Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-468

âl2 A nemzetgyűlés 468. ülése 1925. olyan joga van hozzá!) és Návay Lajosra vonatkozólag még önöknek is kötelességük akceptálni, hogy nem a történelmi igazság van odavésve. En ugyan kiiejtettem mar nem egyszer, hogy a »forradalom« szót külön azért is nem látom szivesen azon a táblán, mert a magyar történelemben a forradalom szónak van egy szent és nemes értelme, (Felkiáltások jobbfelől: Az szabadságharc volt!) amely szent és nemes értelmezést a területcsonkitó, országveszejtő, ezt a kis országot is a bolsevista kézre adó uralom nem érdemli meg. A baloldali ellenzéknek egy része, miközben éljenzi Károlyi Mihályt, állandóan tiltakozik az ellen, hogy Károlyi Mihály korszakát egy kalap alá vegyék a bolsevizmussal és most ez a része az ellenzéknek meg van elégedve azzal, hogy most a Károlyi-korszak is, meg a bolsevizmus is egy szóval, a »forradalom« szóval van azon a vértanú-emléktáblán feltüntetve. (Propper Sándor: Fog még maga tisztelegni Károlyi Mihálynál!) T. Nemzetgyűlés! Én a kérdést feltettem, az önök dolga, hogy válaszoljanak. Ugy érzem, hogy a logika teljesen az én részemen van. De tovább megyek. Ezzel az emléktáblával kapcsolatban még valamit kell mondanom. Erről az emléktábláról akkor, ha már politikai okokból meg kell hátrálni egy törpe kisebbség előtt, ha az botránnyal fenyegetődzik, — bár az elnökségnek szerintem az a feladata, hogy ne engedje botrányig jutni a dolgokat, van arra eszköze a nemzetgyűlés elnökének — nemcsak a »rémuralom« szót kellett volna átíratni, levakarni, hanem az egész művet, a művésznek egész munkáját. Mert hiába van ott a forradalmi szó, annak az emléktáblának figurális része egyenesen a rémuralom gondolatának megtestesitése és kifejezője. Ott Hungária megrémülve, megrettenve, megfélemlítve hőköl vissza és vele szemben a rémuralom felszabadult furiája egy terrorista alakjában törtet, rohan előre, kezében rohamkéssel, lábával a törvénykönyvön tiporva és ártatlan gyermeken gázolva át. T. Nemzetgyűlés, ha akár a Károlyi-forradalom, ahogy önök nevezik, akár a másik korszak a nemzeti felszabadulás forradalma lett volna, akkor Hungária asszonynak boldogan az élen kellene rohannia a dicsőség, a diadal felé és vinni maga után egy boldog és felszabadult nemzetet. (Propper Sándor: Ott is voltak valamennyien!) A művész érezte, hogy meghamisítaná a történelmet, ha nem a megdöbbent Hungáriát ábrázolná ... Azután még valami történt azzal az emléktáblával. Ugy látszik, a halottak nem nyugosznak bele mindenbe. Hiába volt az a kisérlet, hogy ott átírják, eltüntessék a »rémuralom« szót, a »rémuralom« szónak »é« betűjéről az ékezetet nem sikerült eltüntetni, az az ékezet ott van, mintha Tisza István ujja onnan az emléktábla márványa alól felnyúlna és figyelmeztetné ezt a nemzedéket arra, hogy az ő bátorsága és vértanúhalála nem ezt a meghátrálást érdemli és nem azt az emléktáblát, amely ahelyett, hogy dicsősége lenne ennek a nemzetgyűlésnek, bizonyos szempontból ^ azt kell mondanom — nem szeretném, ha félreértenének — hogy szégyene annyiban, hogy amikor majd a mi iskolás fiaink és leányaink eljönnek és megnézik, azt kell látniok, hogy a nemzetgyűlés olyan emléktáblával adózott Tisza István és Návay Lajos emlékezetének, amely táblán olyan helyesírási hiba van, amelyért őket az elemi iskolában valószínűleg sze. évi november hó 18-án, szerdán. kundával jutalmaznák. (Horváth Zoltán: Óriási! — Malasits Géza: Más problémája nincs ennek a nemzetnek?) Hogy a nemzetnek mely bajaival óhajtok foglalkozni, az a szólásszabadság nevében az én dolgom, t. képviselő ur, és legyen nyugodt, hogy én a nemzet más bajaival is fogok majd foglalkozni. (Zaj. — Derültség jobbfelöl.) Ezeket kívántam elmondani és mégegyszer abban rekapituiálom azt az én megdobenésemet és felháborodásomat, amelyet kifejeztem, hogy vigyázzunk, uraim, mert a felforgatás technikáját egyszer már megtanulhattuk, megismerhettük. A felforgató törekvések mindig ugy kezdik, hogy: először a kisujj unkát, azután az egész öklünket! Most még ugy látják jónak, hogy talán a nemzetgyűlés elnökének kezén keresztül diktáljanak ott valamit azon az emléktáblán, de h cl et defetizmus szelleme a vörös feliorgatással szemben megmarad bennünk és további tért hódit, akkor a Szamuelly rohamkése már az ő kezükben fog dolgozni és a nemzetgyűlés épületének ormára, árbocára a vörös zászlót már a saját kezükkel fogják kitűzni. (Zaj a szélsőbaloldalon, — Horváth Zoltán: Ön meg a barrikádokon fog meghalni!) Ha annak a rémuralomnak csatlósaival, helytartóival és folytatóival szemben a régi meghuny ászkodá s álláspontján vagyunk, akkor attól tartok, hogy keserűen kell még sokaknak visszaemlékezniök erre a vértanú táblára, mert eljöhet az az idő, amikor amazok átvévén a hatalmat, a mi defetizmusunkon át mérsékelt és szélsőséges keresztényekkel szemben ép ugy fogják alkalmazni rémuralmi technikájukat, egyformán és azonosan. (Propper Sándor: Akkor »bennevagyunk!«-kiáltással valamennyien ott lesznek!—Urbanics Kálmán: Megint ne valamennyit vegye be! Sokan!, — Horváth Zoltán: Csak 98 százalékot, kettőt kivéve! — Pikler Emil: Nagy or kevés kivétellel!) Az a felszólítás ért a baloldalról, hogy az ország egyéb bajaival is foglakozzam; meg fogom tenni a baloldal felé adresszálva. Onnan a baloldalról tegnap azt kellett hallanunk, hogy a kormány rengeteget költ a fegyveres erőre. Ugyanarról a baloldalról azután azt kellett hallanunk közbeszólás formájában, hogy csaknem békebeli létszámot tartunk fenn! (B. Podmaniczky Endre: A külföldnek beszél! — Kothenstein Mór: Majd magának beszél! — Propper Sándor: A Ritz-vezérkarnak beszél! — Zaj.) Én azt mondom, hogy bárcsak a békebeli Magyarországon a békebeli hadsereget tarthatnék fenn, bárcsak minél hatalmasabb magyar véderő állna rendelkezésére annak a szegény, csonka országnak, amely körül az u. n. utódállamok állig fel vannak fegyverezve! Bár lenne itt egészséges, nemzeti militarizmus! De a szomorú valóság az, — eszembe jut, — hogy amikor tegnap egy képviselőtársam ugy aposztrofálta az itt ülő honvédelmi minister urat, mint aki a hatalom fegyverzetével ül ott a bársonyszékben, azt kellett látnom, hogy az ő fegyverzete, amellyel ott ül, egyszerű és ártatlan papirvágó olló. Sajnos, arról a nagyon hánytorgatott véderőről nem lehet azt mondani, amit ők mondottak, azért sem az igazságnak, sem a nemzet érdekeinek nem felelhetnek meg az ilyen kijelentések, még kevésbé felelhetnek meg arról az oldalról, amely a militarizmusnak csak addig ellensége, amíg a maga vörös forradalmi militarizmusát meg nem valósithatja. (Propper Sándor: És amely nem barátkozik Cüzáékkal!) Nem lehet ezeket