Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVI. kötet • 1925. november 10. - 1925. november 25.
Ülésnapok - 1922-465
Ile A nemzetgyűlés 465. ülése 1925. évi november hó 12-én, csütörtökön. és azt mondom : ez is a diktatúrának egyik módszere, ahogyan Magyarországon kormányoznak. Ez az úgynevezett parlamentáris diktatúra, ahol az egységespárt nem meggyőzéssel és érvekkel igyekszik a kormány javaslatait alátámasztani, hanem szavazással. A legtöbb javaslat tárgyalásánál alig hallunk a részükről felszólalást. Az egész költségvetési vitában alig egy-két felszólaló akadt az egységespárt részéről, ez is inkább bemutatkozó beszédet tartott és nem annyira a költségvetés érdeméhez szólt, nem annak szakszerűségét bírálta és próbálta védeni, hanem általánosságban tartott politikai beszédet mondott, amelyben kifejtette, hogy a kormány iránt bizalommal viseltetik. (Szabóky Jenő : Ragadós a példa I) Egy ideig ez is lehet érv. Kun Bélánál is érv volt ez, amelyet alkalmazott. Azért mondom azt, hogy ez diktatúra. Ily módon egyetértünk a kérdésben, hogy a diktatúrának egyik módja ez, amellyel elkendőzik a diktatúrát és lehetővé teszik a mai választójog mellett — amely nyilt és minden terror kifejtésére alkalmas —, hogy bejöjjön ide egy-két ellenzéki képviselő, mert ha mi nem volnánk itt, megtörtént volna az a komikus eset már a múlt héten, hogy a nemzetgyűlés egy nap alatt letárgyalta volna ennek az országnak költségvetését. (Szabóky Jenő : Beszéljen a kollégáknak ott ! — Esztergályos János : Hol vannak önök Î — Szabóky Jenő : Hol a blokk? — Kuna P. András : No 'hisz ezekkel a vitákkal sokra megyünk ! — Elnök csenget.) Igaz, hogy nemcsak az ellenzék kötelessége a vitáról gondoskodni, hanem épen olyan kötelessége ez a kormánypártnak is és parlamentáris gyakorlat évek óta, hogy minden napirendre kerülő javaslathoz mindig felszólalt egy mellette, vagy ellene. (Kuna P. András : Viczián is megtette !) A költségvetésnél azonban azt látjuk, hogy úgyszólván állandóan csak az ellene felszólalókat halljuk, s mellette legfeljebb néha akad egy Viczián-képviselő, aki próbálkozik azzal, hogy itt a szakszervezeteket valamelyes ferde színben tüntesse fel. (Kuna P. András : Adott témát, amelyről lehet beszélni ! — Szabóky Jenő : Mi volna, ha mi 120-an beszélnénk? Nem jutna önöknek szó, s akkor azt mondanák, hogy ez a szólásszabadság korlátozása !) Ugyanez a módszer, amely itt van, megnyilatkozik künn a községekben," a városokban és megyékben is, (Lendvai István : Csepelen !) ahol semmiféle összefüggés ma már nincs a működő testületek és a választópolgárok között. Ugyan ki emlékszik arra, hogy kiket választottak valaha vármegyei bizottsági tagokká? A háború előtt volt a választás, nem tudom én hány évvel ; (Pikler Emil : Tutankámon-testületek ]) régen lejárt a mandátumuk, amelyet ismételten meghosszabbíttattak, s ezek a testületek ma már nemcsak, hogy a munkásság felfogását nem képviselik, hanem még annak a polgárságnak felfogását sem, amely azokban a kerületekben lakik. Olyan testületek határoznak tehát a megyékben, a városokban, községekben, amelyeknek már semmi nexusuk nincs az élettel, a lakossággal, amelyek csak ott maradtak, amelyeket ottfelejtettek, ugy, mint azt a bizonj^os silbakot, posztot annak idején a Neugebeude előtt, hogy valamelyik generális ruhája ne legyen újra festékes. Itt is olyan módszereket látunk. A belügymmister ur azzal jött, — legalább is annak idején az volt az ok, amiért őt választották ki belügyminist érnek, — hogy ő meg fogja csinálni a közigazgatás reformját. Azóta sok idő múlt el, sok viz folyt le a Dunán. A közigazgatás reformjáról eleinte beszéltek egy keveset, de ma már nem beszél senki és azt hiszem ez a, kérdés el van temetve hosszu-hosszu időre. (Perlaki György : Nincs !) Pedig véleményem szerint semmire sincs nagyobb szükség, mint épen a közigazgatás reformjára, mert tisztában kell lenni azzal, hogy a háború elvesztésének és az ország feldarabolásának következményeit mindenhol le kell vonni, végig mindenhol, mert sajnos, nincs reá mód, hogy ezt az állapotot momentán megváltoztassuk. A mostani állapothoz mérten kell tehát berendezkednünk, s ennek megfelelően kell át* szerveznünk egész közigazgatásunkat, egész gazdasági politikánkat, s egész nemzetgazdaságunkat ennek megfelelően kell felépiteni. Épen ezen ok miatt nem tarthatók fenn tovább a latifundiumok. Ez lesz az ugrópontja a dolgoknak és kényt elenkelletien muszáj lesz hozzányúlni ezekhez a latifundiumokhoz. Kénytelen lesz a kormány hozzányúlnia a nagybirtokhoz ( Mándy Sámuel : Hozzányúlt !) és kénytelen lesz egy becsületes birtokreformot csinálni, mert nem tud ennek az országnak ittmaradt népe megélni a mai körülmények között, nem tud elhelyezkedést találni. A munkásságnak egyrésze talán még könnyebben oldotta meg a kérdést és átmenetileg kivándorolt, elment máshová munkát keresni. De mit csináljon az a sok köztisztviselő, az a sok törpebirtokos, az a sok tönkrement iparos, kereskedő, aki valamikor Nagymagyarország 20 milliós népének árusította Budapesten a portékáját ? Az nem tud kivándorolni, mert nem tanult szakmát, nem tud nyelvet, őt ideköti a sors, itt kell élnie, s itt fog élni. A kormánynak ezt a kérdést előbb-utóbb meg kell oldani, és ajánlatos ezt előbb megoldani, mert minél tovább várnak a megoldással, az országnak annál több áldozatot kell hoznia, s annál nagyobb lesz az elégületlenség. Ha arra hivatkoztak egyes képviselők, hogy ők munkásokkal beszéltek, akkor legyen szabad nekem arra hivatkoznom, hogy én talán sokkai több köztisztviselővel beszéltem s nem hiszem azt, hogy ma volna elégedetlenebb és forradalmi érzéstől áthatottabb rétege az ország népének, mint a köztisztviselő, s ha nem lázadozik még nyiltan, az talán még sok más körülménynek tudható be, de hogy ez a hajlandóság megvan és hogy az elkeseredés napról-napra nő, ezt nem lehet eltagadni, (Mozgás jobb felől.) efölött önök legfeljebb a szemüket hunyhatják be, de ezzel magát a tényt nem változtatják meg. Az a státusrendezés, amelyet most csinált a kormány, senkit sem elegit ki. JÉn nem is csodálkozom rajta. Szakszerűen átnéztem és átszámítottam, ezeket a javaslatokat s látom, hogy ott bizony még a magasabb fizetési osztályokban lévők is fizetésüknek csak 50—55%-át kapják meg; az alacsonyabb fizetési osztályokban lévők talán megkapnak 80—90%-ot, de ugyan mit csináljon ma egy tisztviselő, ha 90%-ot is kap meg, ha 1,200.000 koronát is kap most már rendezett státusbeli fizetés fejében ? ! Itt is messzebb kell menni, nem lehet ezt a kérdést A-, B- és C-módszerekkel megoldani. Ehhez a kérdéshez becsületes őszintességgel kell hozzányúlni, mint ahogyan hozzányúltak Ausztriában : itt nem ministeriumok létszámát kell megapasztani, itt egész ministeriumokat kell megszüntetni, mert egész ministeriumok váltak feleslegesekké és az ország nem birja el ezt a rengeteg tisztviselőt, amennyi ma van. (Gr. Hoyos Miksa : Hová menjenek?) Ezt a kérdést pedig földbirtokreform nélkül, a latifundiumok igénybevétele nélkül nem lehet elintézni. (Mozgás jobbfclől.) Mert hiába csodálkoznak talán az igen t. képviselő urak és azt mondják, hogy az a telekkönyvi iktató majd nem fog tudni elmenni szántani. Hát, talán ő nem, hanem majd találkozik mód és alkalom arra, hogy el tudjon helyezkedni, vagy elmegy oda más s ő a más helyére tud menni, és a gazdasági élet