Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-468

A nemzetgyűlés 468. ülése 1925. kai való játék. Annak a kérdésnek, amelyet szóvátettem, lényege az, hogy a nemzetgyűlés igen t. elnöke diszkrecionális jogával élve arra az emléktáblára, amelyen ennek a két nagy vértanúnak emlékezete van megörökítve, saját helyes felismerése alapján azt irattá, hogy Tisza István és Návay Lajos, a rémuralmi idők vértanúi, a rémuralmi idők áldozatai. Mégis úgyszólván az utolsó 24 órán belül nem belső meggyőződésből, — amint saját nyilatkozataiból látom — hanem tisztán politikai okokból ezt a megjelölést megváltoztatta. Velem kapcsolatban felvetődött a sajtóban is, itt a nemzetgyűlésben is az a kérdés, hogy én ezzel a nyilt levéllel megsértettem a nemzetgyűlés szuverenitását. Kérüeznem kell: én sértettem-e meg azt a szuverenitást, aki a sajtóban, vállalva annak minden büntetőjogi konzekvenciáját, szóvá tettem ezt a kérdést, vagy azok sértették-e meg halálosan a nemzetgyűlés szuverenitását és méltóságát, akik botránnyal ienyegetődzve, a nemzetgyűlés elnökét valósággal lelki terror alá vették? Bár ezt a keretest nem ismerhetem, mert ez lélektani, szubjektív kérdés, de kétségtelenül megállapíthatom, hogy igenis, ez ellenzék egy része botránnyal fenyegetődzött, tehát megfenyegette, vagy legalá Db is próbálta megfenyegetni a nemzetgyűlés elnökét és kényszeritette olyasvalamire, amit szive szerint talán ő maga sem tartott helyesnek. De nem is feszegetem azt, hogy a t, nemzetgyűlés elnöke ezt az áldozatot is hiába hozta. Ha nem lenne olyan komoly a kérdés, akkor azt mondanám hogy valóban kár voit a menyasszonynak elveszítenie mirtuszkoszorúját, mielőtt esküvőre ment volna, mert oit az esKűvőn sem jelent meg a vőlegény. De tovább megyek. Ha önök magukévá tették azt a felfogást, hogy az, ami a Károlyi korszakban lejátszódott és történt, forradalmi idő volt, nem pedig rémuralmi idő, akkor önök kozul azok, akik a régi munkapártnak tagjai voltak, vagy azzal szimpatizáltak, eljátszották erkölcsi alioijuiíet, eljátszották a védekezés erkölcsi jogcímét azzal a váddal szemben, hogy Istvánt elhagyták, Tisza Istvánt magára hagyták, engedték ott pusztulni kinn abban a villában és nem mertek még a koporsójánál, még a temetésén sem megjelenni és nem mertek innen elparentálni. (Felkiáltások jobbfelől: Az nem igaz! — Felkiáltások a szélsőbaloidüiOnn: Igaz! — Erdélyi Aladár: Voltak, akik ott voltak!) Én nyilt levelemben is szóvá tettem, hogy igenis, rémuralmi időnek vagyok kénytelen tekinueni azt a Károlyi-korszakot is, amely a nemzet megkérdezése nélkül a nemzetet orvul megtámadva lefegyverezve, fegyveres erőszakkal élt a más gondolkozásuakkal szemben s amelynek első cselekménye az volt, hogy orvul legyilkoltatta azt a Tisza Istvánt (Zaj és elienmondások a szélsőbaloldalon. Hadjuk! Halljuk! jobbfelöl.), akivel szemben állhattunk politikailag bármilyen állásponton, de aki abban a korszakban ennek a nemzetnek a politikai életben talán egyetlen gerince és fanatikus magyar akarata volt. Orvul legyilkoltatták őt és a bűnösöket megtorlás alá nem vetették. — (Halász Móric: Mind a mai napig!) Nem nevezhetem másnak, mint rémuralomnak azt a korszakot, amikor nyomdákat romboltak itt a sajtószabadság nevében; nem nevezhetem másnak, mint rémuralomnak azt a korszakot, amikor egy lefegyverzett nemzetet kiszolgáltattak az ellenségnek védtelenül s évi november hó 18-án, szerdán. 211 amikor a lefegyverzett polgárságot kiszolgáltattak a börtoncsöcseléknek. (Zaj a szélsobaloldalon.— Halljuk! Halljuk! jobbfelol. — lnorváth Zoltán: Jüz történelemhamisitás! -—Pikler Emil: Ulvassa fel azt a levelet, amelyet Göndör Ferenchez irt!) Elnök: Csendet kérek! Lendvai István: Nekem ne mondja senki azt, hogy történelmi megállapításokat most még nem tehetünk. (Horvátii Zoltán: Miért nem aiiitják biroság elé? — Huszár Dezső: Vannak erkölcsi deliktumok, amelyekről nem szól a büntetőtörvénykönyv, de meg lehet azokat bélyegezni! — Pikler Emil: Utt ülnek a főispánok önök között. — Nagy zaj.) JUinök: Csendet kérek! (Horváth Zoltán: Abszurdum! líágalmazni és nem engedni, hogy a biróság elé menjenek! — /< elkiúitások jobbfelol; Micsoda rágalom? — Horváth Zoltán: Ez, amit mond, csupa rágalom. — H. Podmaniczky Endre: Tiszta igazság! — Horváth Zoltán: Azt mondta: Meggyilkoltatták! Ez csak nem igaz?! — Felkiáltások jobbfelol: Teljesen igaz! — Horváth Zoltán: Hogy meggyilkolták, az igaz, de nem az, hogy meggyilkoltatták! — Propper Sándor: Ha jói emlékszem, ISagyatádi ós Mayer miniszterek voltak a forradalom alatt! — Folytonos zaj.) JLendvai István: iNem mondhatja senki, hogy bizonyos történelmi tények megállapításához hosszabb idö szükséges, uoesánatot kerek, egy olyan torteneimi korszakkai kapcsolatban, amelyben szenvedéseken mentünk át, és amelynek szomorú emiékeképen egy összetört trianoni Magyarország van itt, nekünk nem keli tovább várnunk, AZ emlékezés lehet kegyetlen, de hü és pontos. (Peidl Uyula: De hamis nem lehet!) ünök azt mondják, hogy nincs jogunk történelmi megállapításokhoz. ÁKkor azt kérdezem, önöknek van joguk ahoz a történelmi megállapításhoz, hogy a mi igaz megállapitásunkkai szemben a történelmi tényeket le akarják tagadni, meg akarják hamisitani. (Peidl Gyuia: Minden szava hamis!) Hát ez nem történelmi megállapítás azzal a különbséggel, hogy ez az igazságnak meghamisitása? (Horváth Zoltán: Tessék a biróság elé állitani! Nagyatádit bevették a ministeriumba és követték! Mayer János most is minister! Az zimmerrein ? — Propper Sándor: Harminc forradalmi főispán ül odaát! — Horváth Zoltán: Fogadják el az indítvány ómat és helyezzék vád alá őket! — Pikler Emil: Prohászka még ma is magyar püspök! Dicsőitette a forradalmat! — Nagy zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Horváth Zoltán: Csernoch János megáldotta! József főherceg is odament!) Horváth Zoltán képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni! (Peidl Gyula: A háború, a maguk háborúja volt a szülőanyja mindennek!) Lendvai István: Ezért voltam kénytelen akkor nyílt levelemben megkérdezni, mi volt ez mind: rózsaünepóly volt-e vagy rémuralom! Az a másik halott, az a másik vértanú azonban, akinek emlékezetét az a tábla őrzi és hirdeti, nem is a Károlyi-korszak halottja és vértanuja, hanem a bolsevizmusnak nevezett hitvány, rabló- és hóhéruralom áldozata. Felfogásom szerint nemcsak az élőknek tartozunk igazsággal, hanem százszorta tartozunk azzal a halottaknak. A halottak, a vértanuk emléktábláján csak az igazságnak szabad tündökölnie (Horváth Zoltán: Es azt ön állapit ja meg! —- Felkiáltások jobbfelol: Ép 31"