Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.
Ülésnapok - 1922-462
402 A nemzetgyűlés 462. ülése 1925. szolgálatokat. Az alatt az idő alatt, amig ők künn harcoltak, amig szembenéztek száz és száz halállal, amig véráldozatot hoztak, mindenüket feláldozták, idehaza az állam nem kárpótolta őket. Ne méltóztassék e pillanatban azt mondani, hogy hozzátartozóik idehaza megkapták a hadisegélyeket. Hiszen az urak nagyon jól tudják, különösen, akik vidékről vannak itt, hogy mit jelentelt az itthonmaradottak részére a hadisegéíy? Tudják azt az urak és tudniok is kell, hogy számtalan község és falu iegyzöje miképen bánt az itthonmaradoltakkal, hogyan késedelmeskedtek a hadisegélyek kifizetésével, ha egyáltalán kiadták a hadisegélyeket. De ha már kiadták a hadisegélyeket, méltóztassék csak visszaemlékezni, mit jelentett ez az itthonmaradt családtagok részére '! Az a segély, amit kaptak, a nyomorúsággal, pusztulással, éhhalállal volt egyenlő. Az a néhány korona, amit az asszonyok a községházán, vagy itt Budapesten az elöljáróságnál megkaptak, épen csak arra volt elég, hogy a mindennapi száraz kenyeret szűkösen kimérve megvehették érte. Ha tehát látjuk, hogy az egyik oldalon a háhoru tartama alatt az állam szolgálatában álló tisztviselői kar hozzátartozói részére biztosítva volt — habár szűkösen talán — a meg élhetés lehetősége és egyéb viszonylatokban is elismerte az ő fronton töltölt idejüket, amelyet beszámít a szolgálati évekbe, akkor kérdezem, hogy az a baka, aki künn volt a fronton, a lövészárokban, vagy a többi csapattesteknél szolgáló száz és milliónyi közlegénység nem érdemli-e épugy meg a kormányzat részéről azt, hogy e nemzet hálája és elismerése jeléül, amit annyiszor hirdettek az akkori kormányzat urai, legalább olyan mértékben jutalmazzuk a harctéren teljesített katonai szolgálatait, mint amilyen mértékben elismeri és jutalmazza az állam a köztisztviselőket ezzel a hadipótlékkal. Ebben is megnyilatkozásátlátom annak a felmérhetetlen érzéketlenségnek, amellyel a kormány szociális szempontból viseltetik az ország dolgozó népével szemben. Egyenlő elbánást kérek tehát, ugyanolyant, amilyenben részebiti a kormány a tisztviselőket. Ismétlem, aláhúzom és erősen hangsúlyozom, hog\ r helyeslem az állami alkalmazottak eme pótlékát, sőt azt kivánnám, hogy az magasabb és több legyen. Ha már a státusrendezésnél, a fizetési osztályokba való előmenetelnél nem biztosítja a kormány az állami alkalmazottak nehéz munkát végző nagy tömegeinek a becsületes emberhez méltó életet biztosító fizetéshez való jutását, akkor legalább a pótlekok terén iparkodjék ezt pótolni. Mondom, elismerem ezt, sőt többet akarnék ezen a téren. De amikor ezt elismerem, ugyancsak ugyan olyan hangsúlyozottan, ugyanúgy aláhúzva kell követelnem, hogy "mindazokat, akik a fronton ugyanannyi időt szolgáltak, akár megsebesültek, akár hadifogságba jutottak, akár sértetlenül jöttek vissza, ugyanolyan mértékben kárpótolják, ugyanúgy segítsék az életben és enyhítsék az ő nyomorúságukat. Ezt követelnem és kívánnom kell a kormánytól, mert hisz szörnyű közömbösség tapasztalható ezen a téren. E pillanatban azoknak a katonai szolgálatot teljesített magyar embereknek a tömegét nézem, akik megrokkantak, otthagyták testi épségüket és egészségüket, akik a harctéren szerzett betegség folytán időelőtt sirba szálltak, akik feláldozták mindenüket. Mert azt látja az ember, hogy a munkaképtelen hadirokkantaknak is kétségbeejtő a helyzete. Látjuk ugyan, hogy a kormány bizonyos időközönként mindig igér és mindig ad valamit, de csak épen azért ad a hadirokkantak, hadiözvegyek és árvák részére, hogy hivatkozhassék rá, hogy hiszen néhány hónappal, félévvel, vagy egy évvel ezelőtt is rendeztem a hadirokkantak segélyét. Ezen a téren is az összes hadirokkantak, hadiárvák és évi november hó 6-án, pénteken. hadiözvegyek részére követelem a kormánytól, hogy biztosítsa ezeknek a szerencsétleneknek még hátralévő napjait, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Mielőtt az általános rész első felével végeznék, méltóztassék megengedni, hogy ennek a rendeletnek egy ehhez hasonló antiszociális intézkedésére mutassak rá. Nem tudom megérteni, miért bánik a kormányzat egyes alkalmazottaival ugy, mint ahogy ennek a rendeletnek pl. 55. §-a is mutatja. Ha a kormánynak arra a munkaerőre, amelyről a szakaszban szó van, nincs szüksége, akkor elismerem ennek az eljárásnak indokolt voltát. Nincs szükségem az alantas munkára, nincs szükségem az altisztekre és szolgákra, ezeknek tehát azt a morzsányi részt adom, amely a költségvetésben feleslegként mutatkozik ; morzsát adok nekik, mert ha nem tetszik, egyszerűen menjenek el. Ha azonban a kormánynak szüksége van az altisztekre a különböző ministeriumokban, az igazság megköveteli, hogy ezeket az altiszteket és szolgákat fizessék is oly mértékben, mint amilyen mértékben rájuk szükség van. E pillanatban hogyan áll ez a kérdés? A régi bevezetett szokás az volt, hogy a különböző ministeriumok altisztjei ruhát kaptak. Ez a ruhailletmény kiegészítő része volt az ő törzsfizetésüknek. Kevés fizetést kaptak, de kaptak a kevés fizetéssel szemben nagyon fontos ellenértéket : kaptak ruhát. Ha voltak olyanok akik nem kaptak ruhát, ezek ruhamegvállási összegben részesültek és igy abból a fizetésből, amit épen kaptak, szűkösen meg tudtak élni, mert hiszen a rendes ruhajárandóságuk vagy ennek fejében a ruhapótlék is kijárt, ez a rendelkezés megfosztja az állami alkalmazásban levő altiszteket ettől a járandóságtól. Amikor státusrendezésröl van szó, ezt csak ugy képzelem el, hogy az állami alkalmazottak minden kategóriája belevonatik ebbe, nemcsak a helyettes államtitkárok, hanem belevonatnak az altisztek is. A státusrendezést, a fizetésrendezést, ti mit ez a rendelet céloz, csak ugy tudom elképzelni, ha az semmiféle vonatkozásban senkivel szemben visszafejlődést nem jelent. Mert ha azt jelenti, ha azt látom, hogy visszafejlődés van ezen a téren, akkor meg kell állapitanom, hogy ez a státusrendezési vagy fizetésjavitási rendezési tervezet rossz, elfogadhatatlan, mert nem elégíti ki azokat, akiknek érdekében készült. Az 55. § a következőket mondja (olvassa) : »Természetben kiszolgáltatandó egyenruházatban csak a kapusok részesülhetnek abban az esetben, ha az egyenruházatban való szolgálattétel feltétlenül szükséges«. Ez azt jelenti, hogy mindazok az állami alkalmazásban lévő altisztek, akik eddig ruhát vagy ruhamegváltas címén ruhapótlékot kaptak, ennek az ujabb státusrendezésnek nevezett valaminek folytán elveszítik ezt a jogukat, nem kapnak ruhát, de ugyancsak nem emelkedik fizetésük sem olyan mértékben, mint amilyen mértékben ez kívánatos volna. Azt kérdezem tehát : az állami altisztek mit vétettek a kormányzatnak ? Az állami altisztek munkája nem olyan fontos-e, hogy az ugyanolyan mértékben megbecsülendő, mint a többi munka ? Kérdem én, hogy az állam pénzügyi egyensúlyát mennydben javítja az, ha néhány száz állami altiszttől megvonjuk a ruhát ? Ez ismét olyan rendelkezés, amely súlyosan érinti az állami alkalmazottakat és amely nem fogja elérni azt a célt, amit vele el akarnak érni. Ilyen rendelkezéssel nem fogják a köztisztviselői lelkeket nyugvópontra hozni. Ezek forrongani, háborogni fognak továbbra is, mert jogot éreznek az élethez, — ehhez joguk van -— és joguk van követelni azt is, hogy elvégzett * munkájuk után az állam, mint munkaadójuk, őket oly r an fizetésben és elbánásban részesítse
