Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-460

A nemzetgyűlés 460. ülése 1925. évi november hó 4-én, szerdán. 315 István politikája a magyar reform politikája és ez volt az, ami kép esitette őt arra. hogy tudjon lenni radikális reformer az egyik oldalon, ha az idők megértek az újításra, de tudjon lenni makacsol konzervatív is akkor, amikor nemzetét veszélyektől féltette a radikális újítások folytán. T. Nemzetgyűlés ! Azt hiszem, Széchenyi Istvánt kell követnünk nekünk is ezekben a nehéz időkben. Mi a mai kornak vagyunk gyermekei, amely kor talán egymással szembenálló társadalmi osztályokra, egymással szembenálló világnézetű pártokra bontotta a nemzet egységét, ezzel szemben azonban arra kell törekednünk, hogy Széchenyi István példáját követve, ezeket az ellentéteket vissza tudjuk vezetni arra a közös nevezőre, amely közös nevező Széchenyi lelki világában olyan tökéletes harmóniává tudta olvasztani egyik oldalon talán a forradalmi haladás vágyát, másik oldalon pedig a nemzet biztonságának kategorikus imperatívuszát. (Ugy van! Ugy van! a jobb- és a baloldalon és a középen.) Széchenyi fellépte óta két nagy megrázkódtatást élt át ez a nemzet, két olyan példátlan katasztrófát, amelyhez hasonló ezerévés történelmünkben talán csak a mohácsi vészkor fordult elő. És mindkettőt — valljuk be — azért, mert a nemzet eltévesztette és nem vette figyelembe Széchenyi tanítását. (Ostor Józseí : Ugy van !) Felemelkednünk is csak ugy lehetséges, ha az egyik oldalon képesek vagyunk kiküszöbölni azokat a nemzeti bűnöket, amelyeket Széchenyi István olyan kegyetlenül tudott a nemzet szemébe mondani, a másik oldalon pedig újból felkeltjük és felébresztjük azokat a nemzeti erényeket, amelyeknek megtestesítője és mártírja volt Széchenyi István. (Ugy van ! Ugy van ! a jobb- és baloldalon és a középen.) Ezért áldjuk mi az ő emlékezetét s ezért indítványozom, hogy azt e törvényjavaslat formájában törvényeink közé iktassuk. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps. A Ház tagjai a jobb- es a baloldalon és a középen felállanak.) Elnök : Szólásra következik '? Petrovits György jegyző : Herczegh Béla ! Herezegh Béla : T. Nemzetgyűlés ! Egyik dolgozata jelmondatául ezt irta volt Széchenyi : »Legyen gondod mindennapi szükségedet kipótolni, de egyszersmind ne mulasszad el halhatatlan lelkednéi fogva a jövő kor számára is hintegetni hasznos magvakat«. Azt hiszem nyitánya lehet e gondolat rövid felszólalásomnak, amellyel e párt részéről hozzászólok ahhoz a javaslathoz, amely a múlt század nagy reform-korából, annak a kimagasló nagy magyarnak emlékét óhajtja törvényben is megörökíteni, akit a múlt század egy szintén nagy magyarja, legnagyobb politikai ellenfelé nevezett el a »legnagyobb magyar«-nak. Széchenyi Istvánnak emlékét, akiről e kor egy másik kiváló magyarja azt mondotta, hogy a »leghívebb magyar« s akinek életénél csak halála volt magyarabb, mert halálának tragikuma volt a legmagyarabb. T. Nemzetgyűlés ! Minden nap szükségét pótolni és emellett a jövendő magvait is hintegetni: ez a politikának is nehéz, sokszor hálátlan és mindig felelősségteljes feladata. Ez volt Széchenyinek is nehéz gondja és fárasztó munkája. E munkájának nehézségeit fokozták, amint az igen t. előadó ur is rámutatott, az akkori magyar közjogi, politikai és gazdasági viszonyok. Nemzetünk anyagi boldogitását célzó reform-törekvéseinek sikeréért egyfelől a kiváltságos jogok ellen is kellett küzdenie, másfelől pedig ugy érezte, hogy e sikerért a lehetőségekkel is számolnia kell és hogy ezért csak fokozatosan viheti előre nemzetét. Széchenyi ujitó volt, de az ő korában is elismert és megcsodált gyakorlatiasságánál fogva, s eltelve nemzete esetleges megrázkódtatásának aggodalmával is, kerülni akarta a nemzet erőviszonyait meghaladható kérdések felvetését, hogy annál messzebb vezethesse nemzetét a veszélyek nélkül járható utakon. Ha szabad volna egy egészen rövid felszólalás keretében Széchenyi működésének jellemzését megkísérlem és ha az ő gondolatait, érzéseit, eszmevilágát egyáltalában lehetne csupán néhány szóban összesűríteni, akkor azt lehetne mondani, hogy Széchenyi szerint csak a kivihetőt volt szabad kivarrni, de minden kivihetőt meg is kellett valósítani. Most, amidőn 65 év telt pár el azóta, hogy megszűnt dobogni Széchenyinek nemes szive, amelyben annyi szép hazafias és emberbaráti érzések meleg forrásai fakadtak ; midőn kortársai közül többé már senki sem él, és midőn már örökre elhalkult a dicsérők és gáncsolok szava, most láthatjuk már Széchenyit igazi históriai nagyságában. Korától kezdve'napjainkig a nemzet legjobbjai mondották el Széchenyi érdemeit, de a nemzet törvényhozása még valóban tartozott azzal, hogy Széchenyi érdemeit törvényben is elismerje azokkal az egyszerű és rövid szavakkal, amelyek Széchenyinek száz éve elhangzott és örökké emlékezetes szavaihoz méltók lehetnek. Széchenyinek nem kell ezzel elégtétel. Hiszen tragikus elégtétele lett már az, hogy egykori jóslásait olyan nemzeti katasztrófa igazolta, amelynek rettentő súlya alatt az ő nagy és nemes lelke is összeomlott. Érre az elismerésre a nemzetnek van szüksége, mert egy évszázad után is szüksége van Széchenyi lelkére, szellemére, tanítására és példájára, aki egy évszázad előtt nagy kortársaival együtt keltette fel a magyar érzés erejét és a magyar erő érzését és akinek tanítása egy évszázad után is ugy száll felérik, mint a távoli tiszta harangszó, áttörve minden érdek zaján, minden idő borulatán és minden, emberek által vont határokon. Mert Széchenyi tanítása, amint a ministerelnök ur őnagyméltósága is kifejtette, valóban időszerű most is és a jövőre nézve az ő hite megnyugtató ma is. Pedig volt idő, amidőn korának csaknem egész közvéleménye szemben állott vele, mert a politikai dogmák helyett a viszonyok szükségességét tekintette csupán, midőn elmaradt nemzetét— ahogyan ő mondotta volt : ezt a »nagy magyar parlagot« — nemzete erkölcsi, szellemi és anyagi erejének kifejtésével igyekezett boldogítani. Még Széchenyitől sem vette jó néven kora az akkori elmaradott viszonyok őszinte feltárását, ami pedig kiindulópontja volt Széchenyi reformjainak és azon felfogásának, hogy az anyagi jólét emelésével emelheti csak nemzetének erkölcsi és szellemi szinvonalat is. Az anyagi jólét emelése érdekében kelt ki a nemesség adómentessége ellen ; ezért követelte az ősiség eltörlését ; ezért kívánta az ország gazdasági életének előmozdítását. A rendi alkotmány nehézségei előtte is tornyosultak, de ő, a magyar főúr, bátran hirdette a maga igazát a kötelességekről : »ahol juss, szabadság és privilégiumok vannak, ott kötelességeknek is kell lenniök«. Feltárva nemzete előtt szomorú sorsát, férfias önérzettel jelentette ki, hogy a haza szomorú sorsával csak alacsonylelküek dicsekedhetnek ; ellenben annak el nem ismerése a tudatlanság jele és az előbbre jutásnak akadálya is. De Széchenyi szerint felesleges is volt az önáltatás, mert szerinte »a magyar erőtől pezsgő fiatal nép, amely csodálatos magasságra emelheti magát, ha értelmét és nemzetiségét tökéletesen kifejti«. Széchenyi tehát nem félt a valótól ; mert nem félt a jövőtől sem. »A múlt elesett hatalmunkból«, — az előadó ur is hivatkozott Széchenyi e mondására, —- »de a jövőnek urai vagyunk«. Ebben a hitében küzdött és áldozott a magyar kultúráért és az édes magyar nyelvért,