Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXV. kötet • 1925. október 14. - 1925. november 6.

Ülésnapok - 1922-460

316 Â nemzetgyűlés 460. ülése 1925 amelyről ő, a világlátott dúsgazdag magjar főúr állapította meg szomorúan, hogy : »Legnagyobb palotáinkban csak idegen nyelv volt«. Ezért a hitéért emelt szót ő, a buzgó katholikus, a fele­kezeti türelmetlenség ellen, azt tartván, hogy : »Alig van társaság, egyesület, intézet, amely a hitvallási irigykedés ördögétől ment volna«. Ezért mondotta, hogy : »A magyar minden lehet, csak azt kell tudnia, hogy most semmi és hogy csupán két ellensége van : az előítélet és az elbizakodott­ság«. És ezért a mélységesen hitt jövőért mon­dotta, hogy az erősnek legnagyobb fénye az, ha nem egyedül akar örvendezni és megelégedett lenni és hogy : »csak a gyenge szereti önmagát, mert az erős egész nemzeteket hordoz szivében. És a jövőért való ebben a hitében irta le azt a mondását is, hogy : »Sokan azt gondolják, hogj^ Magyarország volt, én azt szeretem hinni : lesz«. Á jövőben tehát bizott Széchenyi — amiért olyan sokat is tett — de a nemzeti szenvedélyektől és illúzióktól féltette ezt a jövőt. Már első nagy munkája befejező soraiban azt mondta : »A végső­ségeket és túlzásokat gyűlölöm s a békités barátja vagyok, . . . inkább a lehető jót akarom elérni középúton, mint a képzelt jót«. Épen olyan veszedelmesnek tartotta a párt­viszálykodást és az uralomvágyat, azt, hogy »mind­egyik kolompos, vezér, vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni«. Leírta a népszenvedélyek veszedelmeit is, amelyek elkerül­hetetlenül tévutakra vezetnek s »melyekbe eddig minden féket szakasztott nép okvetlenül eljutott«. Széchenyi teljes erejével küzdött az ellen, amit nemzete veszedelmének tartott és e küzdelemben nemzetével együtt roskadt össze. Milyen tragikus magyar sors ez ! Csaknem nyolcvanéves események ezek. A régi ellenfelek nem ellenfelek többé és ez a mai nemze­dék, amely most még szörnyűségesebb katasztrófa osztályosa, régen tudja azt, hogy a nagy idők nagy embereinek két legnagyobbja, Széchenyi és Kossuth, ha más utakon haladtak is, ugyanegy cél felé igyekeztek : boldoggá tenni szegény neni­zetüket. E közös cél nagy kiengesztel. Kiengesztel minden elmultakat és senki kegyeletét nem bánt­hatja többé, ha a hála mellett meghatottan is fordulunk a lelkében összeroppant magyar állam­férfi emléke felé, aki szinte a biblikus próféták arányában jelent meg a magyar horizonton. Kemény Zsigmond irta volt 1850-ben, hogy amidőn az abszolút uralom alatt Széchenyi mun­káit forgatták, szinte megdöbbentek a jóslatokon, amelyek betűig beteljesedtek. Keblükbe oly félelem szállt, mintha a Szentkönyv lapjaira tekintenének, vagy ha babonások lettek volna, azt kellene hin­niök, hogy az óvilág mágusai kopogtatnak egy még ismeretlen tudomány kapuján. De azután roppant tévedésnek mondja maga Kemény is ezt a felfogást, mert Széchenyi jóslatai nem egy misz­tikus álmodónak, hanem egy hazáját szerető és annak sorsáért rettegő bölcsnek jövendölései vol­tak. A nagy magyarnak, a legnagyobb magyarnak jóslatai, aki ismerte hazáját, annak helyzetét és erőviszonyait és ismerte imádott faját is, a Kelet népét, amelynek élete legtusakodóbb utolsó pilla­natában is és örökre is leghívebb fia maradt. T. Nemzetgyűlés ! A Kelet megfogyott és szét­szaggatott népe, a Kelet szegény, szomorú magyar népe ugy épitlieti fel igazán jobb jövendőjét, ha a reformkorszak ragyogó alakjai között Széchenyi emlékét is lelkébe zárja. Ha Széchenyinek a jobb jövendőbe vetett rendületlen hitét nemcsak em­legeti hazafias szónoklatok befejezéseként, hanem ha ezt a jövendőt munkálja is Széchenyi példájára, Széchenyi kitartásával és Széchenyi szellemével. Nem könnyű, sokszor nem is népszerű munka ez, de hazafias munka és épen Széchenyi választotta évi november hó 4-én, szerdán. egyik munkája: jelmondatául azt a mondást is," hogy »jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen«. Még csak néhány szót óhajtok mondani fel­szólalásom befejezéséül. Ugyancsak Széchenyinek 1831-ben Magyarország képviselőihez intézett sza­vaiból pár szót. Azt irta volt Széchenyi Magyar­ország képviselőihez 1831-ben : »Sohase felejtsük, hogy szakadozva felette gyengék vagyunk, mint egyszivüek és egyakaratuak pedig óriási erő«. Ezt üzente egykor Széchenyi a magyar nemzet képviselőinek és én ugy érzem, hogy ezt üzeni nekünk is, a trianoni Magyarország képviselőinek. A javaslatot elfogadom. (Élénk éljenzés és taps, szónokol számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra következik ? Petrovits György jegyző : Rupert Rezső ! Rupert Rczso : T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk !) Ünnepélyes érzéssel, hálával és elisme­réssel akarok szólni én is annak a magyarnak sem­lékéről, akit méltán nevezett el a történelem és méltán nevezett el egy előbbi, egy másik legnagyobb magyar is a legnagyobb magyarnak. Szívesen, hódoló, ünnepélyes érzéssel járulok a magam részé­ről is ahhoz, amit a kormányjavaslat céloz, hogy a legnagyobb magyar emlékét törvénybe iktassuk. Nem nyomhatom el azonban érzésemet és nem fojthatom vissza szavamat, hogy bevalljam ebben az ünnepélyes percben is, a mindnyájunk kibékí­tésére szánt percben, hogy tragikusabb sorsa tör­ténelmi nagyságnak alig volt, mint gróf Széchenyi Istvánnak, akiről ma megemlékezünk. Száz esz­tendővel ezelőtt, az ellen az ország ellen, amely országban ma élünk és azok ellen a közállapotok ellen, amelyekben száz esztendővel ezelőtt vol­tunk, indult harcba Széchenyi István. Egész küz­delmének tartalma az volt, hogy végre a hivatalos és a valódi Magyarország egy és ugyanaz legyen, mert ő azt tartotta a hivatalos Magyarországról, amit sokan mások, hogy nem volt. Ő Magyarorszá­got, a valódi Magyarországot, a történelem mohája alatt látta és ismerte meg az 500.000 hivatalos magyar helyett nyolc millió élő, dolgozó, szenvedő és a jövő fundamentumát tévő magyar országának. Igaza van a ministerelnök urnák, hogy ne idézzünk. Ő más korokról beszélt, más korokról mondott íté­letet, ne vegyen tehát érvet, argumentumot senki­sem a maga igaza mellett az ő szavaiból. Nyugod­junk meg. Egyet azonban mindnyájan elismer­hetünk, azt, hogy Széchenyi István a valódi Ma­gyarországért küzdött, azért, amelyet függetlennek, szabadnak, alkotmányos keretek között élőnek akart tudni és küzdött minden magyarért kivétel nélkül, küzdött a polgári és az emberi egyenlőség­ért. Hogy ezekért küzdött, nem is lehet hibáztatni. Ezek a célkitűzések mindnyájunk szerint, bár­milyen pártpolitika válasszon is el bennünket, kell, hogy helyeseknek ismertessenek el és amikor ma e szomorú ünnepnapot üljük, azt látjuk, hogy Széchenyi életének egész tartalma mindaz, ami az ő életének, célkitűzésének, akaratának, törhetetlen vágyódásának és jóslatának tárgya volt, ma meg van tagadva. Széchenyi István nem azért küzdött a régi Magyarország ellen — amelyre csak ez az egy lesújtó szava volt, hogy »volt« — hogy ezt a Magyarországot találja az ő százéves emlékezete, amikor megint minden ugy van, amint volt az ő idejében, hogy az abszolutizmus sötétsége nehezedik az országra, nincs alkotmányunk, szociális téren pedig majdnem épen ott vagyunk, ahol voltunk, hogy az ország jórésze gazdasági és kulturális téren is a jogoktól megfosztottan áll itt és ellep mindent az önérdek vagy amint annakidején ő nevezte, a feudalizmus mocsara. Nem azért küzdött Széchenyi István — hiszen az önök oldaláról is ma hang­súlyozták — hogy magyar és magyar között kü­lönbség . legyen vallása", politikai meggyőződése

Next

/
Oldalképek
Tartalom