a maga, illetve az ország sérelmeit és panaszait állandóan szóvátenni, előhozni; nem lehet, nem szabad a túlsó oldalról ezt zokon venni és nem szabad csodálkozni afölött, hogy pl. az előző költségvetési vitában is ugyanazok a követelések hangzottak fel az ellenzék padjaiból a kormánypárt felé, mint a megelőző vagy mint a következő költségvetési vagy indemnitási vitákban. Mondom, ez azért van, mert a kormány nem akarja a problémákat megoldani. Ezért mi, sajnos, ezután is csak ezen az alapon dolgozhatunk és mindaddig ezen az alapon kell dolgoznunk, mindaddig fel kell sorakoztatnunk a problémákat, mindaddig költögetnünk kell a kormánynak és a kormánypártnak lelkiismeretét, amig rá nem lép arra az útra, amely az ország érdekében valónak mutatkozik. Azt is mondják, szintén szemrehányás gyanánt, hogy az ellenzék csak beszél és nem végez produktiv munkát. Ez a szemrehányás nem helytálló, mert mi ugy érezzük, hogy a mi ösztönzésünkkel, birálatunkkal állandó sürgetéseinkkel produktiv munkára serkentjük a kormányt és azonkívül is a biráíó munka inproduktivnak látszik ugyan, de azért produktiv munka. Méltóztassanak csak végignézni azokon a javaslatokon és határozati javaslatokon, amelyeket mi benyújtottunk és benyújtunk. Ezekben produktív munkára serkentünk, produktiv tevékenységet akarunk kiváltani a kormányból, ösztönzünk, utat mutatunk, de természetes, hogy mivel ellenzéki oldalról jönnek a javaslatok, ezeket lenyakíilozzák. Pedig megvalósítható dolgok ezek mind, egy sem fantom közöttük, mind olyan, amely valamely szükségletnek fedezésére szolgálna. De persze nem fogadják el, mert a kormány diktatórikus pártpolitikai szempontoktól irányított politikájával és elgondolásával nem egyezik. Alkotmányosnak nevezi magát ez a kormányzat, az alkotmányosság attribútumait azonban hiába akarjuk nála felfedezni. Viszont önök is 34