Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.

Ülésnapok - 1922-463

À nemzetgyűlés 463. ülése 1925. évi november hó 10-én, kedd?a. 16 kőzni, fejünket a párnába fúrva a kisértő rém elől alvásban keresni menedéket, gyávaság és bűn, nemzeteink jövőjével szemben. Ezen egyszínű etnográfiai térképen két foltot látunk egymás mellett a Duna mentén : a magyart és a románt. Mi sors vár e maroknjd két népre? Vannak idealisták — majdnem a naiv szót használtuk — akik a szlávságnak e két nemzettel való viszonylatában ezeknek a közvetités, az összekapcsolás szerepét szánták. Nem komoly megfontolásra méltó gondolat. Természet, az élet, a történelem — e.három fogalom legtöbbször fedi egymást — nem ismer ilyen ideális eltervelést. Csak harcot«. Azután idézi Massarik beszédéből a következőt (olvassa) : »Figyelemmel Európa konfigurációjára és a proporcióra, amiben a fajok a világrész felületét elfoglalják, a teuton agresszivitásokkal szemben a szláv államok közeledésére, egyesülésére gondolnak. Az európai népek egyharmad részét képezvén, a szlávok egyesülése a legnagyobb nemzetet és államot alkothatja«. T. Nemzetgyűlés ! Arad város képviselője keresi azt, hogy evvel a szláv veszedelemmel szemben milyen .szövetségeket lehetne létesíteni. Nagyon szellemesen tárgyalja a különböző államok között fennálló érdekellentéteket s viszont érdekközösségeket és azután beszédének konklúziója, főmegállapitása a következő (olvassa) : »Román, magyar érdekellentét nincs, csak érdekközösség. Ezért közös jövő is lehetne a népjogok tiszteletben tartása esetén. Sem egyik, sem másik nem kereshet szláv szövetségeket. Nem félünk e kérdéshez bátor kézzel hozzányúlni. Sok száz év óta élünk együtt. Együtt élünk a szószoros értelmében. Ahogyan Jorga Miklós mondja : »Ugyanazon búzatáblákon nőttünk fel«. Évszázadokon át együtt is harcoltunk közös ellenségeink ellen és együtt viseltünk nemzetrabságokat is. Magamról beszélek, de bennem is az egységes összmagyarság minden határokon átérző szive dobog. Az elmúlt öt utolsó év alatt a hivatalos románság háborút folytatott ellenünk, erdélyi magyar kisebbség ellen. De disztingválni tudok és azt mondom : a hivatalos, a nemzet hatalmát a nemzet ellen gyakorló románság nem az a nép és nem a nép, akivel ugyanazon búzatáblán nőttünk fel. A magyarságnak nincsen semmi számolnivalója a román néppel. Nincs mit megbocsássunk, nincs mi felett megbéküljünk. Mi csak kezet akarunk újra szoritani azzal a néppel, amellyel 800 év óta békében együttéltünk, munka- és pol• gártársak, katonapajtások voltunk, csak engedjenek bennünket, csak engedjék őket közelünkbe. A vajúdó szláv egyesülés geográfiai szinterén megszorult két idegen nemzet ; a román a ^magyarra, a magyar a németre támaszkodhatik. Ez utóbbi támaszpont szolidnak tekinthető. A két bezárt nemzet etnográfiai egyesüléssel a problémák békés megtárgyalásává, megegyezéssé és e megegyezés talán valamiféle formában való összekapcsolássá kell szilárduljon. Tisztában vagyunk mindazokkal a végtelenül elszomorító tényekkel és felfogásokkai, amelyek a mai román politikát, vezető köröket, pártokat, szóval a hivatalos, reprezentáns románságot a magyar nemzettől elválasztják. De mert a szakadék nem a két nép között van, hanem csak a román kormányzat által a politikában ásott törvény, és mert a két népnek egymással semmi ellentétes érdeke nincs, de létérdeke közös, ez a mesterséges szakadék, a természet, a történelmi szükségszerűség követelményéhez képest el kell, hogy tűnjön. Erdély az, amely elválasztotta a közelmúltban és össze kell hogy kapcsolja a közel jövőben a románt és a magyart. Én természetesen egyedül és kizárólag csak a magam nevében akarok visszhangot adni ezekre a fejtegetésekre, mert nekem is az a szerény meggyőződésem, hogy ez a két nép, a magyar és román, egymásra van utalva és a két állam között keresni kell a megértést. Méltóztassék már most megengedni, hogy felszólalásom befejezéséül egypár szóval megindokoljam, hogy miért fogadom el a javaslatot. Idem de republica sentire, — igy állapították meg már a rómaiak is egy párt alapját. Ez az együttérzés hozta létre a mi pártunkat, az egységes pártot is. (Szeder Ferenc : Nem egészen ! — Malasits Géza : Egypár tehén is segitett !) Tény az, hogy ha mindenben nem is értünk egyet, mint ahogy az ellenzéki pártokon belül is sokkal nagyobb eltérések vannak a párttagok között (Pikier Emil : ön és Viczián között óriási a különbség !), ha minden részletkérdésben nem is értünk egyet, egy dologban — és erről tanúságot tehetek — egyek vagyunk : a ministerelnök ur személye iránt való tántoríthatatlan ragaszkodásban és a hozzá való nagy bizalomban. Nekünk az elmúlt szomorú évek tapasztalatai után az a meggyőződésünk, hogy ennek az országnak elsősorban rendre és stabilis kormányzatra van szüksége. Ennek garanciáját ma senki sem nyújtja annyira, mint Bethlen István ministerelnök ur. Emellett látjuk azt a rendkivüh tekintélyt, melyet ő a külföldön élvez és látjuk, hogy a külföldön oly helyeken is, ahol eze*őtt ellenséges indulat volt csonka Magyarország irányában, most rokonszenvet tudott szerezni nemzetünk számára. Hisszük azt is, hogy amikor ezek a legnehezebb esztendők elmúlnak és az államháztartás rendje helyreáll, akkor ő képes lesz nagyobb alkotásokra is, képes lesz szociálisabb és erőteljesebb demokratikus nemzeti irányú politikát követni. Ebben a reményben követjük őt és fogadom el a törvényjavaslatot. (Élénk helyeslés és éljenzés a jobboldalon.) Elnök : Az ülést 3

/

4

3 óráig felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző : Malasits Géza ! Malasits Géza ! T. Nemzetgyűlés ! (Halljuk ! Halljuk !) Amikor az előadó ur bekonferálta nekünk az ország költségvetését, lelkes szavakkal beszélt arról a konszolidációról, amely a költségvetésben megnyilvánul és amely konszolidáció legékesebb bizonyiiéka ennek az uralmi rendszernek. Tagadom azt, mintha konszolidáció volna, — mert legalább is nyugateurópai értelemben nincs konszolidáció Magyarországon — ( Ugy van ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) mindazonáltal igyekezni fogok a lehetetlennel megbirkózni és az előadó ur álláspontjára helyezkedve azt próbálom mondani, hogy igenis, vari konszolidáció. Sőt tovább megyek : elismerem lojálisán azt is, hogy ez a költségvetés bizonyos határkövét jelenti egy elért útnak, kimagasló jelképet mutat előttünk és igy illik, részben a konszolidáció, részben e határkő kedvéért, kissé visszapillantani a mutra, ennek az uralomnak kezdetére, a múltra visszamenőleg egészen mostanáig nézni a dolgokat és megállapítani, hogy Magyarország dolgozó népének, általában a magyar népnek, mennvibe került ez a konszolidáció és mit kapott érte? "(Halljuk ! Halljuk !) Kezdenem kell ott, ahol a kommunizmus összeomlott és a keresztény, nemzeti irányzat vette át az uralmat. Ennek első tevékenysége a korona devalvációja volt. Ez volt az első sarc, amelyet az ország dolgozóinak a mostani konszolidációért fizetnie kellett. Milliókra megy az az összeg, amelyet, akkor Magyarország dolgozói a korona devalvációja következtében elvesztettek. Tudvalevő dolog, hogy a kommunisták az Osztrák-Magyar Bank bankjegyeit utánozták, a 200 és a 25 koro-